Velencei Rita - Umbria minden vászna
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 370
Umbria minden vászna
A vonaton még nem volt semmi baj.
Velencében kezdődött, a sikátorokkal.
(Szerb Antal)
A lány lassú mozdulatokkal, módszeresen végignyomkodta a vádliját. Minek is jött ebbe a buta városba? Nem szerepelt a tervei között. Ha legalább találkozott volna érdekes emberekkel…! Félresöpört egy barna tincset a szeme elől, és a naptól ragyogó, felhőtlen égre hunyorgott. Leonardo, Michelangelo, Raffaello… Elmosolyodott a nevek vidám hangzásán, meg azon, hogy a nyelve belegabalyodik, ahogy kiejti őket. Egy kérdés fordult meg a fejében, olyan magától értetődő, hogy felnevetett, amint eszébe jutott: ezek az olasz festők csak keresztnevet kaptak a születésükkor?
Az izomgörcs lassan kiengedett, a kőalkalmatosság azonban, amelyen ült, nagyon kemény volt. Let’s go!, bátorította magát. Felkelt a San Feliciano katedrális szürkésfehér lépcsőiről, megérintette elegáns kalapját, amely alatt csinosan ondolált fürtjei csiklandozták a nyakát, lesimította a szoknyáját, majd karjára kapta a kis táskáját, és megindult Foligno főtere felé.
Némi nézelődés után a piazza legszembeötlőbb pontja, az Antico Caffè utcára kihelyezett asztalai felé irányította a lépteit. Kisvártatva két fiatal, kulturált megjelenésű fiatalember beszélgetése ütötte meg a fülét, ugyanis érthető nyelven társalogtak: angolul.
– Ne haragudjanak, uraim – lépett oda hozzájuk –, de egész nap bolyongok ebben az átkozott városban, és nem találok senkit, akivel meg tudnám értetni magam.
A két férfi figyelmes tekintettel hallgatta.
– Parancsoljon, miben segíthetünk? – szólalt meg egyikük, az alacsonyabbik, akinek tiszta, meleg pillantása lágyszívű jellemről árulkodott.
A lány félrelibbentette a haját a szeme elől.
– Egy felvilágosítást kell önöktől kérnem. Én művészettörténetet tanulok, és azért jöttem ide Massachusettsből, hogy híres festményeket látogassak meg – tudják, itt sok olyan kép van, ami máshol nincs meg, meg is néztem mindet. Voltam Velencében, Rómában, meg egy sor más helyen, és most azért vagyok itt Folignóban, mert itt kell lennie egy nagyon híres Leonardo-képnek, és egész nap kerestem, és senki sem tudott útbaigazítani.
A férfi tekintetén egy felhő vonult át.
– Leonardo da Vinci?
– Igen, tudják, aki az Utolsó Vacsorát festette, meg azokat a barokk szobrokat faragta Firenzében vagy Nápolyban, már nem is tudom.
– Folignóban sosem volt Leonardo-kép.
A lány sértődötten felhúzta pisze orrát.
– Az nem lehet. Nekem egy francia úr mondta ezt Perugiában, vagy hogy az ördögben hívták azt a várost, azt mondta, jöjjek ide, mert itt van egy nagyon híres kép, ami egy tehenet, egy libát meg egy macskát ábrázol. Legyenek szívesek megmondani: merre találom?
Ekkor a másik férfi is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Az ő haja is barna, a szeme pedig sötét volt, orrán kerek szemüveget viselt. Elnevette magát.
– Hölgyem, az a francia úr becsapta kegyedet. Az az érzésem, hogy Leonardo soha nem festett tehenet, libát és macskát ábrázoló képet.
– Csak nem?! – A lány szemében dühös könnyek jelentek meg. – Akkor miért mondott ilyet?
A fiatalember a fejét ingatta.
– Sajnos, azt gondolom, hogy az illető gúnyt űzött magából.
– A gyalázatos!
– Kérem, nem ülne le közénk? – javasolta a jóságos tekintetű férfi a megalázottságában elvörösödött lánynak. Az lehuppant az üres székre.
– Köszönöm. Millicent Ingram vagyok, de szólítsanak csak Millicentnek. Ugye, maguk nem franciák?
– Nem, kisasszony. Az én nevem Richard Ellesley, részben angol vagyok, részben olasz – mondta az alacsonyabbik férfi. Kedves tekintetéről Millicentnek a gyerekkori kiskutyája jutott az eszébe: Coco szeme volt ilyen meleg barna és gyengéd.
– Hát maga? – fordult a szemüveges férfihoz.
– Mihály. Szólítson Mike-nak, kérem.
– Maga sem francia? – nézett rá gyanakodva a lány.
– Magyar vagyok – mosolyodott el Mihály. Millicent úgy találta, éppolyan kisfiús a férfi mosolya, mint Jerryé, az öccséé otthon, Philadelphiában.
– Az mindegy – legyintett Millicent. – Mindig mondták nekem, hogy óvakodjam az európaiaktól. Képzeljék, Párizsban találkoztam Watteau-val a műtermében, nagyon kedves öregúr volt, de nem szerettem, hogy az előszobában megcsókolta a nyakamat. Azonkívül a keze is piszkos volt.
Mihály zavartan fészkelődött. Ő úgy emlékezett, hogy a nevezett festő a rokokó korszakban élt – talán rosszul értette a nevet Millicent amerikai ejtésében?
– Az a Michael… Michelangelo – jól mondom a nevét? – hatalmas szobrokat farigcsált! – folytatta Miss Ingram megkönnyebülve, hogy végre elmesélheti valakinek a viszontagságait. – És azt tudják-e, hogy az Utolsó ítéletről szóló freskójára saját magát is odafestette?
– Luca della Robbia szobrait is meglátogatta? – érdeklődött félénken az angol férfi, és nyílt tekintetét a lányra vetette.
– Ó, persze, az egy nagyon szép város az Arno partján, ott is jártam, és Veronában is. Perugiában pedig… – Millicent szomorúan felsóhajtott. – Micsoda szégyen! Most aztán mit csináljak? Perugiában kellett volna maradnom. Így bánni egy szegény, védtelen nővel! Lehet itt whiskyt kapni?
Csaknem alkonyatig üldögéltek a kávéházi teraszon, Foligno kétemeletes épületeitől körülölelve, a forró, metszően éles itáliai napsütésben. Millicent lassan feloldódott az alkoholtól, és boldognak érezte magát, mert nyilvánvaló volt, hogy a két férfi nem tud annyit a művészetről, mint ő. Umbriáról, Toszkánáról, az olasz városok különös hangulatáról, Párizsról, Bécsről és más európai helyekről, de főleg művészettörténetről társalgott Mike-kal, aki valami tiszteletreméltó mélabúval ült ott vele szemben a csésze kávéja fölött. Épp mint egy balsorsú férj, akit a nászútján hagyott faképnél a felesége. Millicentnek ehhez jó szeme volt, büszkén állapította meg magában, hogy igazán ritkán szokott tévedni.
Ez a Mike felkeltette az érdeklődését. Olyan titokzatos aura lengte körül, mintha egy inkognitóban utazgató híres író volna. Millicent sokat tudóan elmosolyodott, és rendelt még egy whiskyt a baristától.