Visszaszámlálás
Írta: Urbán Erika
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 51
Visszaszámlálás
Napfény! Orbitális hülyeség így elnevezni egy utcát, ahol az öreg, megkopott bérházak egymásba kapaszkodva zárják ki a fényt, komor árnyékot vetve egymásra is. Kristóf a vele szembe érkező embereket figyelte. Legtöbbjük lehajtott fejjel vagy érdektelenül a semmibe nézett, láthatóan kizárva a körülötte zajló világot, nem törődve a járda szélén kupacokba álló kutyaürülékkel sem. Az egyik szürkére porosodott épületen meglátta a rozsdától alig kiolvasható házszámot. „Igen, ez lesz az!” - majd ettől a látványtól, egyik lábát a másik mellé helyezve toporogni kezdett a bejárat előtt. Rövid tétovázás után úgy döntött, inkább tovább sétál. Minél messzebb távolodott el a háztól, annál inkább azt érezte, mintha a mellkasa erős, gúzsba kötött szorításából szabadulna ki. Valami megmagyarázhatatlan erő húzta el onnan, attól a helytől, ahol tizennégy évvel ezelőtt véget ért a gyerekkora.
Miközben céltalanul sétált előre, egy kis üzlet frissen, zöld színűre festett ajtaját vette észre. Eszébe ötlött, hogy többször mentek be ide az anyjával cigarettát venni és akkor mindig kapott egy csokoládét. Ez az emléke meglepően kellemes melegséggel öntötte el, mintha megsimogatták volna. Megállt és nézegette a kirakat üvege mögött az olcsó műanyag játékokat, giccses művirágokat és a bizsukkal telezsúfolt polcokat. Kotorászni kezdett a zakója zsebében és előhalászta az összes pénzét, ami éppen elég volt ahhoz, hogy vásárolhasson valamit és még villamos jegyre is jusson. Egy szál műanyag piros rózsával és a legolcsóbb tábla csokoládéval lépett ki az árucikkekkel telezsúfolt üzletből. Visszafordult a Napfény utcai ház irányába, amelynek széles, barátságtalan bejáratában nem volt semmi hívogató. A kapu ujjlenyomatos, koszos üvege, a körülötte terjengő vizeletszaggal riasztóan hatott rá. A fiú előreejtett vállakkal állt a ránehezedő láthatatlan teher alatt, amit gyerekkora óta cipelt. Mielőtt ma otthonról elindult, gondosan lesimította és bezselézte hullámos haját, amiről így azt gondolta, hogy látványossá teszi majd azt, hogy milyen sokat foglalkozik a külsejével. A kékségében alaposan megfakult, olcsó anyagú öltönyétől kirívóan tért el az új, élénk színű sárga, kék mintás nyakkendője. Ez volt az, ami leginkább feltűnővé tette az egész megjelenését. Kristóf továbbra is csak ácsorgott nem törődve ez idő alatt, a kapun ki-be járkáló emberekkel. Még egyszer utoljára végignézett magán, lesöpörte a vállára hullott hajszálakat, ezzel is elnyújtva az időt, hogy minél később kelljen belépnie a házba. Óvatos mozdulattal nyúlt a bejárati ajtó kilincse felé, mintha attól félne, hogy az megégeti a kezét.
„Még nem megy! Nem vagyok rá készen!” - gondolta, miközben a már unalomig jól ismert emlékképei kezdték gyötrően kínozni. Élénken látta maga előtt a múltban történteket. Sok gyerek volt abban a teremben ahová elvitték. Kiabáltak és cél nélkül összevissza rohangáltak. Néhány idősebb korú fiú a földön játszott, amíg a legkisebbek a sarkokba húzódtak és félelemmel az arcukon nézegették a többieket. Önmagát is mindig ott látta közöttük, ahogyan állt és azt várta, hogy vége legyen ennek a rossz álomnak, mert abban hitt, hogy hamarosan felébred. Pontosan tért vissza az emlékei között az ezt megelőző nap is, amikor hárman jöttek el hozzájuk a lakásukba. Egy sovány nő, aki a fekete keretes szemüvege fölött kilesve nézte őt, mintha csak valami tárgyat vizsgálgatna. Az asszonnyal érkező két férfi az emlékképeiben olyan hatalmasnak tűnt, mint a mesékben az óriások. Gyerekként azt nem értette, hogy miről beszélgetnek az anyjával, csak az ellentmondást nem tűrő szavakat fogta fel. Akkor ott és azután sem, szinte soha senki nem törődött az ő jelenlétével. Kicsi volt és védtelen, akinek folyt az orra és csak úgy, ahogyan máskor is szokott. Egyedül érezte magát és csendben sírva állt a felnőttek árnyékában. Olyan jó lett volna menedékként az anyjához bújni, de ő nem nyújtotta felé még a kezét sem, pedig ő annyira igyekezett, hogy mindig jó kisfiú legyen. Egyszer sem kiabált, amikor arra ébredt éjszaka, hogy senki nincs ott rajta kívül és nagyon éhes. Reggelente boldog volt, mert legtöbbször friss kiflit és tejet hozott neki az anyja, amit ő annyira szeretett.
Azon a bizonyos napon a három barátságtalan felnőtt látványától megrettent. Az erőteljes, ellentmondást nem tűrő mondatokat követően az anyja egy előre összekészített táskát adott az egyik férfi kezébe. Neki egy gyors puszit nyomott a homlokára. A fekete szemüveges nő kézen fogta őt és a másik két idegennel elindultak kifelé. Szó nélkül ment velük, de az ajtóból még egyszer visszafordult. A könnyein keresztül, mintha szomorúságot látott volna az előszobában álló anyja szemében, de az is lehet, hogy ezt csak úgy elképzelte. Mégis ez az emlékkép az egyetlen szép része volt annak a napnak, amikor elvitték otthonról. Újra és újra felidézte magában ezt a pillanatot, mert látni akarta az anyja szemében a szomorúságát. Az otthonban élő gyerekek állandóan vártak valakire és őt is megtanították a végtelen várakozás reménytelen érzésére. Minden nap úgy ébredt fel, hogy ez az utolsó napja lesz és ölelő karok fogják hamarosan körbezárni. Senkitől nem tudta meg, hogy miért van ott idegen gyerekek között. Soha senki nem látogatta őt. Az eltelt évek alatt a gyerekek és a nevelők lettek a családja. Verekedésbe kizárólag akkor került, ha valamelyik gyerek lekurvázta az anyját. Temérdek pofont adott és kapott emiatt. Kamaszként, pontosan tudta, hogy egyszer eljön majd az idő, amikor szembe kell néznie a valósággal. Választ kell kapnia arra, hogy miért szakították el az anyjától. Hol és mit követhetett el kisfiúként, amiért elengedte az anyja és azóta sem hiányzott neki. A gyakran ismételt miértek az évek alatt már teljesen beleégtek az agyába, de válasz soha nem érkezett rájuk.
Most itt állt annál a kapunál, ahonnan nagyon régen lépett ki utoljára, leírhatatlan félelemmel a szívében. Leérettségizett és végre eljött az ideje annak, hogy a megválaszolatlan kérdéseire felelet érkezzen. Ma reggel, a hosszú elhatározását követően úgy öltözött fel, ahogyan egy rendes fiúnak kell kinéznie egy ilyen fontos alkalomkor. A lány, akibe szerelmes, vett neki egy nyakkendőt ajándékba és azzal a bíztatással adta át, hogy az majd szerencsét hoz neki, amikor belép ebbe a lepusztult Napfény utcai házba.
Végre sikerült lenyomnia a kilincset. A lépcsőházból kiáramló áporodott szagú levegő csapta meg az orrát. A kifeszegetett postaládákon kereste az anyja nevét, mert már nem emlékezett arra, hogy hányadik emeleten laktak. A böngészés közben jutott eszébe, hogy mennyire utálja a saját nevét, mert hogyan lehetett egy ilyen „semmit-nem-érőt” Kristófnak elnevezni. Beképzelt, nagyzolós név és egyáltalán nem olyan, mint amilyen ő maga a valóságban. De mégis milyen és ki is ő? Egy haszontalan állami gondozott, aki nem volt jó és valószínűleg ezért penderítették ki otthonról már gyerekként. Megtalálta az alig olvasható, elkoszolódott nevet az elhajlított ajtajú postaládán. „Mindegy - gondolta - annyi csak a lényeg, hogy a második emeletre kell felmennem. Vajon hány lépcső lehet fölfelé menet, amíg odaérek? Talán száz? - kérdezte saját magától. Jó lenne ezt tudni!” Visszafelé kezdte számolni a lépcsőfokokat, 99, 98, 97... , de egyre nehezebbnek érezte a lábát. Úgy érezte, mintha minden egyes lépésénél súlyokat akasztanának rá. Emlékezett már, hogy a körfolyosón egész a végéig kell elmennie.
Megállt a megkopott festékű, elhasználódott bejárati ajtónál, amikor egy apró macska az ablakból odaugrott a lábához és hosszan elnyúlva hozzádörgölődzött. Ránézett és legszívesebben akkorát rúgott volna bele, hogy a földszintig repüljön, de nem bántotta. Hagyta, hogy a kis állat magától surranjon odébb. Nem érzékelte az idő múlását, azt, hogy mióta ácsorog ott. Szerette volna a múlt minden zakatoló emlékét legalább erre a kis időre kitörölni a fejéből, kizárólag valami bíztatóan szépre gondolni, de bármennyire akarta ez sehogyan sem sikerült neki.
Hatalmas levegőt vett. Megnyomta a csengőt azért, hogy az anyjától kérdezzen és választ kapjon arra, ami évek óta, megállás nélkül kínozta őt.
A felhangzó, durva csörömpölő hang, fülsiketítően hasított bele a folyosó ételszagú csendjébe.