Víg Dóra - Polgár, munkás, paraszt
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 489
Víg Dóra: Polgár, munkás, paraszt
Az írás ihletője
Kepes András: Tövispuszta c. könyve
A polgár, a munkás és a paraszt találkozik. Viccek szoktak kezdődni így. De az, amiről írni akarok, Közép-Európában nem vicc, hanem a mindennapok valósága.
A mi családunk nemcsak egy, hanem négy vasladyvel is büszkélkedhet. Közülük három megélte a kilencvenet.
Volt egyszer négy család, három különböző társadalmi háttérrel: polgári, munkásosztálybeli és paraszti. Ha férjemmel mozdulunk, ők ölelik egymást. A költő írta le ezt valahogy így, már egy évszázada. Azóta sem változott sokat a világ itt a Kárpát-medencében.
Polgári águnk nem klasszikus, több évszázadra visszanyúló városi gyarapodás eredménye. Két földműves hátterű fiatal kötötte össze az életét elsőgenerációs városlakóként, de a szó legigazibb értelmében váltak aztán azzá. A férj rendkívüli eszével érte el az egyetemi tanári kinevezést, a feleség kimagasló gyakorlati érzékével építette fel a polgári rezidenciát többször – a háborús helyzet, az osztálybesorolás és számos közép-európai hányattatásnak köszönhetően az országban több helyen is. Végül a Budapesthez közeli kisváros ismert, elismert és megbecsült tagjai lettek polgári igényességgel berendezett kertvárosi otthonukban. Tíz perc sétára volt a ház az egyetemtől, ahová a férj nyugdíjazása után még bő évtizedig napi rendszerességgel bejárt kizárólag neki fenntartott tanári szobájába. Percre pontosan betartott napirendje szerint családi macskájuk várta a sarkon és kísérte haza minden alkalommal, amikor János bácsi hazatért az elmaradhatatlan szellemi töltekezésből és bekanalazta Irma néni példaértékűen vezetett háztartásának gyöngyöző produktumát, a húslevest, gazdagon. Majd elvonult sziesztázni, míg Irma néni perpetuum mobile lenyírta a füvet, levágta a tyúkokat, megjavíttatta a tetőt, angint szerzett be és a pesti zsidóhoz szállíttatta a szomszéd Mancikától kapott hófehér libatollat a vánkosokhoz. Közben megtanult autót vezetni, bejárt dolgozni és kapcsolatokat építeni a helyi tanácshoz – többek között „barátnőm, dr. Kiss Józsefné”-vel és számos helyi tótumfaktum feleséggel. Élte és főként megszervezte az életet. Mindenkiét.
A munkáselit mindennapjait idézi a lakás, ami az erőműtől pár perc sétára emelkedik ki a fák lombkoronájából. „Minden reggel 6-kor fújtak” – idézte fel nyugdíjasként többször is Irénke néni. A műszakkezdetet jelző hang után egyszerre mozdult a telep, a vidéki vaslady nagymama elbeszélése alapján. Ha rá gondolok, egy szó jut eszembe: tartás. Olyan egyenes derekat nem sűrűn látni. ’45 után Irénke nénit „átdobták” a déli határon a hivatalosan lakosságcserének nevezett embertelen kitelepítési rendelet szerint. De ő csakazértis egzisztenciát teremtett a semmiből az új hazában. Nem is akármilyet. A munkásélvonalhoz tartozó, dolgos hétköznapok örök pörgésében megállíthatatlan, vasakaratú férjjel, három gyerekkel és folytonos munkával mozgalmas életet. Még kilencven évesen is ragaszkodott a kis háztáji kertjéhez, a mindennapi levesre, főzelékre valót megtermő zsebkendőnyi földterülethez és a társasházi közös képviselőséghez. Súlyos betegségekkel küszködve kalkulált, méricskélt, tárgyalt a közösség érdekében. Végleg elszámolt küzdelmes, tartalmas életével egy szeptemberi napon egy kórházi ágyon. Egyedül. Úgy, ahogyan rajongva szeretett férje, Pista bácsi halála után becsülettel végigcsinált közel három évtizedet.
Sváb paraszti gyökerekből építette fel első lépésként kontyba tekert hosszú copfját levágatva városi munkásfeleség önmagát Éva néni. Bár férje az életről alkotott elképzeléseiben tántoríthatatlan volt, Éva néni mégis magához ragadta az irányítást az odaadóan támogató feleség szerepében. János bácsi önfejűségének eredménye ugyanis az lett, hogy a szigorú erkölccsel, folytonos munkával és így biztonsággal szorosan tartó falusi közösséget elhagyták. Nem tudta rugalmasan kezelni (betyár)becsületről, igazságosságról belénevelt erkölcsi alapelveit. Makacsságának ára a Baranya megyében való vándorlás, majd lányuk házassága után egy Budapest környéki kisvárosba költözés lett. Éva néni, bár férjét elhamarkodott döntéseiben természetesen mindenkor támogatta, a családi kassza kezelését határozottan magához vette. Hirtelen természetű társa mellett a stabil anyagi háttér megteremtése és megtartása volt az ő feladata. Legmegbízhatóbb alapnak azt tartotta, hogy mindig, mindent leleményesen száz százalékosan hasznosított vagy újrahasznosított. Így a szerény jövedelemből, amelyet kemény, immár városi fizikai munkával kerestek – aktív életének utolsó szakaszában János bácsi kohó munkás, Éva néni a helyi étterem kisegítője volt- olyan jövedelmet spórolt össze, amiből még az unokának is tellett lakásra. Éva néni túláradó szeretete lánya és családjának segítésében teljesedett ki. Írógépet éppolyan jószívvel vett nekik, mint hétvégi telket. A havi egyszeri vasárnapi ebédek roskadoztak a saját recept alapján elkészített finomságoktól. Éva néni mindent megtanult a szülői házban. A kemény paraszti munka, takarékos háztartásvezetés mellett az ünnepek és a jó hangulatú, rendszeres baráti összejövetelek szívet melengető fontosságát is. Kilógni a sorból volt a legnagyobb vétek a szemében „Öltözködjél úgy, mint a többi lányok, Évike”- csúsztatta a pénzt saruban járó, tarisznyás bölcsész egyetemista unokája kezébe, ha találkoztak. Úgy váltak városlakókká, hogy a kis háztájit, szülőfalujukra emlékeztető szőlőlugast megtartották. Bár néhány földijük ugyanebben a városban telepedett le, a rendszeres találkozások ellenére Philemon és Baucisként egymásra utalva éltek hosszú évtizedekig. Így is haltak meg – mindössze fél évvel élte túl Éva néni szeretett társát, János bácsit.
Igazi self-made woman, azaz önmagát felépítő nő volt Panka néni. Ez valójában csak halála után derült ki, bár már életében sejteni lehetett, amit lánya mondott róla: „Ha nem ide születik, ő lehetett volna Margaret Thatcher”. Életét sok titok, elhallgatott-elfojtott bánat lengte körül. Nehéz gyerekkora volt, bár egy falusi közösségben, ahol egykeként nem kell öröklésért, jó férjhezmenetelért küzdeni, ez kívülről érthetetlennek tűnt. Azonban mivel száz évvel ezelőtt még élt ebben a földműves közösségben a „suba subához, guba gubához”-elv, így ez alapján kerültek össze szülei pusztán gazdasági érdekből. Ami egy eleve csalódottsággal induló, borítékolhatóan rossz házasság receptje lett, hiszen mindketten mást szerettek. A kis Panka állandó veszekedésben, nem-szeretem légkörben nőtt fel, ez örökre rányomta a bélyegét a személyiségére. Bizonytalanság, döntésképtelenség és túlérzékenység jellemezte egyik oldalon, másrészt viszont mestere volt a manipulálásnak, tervezésnek, koncepciók gyártásának. Mindez a vele született szorgalommal, „iparkodással”, és korai házasságában, férje jólelkű szülei biztosította szeretetteljes családi légkörrel megerősítve, egy sikeres életet eredményezett. Gyermekei több diplomát szereztek, amihez az első lépés megtételével ő, a hat elemit végzett parasztasszony segítette őket. Panka néni nem engedte, hogy kamaszfia megelégedjen azzal, milyen jó is a saját lovakat vezetni a szántásban. Beiratta a szomszédos kisváros gimnáziumába, taníttatta főiskolán, hogy beléplántálja a szerzés örömét: „Az a tiéd, amit megszerzel magadnak, fiam”. Fia, lánya elsőgenerációs értelmiségiek lettek, míg ő maga az idők szavát felismerve megküzdött férjével az önmegvalósításért, a magának való szerzésért. Nagybirtokos család megbélyegzett tagjaként a téesz-be elég volt a férfiaknak belépni a ’60-as években. Elég volt nekik érzelmileg feldolgozni a saját tulajdon elvesztését, elég volt anyagilag megteremteni a nagy háztáji mellett a családi jövedelmet és elég volt a hagyományt követve nekik eljárni otthonról nap mint nap és az asszonyt a háztartás vezetésének, a dolgozó gyerekek mellett az unokák nevelésének felelősségével otthon tartani. De Panka néni nem akart lemaradni – nyugdíja és biztos jövedelme érdekében kiharcolta, hogy munkát vállalhasson, hogy kárpótlási jegyet kaphasson, hogy azon földeket vásároljon, majd az összes gyerek-unoka állandó háttértámaszaként és etetőjeként, betegségben ápolójaként megszolgálva az önállósodást, gazdálkodhasson és piacozhasson. Nyolcvan évesen még buszra szállva vitte kosarában a gondosan megmosott, összecsomózott sárgarépát, petrezselymet a nagyvárosi piacra. Panka néni így szerzett milliókat – derült ki hosszúra nyúlt, majd’ száz évet megélt földi zarándokjárása után hagyatékából.
Polgár, munkás, paraszt. Van ma még értelme ezeknek a szavaknak? Hordoznak bármiféle jelentést azon túl, hogy a történelem órán olvasunk róluk? Aligha. A társadalmi szerkezet teljesen átalakult, sőt, soha nem látott mértékű gyors és állandó változáson megy keresztül. A fogalmak mögött mi, akik ezekből a gyökerekből táplálkozunk, az embert látjuk. A szeretett családtagot, akit génjeinkben mi is hordozunk, társadalmi címkék nélkül, gyermekeinkben és az ő gyermekeikben állandósítva az örökkévalóságnak.