Varga Adrienn - Meg (nem) érkezés
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 279
Varga Adrienn: Meg (nem) érkezés
Próbára tettek az elmúlt hetek. Összeomlottam, feltápászkodtam, megszédültem, újra elindultam. Változások sorozata, melynek a főszereplője én vagyok.
Elfáradtam, mégis könnyedén lépkedek, immár az általam kijelölt úton. Élvezem, ahogy céltalanul sétálok bele a napfényes délutánba. Nem rohanok bevásárolni, nem kapkodom fel a telefonokat. Minden megvár. Néha drámai fordulat kell ahhoz, hogy az egész életünket gyökeresen átformáljuk.
Annyira boldognak éreztem magam néhány hónappal ezelőtt. Végre elérkezett a nap, amelyre oly régóta vágytam. Álmodoztam arról, hogy hamarosan semmi más dolgom nem lesz, mint az otthon melegét megteremteni és élvezni. Ámde túlságosan kevés idő jutott az örömből. Ő még nem vágyódott a családi fészekre, tovarepült. Elment, mielőtt valóban megérkezett volna. Ekkor döbbentem rá, hogy elveszíthetünk valamit, vagy valakit úgy, ha nem is volt igazán a miénk. Értetlenül álltam a történesek előtt: miért velem történik mindez? Mégis mivel érdemeltem ezt ki?
„Előre kell nézni, és nem szabad sokat bánkódni.” ;
„Engedd el, aztán lépj tovább!” ;
„Ne fordulj be, inkább mozduljunk ki vásárolgatni!’”;
„Dolgozz sokat, az majd leköti a gondolatiadat!”
Ezekhez hasonló tanácsok sokaságát hallgattam végig, legtöbbször kéretlenül, amikor is hirtelen feltört belőlem:
- Elég!
Olyan elemi erővel robbant ki, hogy jómagam is meglepődtem. Tetőzött minden: a múlt, a jelen, a szavak, a tettek. Ki kérte az okosító, bátorító szavakat? Én ugyan nem! Legyen már jogom úgy megélni ezt az egészet, ahogyan nekem jól esik. Néha elegendő az együttérző tekintet némasággal ölelve. Talán akkor mondtam ki először bűntudat nélkül: „Nem akarom ezt tovább hallgatni. Majd én elrendezem a lelkemben. Szólok, ha nem megy.”
Valami egészen újszerű kezdődött az életemben. Bár többek előtt bezártam, a legfontosabb ember előtt végre megnyíltam: önmagam előtt. Rögös útra léptem, ám hittem abban, minden kanyar, süppedés megéri. Persze jobban örültem volna, ha ezen felismerésért kisebb árat kell fizetnem. Mindez Őt nem hozza vissza, de talán engemet igen.
Gondolataimban elmerülve ballagtam az utcán, amikor is két régi ismerős köszönt rám. Krisztivel és Hajnival együtt jártunk az egyetemre évekkel ezelőtt. Mély barátság nem alakult ki közöttünk, de jóban voltunk. Nem akartam velük csevegni, ám - ismerve őket - ez elkerülhetetlenné vált.
- Épp csajos délutánt tartunk, a nagymamákat befogtuk bébicsőszöknek. Van kedved velünk tartani az Édeshabosba?
A „semmi kedvem”-en kívül nem találtam más kibúvót, így beültem a lányokkal a cukrászdába. Igyekeztem tárgyilagos, mégis barátságos lenni. A munkahely, a lakásfelújítás kimerítő témának bizonyultak ahhoz, hogy a magánéletem egyéb részletei ne kerüljenek szóba.
Kriszti és Hajni büszkén meséltek gyermekeikről. Hamar előkerültek a telefonok, mindketten felváltva mutogatták gyerkőceiket.
- Majd, ha neked is lesz gyereked, néha azon kapod magad, hogy csak őt nézed percek óta.
- Tényleg, nem akartok lassan babát? Felesleges sokáig húzni, tudod harminc felett már egyre nehezebb.
- De szeretnénk, csak még adunk egy kis időt magunknak
Gyűlöltem ezeket a tapintatlan kérdéseket, valamint a hozzájuk kapcsolódó kioktatásokat. Miért érez sok nő elemi késztetést az ehhez hasonló kérdésfeltevésekre, és a bölcsességek megosztására? Én sem kérdezem meg Krisztitől, mégis minek tervez még egy babát az ikrek mellé, sem Hajnitól, hogy miért vállalt gyereket rögtön az egyetem után?
Kávém fogyasztása közben szóba kerültek olyan témák, mint a kevés „énidő”, a fáradtság, a gyerekek miatti állandó felfordulás a házban.
- Nem panaszkodásképp, mert csodálatos dolog anyának lenni, de néha fogat mosni sincs erőm – kacagott Kriszti, majd a képembe bámulva folytatta:
- Majd megtudod te is. Addig is használd is ki, amíg csak magatokra kell figyelni.
Vibrált bennem a feszültség. Már nem tudtam, és nem is akartam szó nélkül hagyni a csevegést.
- Elég lesz, nekem mennem kell! Örülök, hogy jól vagytok, szépek a gyerekek. A szabadidőmmel, az énidőmmel, és leginkább a jövőbeli gyermekemmel viszont elég, ha én foglalkozom.
A lányok megilletődötten néztek rám, a szavak elfogytak. Régebben zavart mosollyal engedtem volna a feszélyező kérdéseknek, de most nem tehettem. Nem akartam hagyni.
Megemeltem a táskámat, a pultnál fizettem, majd elviharoztam. Emelt fővel, ám szívemben súlyos kővel távoztam. Szaporán szedtem lábaimat, mintha menekülnék. Ki, mi elől? Talán a lányok tapintatlansága, vagy az „új önmagam” elől? Tudtam, hogy utóbbi elől nincs menekvés. Lassítottam, utol akartam érni a gondolataimat, az érzelmeimet. A sietségben fájdalom nyilallt a hasamba. Végre a parkhoz értem, lehuppantam egy padra, kezemet a hasamra tettem. Ez a visszatérő nyomás, lenn a méhemben emlékeztetett a hetekkel ezelőtti történésékre. Megeredt a könnyem.
A könnyek mindig megnyugtattak. Ahogy a csípős fátyol engedett fel szemem előtt, úgy tisztultak, csillapodtak az érzéseim. Mélyet lélegeztem, majd elindultam haza. Otthon már várt az az ember, aki hagyta, hogy önmagam legyek, akár bánatomban, akár örömömben. Az ember, aki ígéretet tett, hogy kísér az úton. A férfi, aki együtt zokogott velem meg nem született gyermekünk miatt…