Vallomás a könyvről
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 6 hónapja
Megtekintések száma: 111
A kedvenc könyvet, a könyvek könyvét nehéz annak kiválasztani, aki elolvasott már egy kis könyvtárra valót. Ha mégis választanom kell, Márai Sirály című regénye kerül előkelő helyre szubjektív listámon.
Elismerem a történet lassú tempójú, de az első mondatoktól kezdve finom, intellektuális izgalom szövi át. Egy férfi és egy nő örökérvényű csörtéje zajlik szokatlan körülmények között. Műfaját tekintve kisregény, de elnyomhatatlanul jelen van benne Márai költőisége is. Játszik a szavakkal, a különös, tobzódó hasonlatokkal és az egészet beburkolja némi balladai homállyal. A férfiről csak azt tudjuk, hogy fontos poszton lévő hivatalnok, akinek a kezében futnak össze a diplomácia szálai. A pontos dokumentálást Márai nem tartja lényegesnek, mert akkor elvesztené azt a sugalmazó légkört, ami gondolkozásra, kombinálásra készteti az olvasót.
A történetet a második világháború foglalja keretbe, mely egyes nemzeteknek már kegyetlen valóság, másoknak közeli, létező fenyegetettség. A regény sarokpontjai: beszélgetés a hivatalban, séta a hídon, este az operában és végül az éjszaka a férfi lakásán. Nyomon követhető, hogyan változik egyetlen nap alatt két ember kapcsolata, az egész izgalmas macska-egér játék.
Első találkozásukkor a hivatalnok és a kérelmező áll egymással szemben, a finn tanítónő vízumért folyamodik. A szituáció mindennapos, a férfit mégis felkavarja, mert a fiatal nő tökéletes hasonmása évekkel korábban öngyilkosságot elkövető szerelmének. A régi kedves új kiadásban történő megjelenése érzelmi lavinát indít el. Egymást követő hangulatai szeszélyesek, mint a hullámok, hol kioltják, hol felerősítik egymást. A rácsodálkozás pillanatában képtelenségnek tűnik, hogy ilyen megtörténhet. Először feltámad benne a kíváncsiság, majd az érzékiség a jól ismert test láttán, végül a sértődöttség. Istennel perel, mert szerelme nem volt egyedül való, megismételhetetlen. Végül a megkönnyebbülés, az ismeretlen csak másolat, nem lesz képes úgy megsebezni, mint az eredeti, de alattomban már ott bujkál a félelem, hogy minden kezdődik előről. Hullámzó érzéseit a hivatalnok nyers stílusa mögé rejti. Kérdez és kérdez, mint egy kihallgató, aztán fellélegzik, mert az engedelmesen válaszoló hang nélkülözi azt a fátyolos rekedtséget, ami még ma is a fülébe cseng.
„Mondd Szívem, ez a szerelem?”
Hirtelen megnyugszik, mert a kínzóan varázslatos hasonlóság nélkülözi a belső tartalmat, csak a test, az üres burok volt kölcsönvehető. Legszívesebben mégis hazaküldené, hogy minél távolabb legyen. Szigorú szabályokat hív segítségül tekintettel a háborús viszonyokra, mert sejti már, hogy saját ereje kevés lesz. A nő, mikor érzi, hogy vesztésre áll, levedli a kérelmező jellegtelenségét és megcsillantja valódi énjét. Távozni készül elegánsan, mint akiről lepereg a visszautasítás. A férfi reakciója nem is marad el, bocsánatot kér, maradásra bírja, nem tudja elengedni a szép, mítikus nevű idegent. Egyetlen Hullám - mert így hívják - megígéri, hogy vele tart az esti operaelőadásra. Szokatlan és talán szabályellenes is a hivatalnok részéről a meghívás, de legalább annyira furcsa, hogy a finn tanítónő habozás nélkül elfogadja. Bár az ő szempontjából kényszerhelyzetnek tűnhet, mégis sejthető, hogy fontos nekik, ne veszítsék el egymást szem elől.
A regénynek szép mozzanata sétájuk a hídon, ahol a férfi párhuzamot von a lány és a sirályok között. Sok hasonlóságot talál, életük a túlélésről szól, tekintetük közömbös, kegyetlen.
Ahogy a madár kémleli a zsákmányt, úgy nézi Egyetlen Hullám a várost. Kimondatlanul is érződik a szándék, hogy nem véletlenül jött ide, akar valamit a sorstól, az itt élőktől. A következő helyszín, egy polgári elit által kedvelt presszó. A regény főhősén keresztül Márai keményen, kívülállóként kritizálja a jelenlévőket. A „civilizáció hulladékának” tekinti őket, de a bíráló szavak hordoznak némi paradoxont. Az „Egy polgár vallomásai” című könyvéből kiderül, hogy egyes élethelyzetekben, szokásaiban, társadalmi kötődéseiben, mennyire foglya ő is saját osztályának.
A helyhez, az öngyilkosságot elkövető vegyészlány emléke köti. Halála után szembesült azzal, hogy a lány valójában nem őt, hanem idősödő, jelentéktelen külsejű, de zseniális
professzorát szerette. A kísértő, érzéki hangon elsuttogott verssor –„Mondd Szívem, ez a szerelem?”- nem gyönyörű vallomás volt, hanem a bizonytalanság hangja, és talán nem is neki szólt.
Sértettséget érzett, megbántottságot, de tudomásul vette, hogy csak pótlék volt, szerető. Ili, a professzort szerette, végzetesen foglya volt intellektusának.
A finn tanítónő megjelenése feltépi a régi sebeket, de hitegeti magát, hogy még egyszer nem esik csapdába, Egyetlen Hullám idegensége rejt annyi negatívumot, ami ellensúlyozza, elhalványítja, a szép, fiatal test, érzékeire gyakorolt hatását.
A férfit, a váratlan, magánéleti sokk mellett, az a nyomasztó tudás is gyötri, hogy holnapra a világ kifordul sarkaiból, és nincs módja megakadályozni, mert a félelmetes tényhez csak adminisztratív köze van. Mindenki számára elkezdődik egy másik sors, melyben az élet és halál esélyét nem lehet normális módon latolgatni. Az emberek tömegesen fognak meghalni, halálukra a társadalom egy idő után érzéketlenül reagál, csak háborús, statisztikai adatok lesznek. A közhangulatban inkább izgatottság érződik, mint félelem, és vágy, mindent megélni, amit még lehet, az utolsó percig. Ő viszont, akinek az életébe egy különös véletlen most készül visszacsempészni a szerelmet, békés, akár unalmas hétköznapokra vágyik. Mióta Egyetlen Hullám megjelent az életében, összehasonlítgatja régi szerelmével, aprólékosan számba veszi az egyezéseket és különbségeket, mintha ezeken múlna, hogy akarja-e egyáltalán? Az igazi szerelmes elfogultságával sértőnek érzi, hogy akit eddig egyedinek, páratlannak hitt, azt a természet reprodukálta egy sablon szerint, és elszórta a világban. Aztán az egyik másolat váratlanul megjelenik nála, hogy felforgassa újra az életét. Az is talány, hogyan talált el hozzá, milyen ismeretlen erő, ösztön vezette tévedhetetlenül és van-e sejtése kihez érkezett? Kétségek gyötrik, az eredeti sem hozott boldogságot, mit remélhet akkor a másolattól? A verssor, amitől nem tud szabadulni - „Mondd Szívem, ez a szerelem”?- számtalan értelmezéssel kísérti. Most úgy érzi, hogy együttléteik során, míg ő a teljességet élte át, a lány kiábrándultan talán Istennél tett panaszt.
A férfi, a világnak mutatott karakterét tekintve kemény, határozott, de belül érzelmi élete csupa lágyság, sebezhetőség, félig gyógyult heg, ami most újra sajogni kezdett. A lány megjelenéséből logikusan következik, hogy az ő testének is van valahol egy másik kópiája, hogy tucatember. Férfiként sokkal elviselhetetlenebb ez a tudat, mint szerelmének másolása. Talán itt olvad legjobban eggyé hősével Márai. Istennél protestál, hogy sose készíthet tökéletes másolatokat, mert megkülönbözteti őket a lélek, az árnyalat, ahogy később nevezi, melyet még a Teremtő sem tud sablonba szorítani.
A kisregény legszebb fejezete, mikor a lány egyedül áll az opera félhomályos előcsarnokában. Megrendítő élmény, ahogy Márai a várakozót látja, és láttatja. Odavarázsolja az északi ország gyönyörű tájait, a hideget, az északi fényt, a nyomasztó távolságokat, az ott élők egészséges testében didergő magányos lelket, az állandó készenlétet az élettel szemben, ami a természet közeli népekre jellemző. A különös bundában várakozó Egyetlen Hullámot fiatal vadásznak látja, aki feszülten zsákmány után kémlel. Szép nőiségét valami férfias vadság, tettre készség árnyalja, azt sugallva, hogy ennek a fiatal nőnek férfifeladat jutott ebben a megbolydult világban.
A páholyban lekerül a lányról a bunda, és a társadalmi elvárásokra érzékeny férfi megnyugszik, mert megjelenése kifogástalan. Fordul a kocka, a férfi, aki előbb még zsákmánynak tűnt, most büszkén, elégedetten mutatja meg az opera közönségének az idegenből érkezettet, mint egy különös trófeát. A nézőtéren érezhető nyugtalanság feszül, a hivatali páholyok üressége veszélyt jelez. Ők ketten csendben, alig pár szót váltva ülnek sorsuk foglyaként.
Az este a férfi lakásán folytatódik, ahol a beszélgetés közben az északi ország igéző vadásza, egyértelműen odahagyva a mitológiát, egyre határozottabban foglal állást a háborút illetően. Felrója Európa még békésebb felének, hogy kivonják magukat a történésekből, mintha nem tudnák, hogy mi zajlik a világban, mintha nem lenne hozzá közük. A hangja gúnyos, barátságtalan. A férfi tiltakozik, állítja, tisztában vannak a helyzettel.
Egyetlen Hullám, saját lerombolt szülőházával jeleníti meg, hogy mi a különbség csak hallani a háborúról, vagy megélni azt a maga valóságában. Ahogy Márai leírja azt az éjszakát, mikor lebombázzák a finn lány otthonát, a legmegrendítőbb része a regénynek. A tanítónőnek az a látszatra egyszerű mondata „Az egyetlen ház a világon, ahol tudtam, mi van a fiókokban,” az otthon elvesztésének legtökéletesebb megfogalmazása. A tragédia után eljött Finnországból, hogy hasznossá tegye magát, „barátokat” keressen népe számára. A férfinek szegezi a kérdést: – „Önök is a barátaink, igaz? Ha nem is harcolnak, mert nem harcolnak, igaz?” Fontos mondatok, de nincs rájuk válasz.
A férfi hallgatja, de más foglalkoztatja. Szinte mániákusan próbálja felidézni a lánynak nem a hasonlóságot, hanem a valóságos egyezést a jelen helyzet és az eredetivel megélt között. Mikor a szavak nem segítenek, megcsókolja. A szenvedélyes beszédre a nő értetlenséggel reagál, a csókot elbagatellizálja, igyekszik a férfit visszaterelni a valóság talajára, közben figyel minden véletlenül kiejtett szóra. Elmeséli egy párizsi éjszaka történetét, váratlanul sokat megmutat magából, céljaiból, felvillantja a hozzá vezető utat, jelzi mi várható a titokért cserében. A titkok hatalmat jelentenek, henceg ezzel az átlátszó, kissé kiábrándító indokkal. Gyermekinek álcázott őszinteséggel próbálja elaltatni a férfi gyanúját, aki iróniával, szigorúsággal veszi tudomásul, hogy ő is célkeresztben van. Mikor a megbántott nő menni készül, nem engedi el, nem tudja elengedni. Márai az olvasóra bízza, hogy egy ilyen végzetes szerelem meddig juttatná el a férfit, ha nem szólalna meg a telefon.
Megkönnyebbülése, félszavakból és gesztusaiból is kiolvasható. A feszülten figyelő nő is tisztán érti a szituációt. A veszély, ami közeli volt, halasztást nyert, a titok megmaradt, és a hivatalnok nyugodtan mondhatta a telefonba „Senki a világon...” Aztán később, mikor bűntudat nélkül megteheti, önként adja oda a titkot Egyetlen Hullámnak, akinek már nem sürgős a távozás, elfogadja az invitálást egy kávéra.
A férfi a másik szobában röpke számvetést csinál, megéri-e újra átélni a csak szenvedést hozó szerelmet, hiszen a szereplők változatlanok, a történet ismétlődni fog. Ki ez az ezerarcú nő, aki több nyelven beszél, jártas a világban, és ismeretlen, jelentős anyagi háttérrel rendelkezik? Annyi minden szól ellene, de a vágy erősebb, megélni újra a szerelmet, még azon az áron is, hogy erővel, fantáziával mossa össze az eredetit a másolattal. Az ajándékot úgy kell elfogadni, ahogy érkezik, ideologizálja meg. Az elérhető közelségbe került vágyak hangulatából, a nőnek egy halk, titkosnak tűnő telefonálása zökkenti ki, mely átszűrődik az ajtón. Azonnal felébred benne a hivatalnok. Úgy lép a szobába, mint aki rögtön intézkedik, ha szükséges.
Egyetlen Hullám Ili fényképét nézi és ráeszmél a valóságra. Arcán rokonszenv, korábban hideg szemében melegség mikor a férfire tekint. Azt hitte, közeledése a kettejük között zajló játék része, kihasználni egy álságosan megteremtett, intim pillanat gyengeségét, hogy felfedje magát. A kép rádöbbenti, hogy a férfi végig őszinte volt. Már ő is hisz a csodában. A történelemmel egy időben, saját történetük is kibontakozott és összefonódott. A férfi felszabadult, közös jövőt vizionál, szeretné maradásra bírni a lányt. Egyetlen Hullámot keményebb fából faragták, szerelmes nőként szereli le anélkül, hogy bármi engedményt tenne. Ő még viseli valamiféle elkötelezettség uniformisát, neki még dolga van, az információk vadásza előtt még veszélyes utak állnak. A titkot sem adja, bármilyen gyengéden kérik. Ígérni sem ígér semmit, a legtöbb, amit egymásért tehetnek, hogy ő elmegy, és a férfi engedi. Sokkal több van ebben a kisregényben, mint amit sikerült leírnom. Legfőbb erénye varázslatos stílusa, amitől nem tudtam szabadulni, kölcsön kellett vennem Márai szavait, mert csak azokkal tudtam érvelni, érte.