Visszatérő utazók
Írta: Tom S Knight
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 143
„Tán’ több felől jöttünk, úticélunk mégsem más
Nyughatatlan lelkünk súgj’: van még folytatás.
Társakként a harcban
S bukásban egyaránt.
Magunk vágjuk utunk, s az néha visszavág.”
/Sawyer Brown – Desperado Troubadours/
Visszatérő utazók
Minél messzebb tekintettem magam elé, annál biztosabbnak látszott, hogy az út az égben véget ér. Emelkedtünk és ereszkedtünk, de az aszfaltcsík minduntalan kacérkodott a felhők közé juttatni ezeréves járgányunk.
Meg voltam győződve róla, hogy a következő emelkedő után már megpillanthatom San Hobbard városát. Az egyetlen oázist ebben a végeláthatatlan, naptól hevített portengerben. Egyikünk sem szólt már órák óta. A hangtalanság buborékként ölelte körül négyfős társaságunk. Habár kilencen is ülhettünk volna, minden maradék ülést feltöltöttünk bőröndbe zárt emlékeinkkel.
Minél jobban rázott az út és minél több kátyú akarta vesztünk, a kerekek és az aszfalt közös játékának zajai annál inkább a felszínre evezték eltemetett gondolatainkat.
Régen öten jártuk az utunkat, de Rolly úgy döntött, lemond a földi utazásról, hogy csatlakozzék sosem látott apjához és testvéreihez egy sokkal jobb világban. Annyi szép nyughelyet választhatott volna örök álmához, de természetesen épp San Hobbardban kellett kilehelnie a lelkét. Így Tim, Blend, Vick és én nemigen tudtuk elkerülni a nem kívánt viszontlátást.
Ahogy az aszfaltkígyó végre a horizont alá bukott, a naplemente egy város körvonalait skiccelte szemünk elé. Társaim helyezkedése a kocsiban érezhetően meg-megbillentette a súlypontot és vele együtt a lelkünk ingatag talapzatát.
Blend ült mellettem. Az egykoron barna szakállába vegyülő őszes foltok takarása ellenére látszott, ahogy arcizmai megfeszülnek, meredten a távolt fürkészve.
A belső visszapillantó tükörben Tim és Vick az ülések fejtámlái között megbújva kerestek a tekintetüknek kiutat. Vick önkéntelenül markolta meg Blend támláját, hogy az ujja fehéredett belé. A város pedig kérlelhetetlenül lopta a távolságot.
„Isten hozta San Hobbardban!” Isten? Nohiszen. Sárga alapon vörösesbarna betűk,
amelyeket már három évtizede nem festett újra senki. Alatta a lélekszám, mint a régi, középnyugati kisvárosok esetében, cserélhető táblákon, pontosan feltüntetve, ezernégyszázhatvan lélek. Gondolatban pontosítottam: ma éjszakára ezernégyszázhatvannégyen leszünk, Rollyt nem számítva.
A temetés másnap tizenegykor kezdődik, addig kell meghúznunk magunkat valahol a városban, lehetőleg távol mindenkitől. Mind tudtuk, hogy egyedül Mo fogadójában találunk menedéket. Viszont, ha ott találunk, mindenki tudni fog rólunk.
Ahogy arra számítottunk, egy szobát kaptunk. Elég kelletlenül. De legalább négy ágy jutott. Felvittük a csomagjainkat és beköltöztünk. Nem volt kedvünk kimozdulni, annak ellenére, hogy az éhség immár fél napja ott lihegett a nyakunkban.
Feldobtam az ágyra a kopott Touristerem. Matricák jelezték, merre jártam az utóbbi bő másfél évtizedben. Toronto, Calgary, Barcelona és Párizs mellett ott fehérlett San Hobbard feslett, pálmafán ülő gorillás jelképe, amely csaknem olyan idős volt, mint maga a bőrönd.
Hihetetlenül élethű, méláztam el a majomrajz felett. Oldalra húztam a gombokat, a zár felpattant, a fedél feltárult.
Egy pár kopott dobverő hevert legfelül, a ruháim tetején, masnival átkötve. Ajándékba lesz. Rolly kedvencei. Szedett-vedett bandánk utolsó turnéin ezekkel ütötte a ritmust itt a kocsi középső üléssorában és a színpadon egyaránt. Szólói igazi közönségkedvencnek számítottak. Eljött hát az idő, hogy visszakerüljenek hozzá.
– Én a fülbevalóját hozam neki. – mondta Tim, mikor a bőrönd felett mélázó tekintetem találkozott az övével.
– Nem azt tépted ki a füléből New Orleansban? – kérdezte Blend.
– Memphisben – javította ki Vick.
Memphis – ismételtem utána. Utolsó fellépésünk helyszíne. A koncert olyan jól sikerült, hogy minden lányt megkaphattunk volna. Rolly nagyon is hajlott volna rájuk. Származása ellenére imádta a fehér nőket. Aztán az utolsó lassú számnál Tim a ritmusgitárjával túl közel merészkedett hozzá, mikor a refrént az ő mikrofonjába akarta búgni és egy kis kiálló húrdarab beakadt abba a nyavalyás fülbevalóba. Annyira vérzett, hogy azt hittük az egész füle odalett.
Végül testi valójában csak az ékszer veszett el, átvitt értelemben egy barátság is.
Másnap Tim visszament szépíteni, és a nézőtéren, a színpad tövében megtalálta. Ám Rolly addigra már köddé vált. A motelszobát, amin Vickkel osztozott, üresen találtuk. Csak ez a pár dobverő és egy elmajszolt banán eldobott héja jelezte, hogy valaha is ott járt. Az asztalon lévő üzenet oszlatta el a távozását övező kételyeinket: „Már régen el kellett volna jönnünk tőletek. Sajnálom, hogy csak ma tettük meg. Az utóbbi időben sok voltatok neki.
Nem akart búcsúzkodni, ezért én teszem. Minden jót nektek, Rita”
– Nem szeretnélek azzal vádolni titeket, hogy szentimentális idióták vagytok, – rázott fel emlékeimből Blend – de azért jobb lenne, ha legközelebb valami pozitív emlékkel készülnétek.
– Legközelebb, Blendi? – kérdezte Tim gunyorosan. – Gondolod, Rolly meghal még egyszer a kedvedért?
– Nem úgy értettem, te kis p… – a szobánk ajtaján hallatszó kopogás fojtotta belé az egyébként bájosra formált mondatot. Egymásra pillantottunk. Mivel az én fekhelyem volt legközelebb, én nyitottam ki.
Elsőre meg sem ismertem a fekete hajú, velem egymagas nőszemélyt. A zavarba ejtően kék szemei ütöttek újabb rést emlékeim falán. Olyan tiszta, kék vizű tavat azóta sem láttam, mióta Rollyval együtt kiszállt a bandából.
– Bejelentés nélkül érkeztetek! – támadt nekem. A hangja mégis olyan jól esett.
– Neked is szervusz, Rita – köszöntöttem, majd becsuktam mögötte az ajtót. – Ha jól emlékszem, te üzented, hogy Rolly elhunyt, és mintha említetted volna a temetést is.
– De nem hittem, hogy el is jössz! - majd kis szünet után körbetekintett a társaimon – Vagyis eljöttök. Néhányan neheztelnek rátok amiért magatokkal vittétek.
– Míg velünk volt, élt – mondtam. – Mi is neheztelhetnénk, de nem tesszük.
– Azért halt meg, mert elvittétek.
– Azért halt meg, mert visszahoztad.
– Ne légy nevetséges!
– Én? Egyébként is velünk akart jönni, ahogy te is.
– Na az az utazás meg aztán…
– Élveztétek mindketten. – vágtam közbe.
– Igen… Nem! – fogta a fejét, miközben fel-alá járkált. – Nem kellene itt lennetek!
– Már itt vagyunk. Újra együtt! – mondtam neki és könnyeden megfogtam a kezét. Pont, mint rég. A feldúltsága alábbhagyott, a pánik kihalt a hangjában, és talán egy mosolyt is láttam átvillanni a vicces kis gödröcskék által szegélyezett ajkai szélén.
– Az ott mi? – fordult Blend felé, amint az egy karácsonyi csomagolópapírba burkolt, nagyjából ötvenszer harmincas tárgyat vett elő. – Ugye nem az, amire gondolok?
– Hát, gondolatolvasásban mindig jó voltam – vágta rá – De ahhoz gondolatok is kellenek, kedves Rita.
– Örülök, hogy ugyanakkora tapló vagy, mint eddig bármikor, kedves Blend. – mondta a nő mosolyogva és megölelte, miközben kikapta a kezéből a csomagot. Amaz hiába nyúlt utána, csak a levegőt markolta. Rita már az én ágyamnál állt ismét, és az eredeti birtokostól biztonságos távolságban tépte fel a keskeny ragasztócsíkokat, melyek lazán tartották a vékony papírt. Az csörögve aláhullt.
A kezében fedte fel azt a régi fotót, amely legutolsó ittlétünk során készült. Tizenhat év távlatából mosolyogtunk önfeledten a kamerába. Egymás vállát fogva, mint valami focicsapat hátvédsora. Testvérekként.
– És még mi vagyunk szentimentális idióták… – vágtam Blendhez.
– Azért hoztam el, hogy ne legyen nekem útban, mikor takarítok – rántotta meg a vállát.
– Ez igazán kedves tőled Blendi! – smúzolt Rita. – És te Vick?
– Nem hoztam semmit srácok. A holnap a megemlékezés napja lesz, nem az ajándékozásé – felelte, de tudtuk, hogy kamuzik. Vick még a sarki henteshez sem ment üres kézzel. Bármibe lefogadtam volna, hogy Rolly kedvenc alkoholos italát, scotch-ot hozott. Fogadni mertem volna, hogy azt önti a koporsóra. Abból kellően nagy felháborodás lenne, márpedig Vick a felháborítás koronázatlan királya.
Rita még egy órát maradt. Az ágyam szélén ült. Beszélt Rolly itteni életéről, az emberek reakciójáról a visszatérésekor, a mi kiátkozásunkról és a saját apjáról, aki legutóbb vadászpuskával üldözött el, mikor tizenhat éve hasonlóan ültünk egy másik ház, másik szobájának egy másik ágyán.
Később, mikor távozott és már mi négyen sem szóltunk többet, ki-ki a neki jutó nyoszolyán elfekve, lélekben saját barlangjába húzódva tért csendben nyugovóra. Rita helyett tovább beszélt a lepedőm szélén maradt illata, s azon kaptam magam, hogy mosolygok. A másnapi pirkadat csípősségét gyorsan elűzte a város iránt érzett ellenszenvünk tüze. A kocsink bal első kerekét valaki kiszúrta az éjszaka. Ezzel akkor szembesültünk, mikor mind illendően kiöltözve lementünk a fogadó elé. Az öreg Mo az ajtóból nézte végig, hogy biztosan távozunk-e, de csalódást okoztunk. Amikor rápillantottam, kutatva, hogy tud-e valamit a gyalázatról, csak megrázta a fejét és visszahúzódott a fogadóba. Levettem hát a zakóm és felkutattam a kerékkulcsot. Nekiálltam. Épp az első csavar lazítása okán ugráltam a kulcson, amikor Blend előhozta a szintén lapos pótkereket. Enyhén ingerülten dobáltunk vissza mindent a kocsiba és inkább gyalogosan vágtunk neki a temetőig tartó, csaknem negyedórás útnak.
Ezzel azt kockáztattuk, hogy késve érkezünk, onnan távozva pedig a városlakók elől nem tudunk majd gyorsan elillanni. Nyilván a szertartás alatt nem fognak nekünk esni, de azt követően, a jelek alapján, igencsak jó esélyünk mutatkozott erre. Talán meg is érdemeljük. A gyalogtúra során sokat beszélgettünk Rollyról. Megidéztük a bármire kapható, önzetlen barátságát. A kiállhatatlan csökönyösségét és a szeretetét, ami miatt úgy döntöttünk, mindent kockára téve magunkkal visszük a picit több, mint másfél évtizedes kalandunkra.
Arra számítottunk, hogy a város kiürül, de azt mindaddig csak egy rossz horror klisének gondoltuk, hogy a lelkek a temetőben gyülekeznek. Pedig így történt.
A Sírkert utca a mi utunkra merőlegesen nyílt. Nem volt hosszú, de a bejáratig mindkét oldalon a város címerével hímzett zászlók sorjáztak az összes villanyoszlopon és fatörzsön.
Ha kétszáz lobogó nem hirdette az eseményt, akkor egy sem. Ahogy elvonultunk, olyan érzésem támadt, mintha egy lovagi torna helyszínére igyekeznénk.
Egyre hangosabban hallottuk az orgona hangját, amelyen a kántor végtelenítve az Amazing Grace-t játszotta. Láttuk az összegyűlt várost a temetőkert hátsó végében. Logikusan a kereszteletlenek nyughelye mellett álltak, hisz Rolly sosem volt a közösség felszentelt tagja.
Érkezésünk a főkapun nem csak a lábunk nyomán felszálló port kavarta a fellegekbe, hanem a városlakók hangulatán nyugvót is.
Épp annál a résznél érkeztünk, mikor a pap kimondta, hogy „Búcsúzik tőled Hammerfield polgármester és csa…”. Meredt tekintetek a megszakadt mondat csonkján növekvő tüzes nyársként hasogatták testünk, miközben keresztülvágtunk, hogy ajándékainkat az elhunytnak ajánljuk. A tömeg által alkotott kör közepén a ravatalon ott feküdt ő. Egymást követve járultunk elé. Először Tim és Blend. Majd mikor Vick, valóban leöntötte scotch-csal, Rita hangosan felnyerített. Ekkor kerültem sorra, és a dobverőt a whiskyben áztatott mancsába tettem.
Meglepett, hogy a városlakók milyen felkészülten érkeznek manapság egy temetésre. De azért az első kettő becsapódó rohadt paradicsom között, az arcom törölgetve volt időm eltűnődni: Rollyn mennyire nem fogott az idő. Pont olyan barna és szőrös, mint amilyennek emlékeinkben élt. Pontosan olyan, mint azt a város zászlain élethűen mosolygó címerállattól elvárja az ember.
Élhangzott A Hetedik: A bátrak Viadala című rendezvényén