Valérka közbeszól
Írta: Szabó Jolán
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 141
Valérka közbeszól
Valérka úgy jött a világra, mint minden más gyerek. Fejlődött is rendesen, három éves korára cserfes kis legénykévé cseperedett, kinek figyelmére számíthatott a kertben egy szép virág, bogár, zöld béka, vagy a tova libbenő lepke. A kerítés fonatába kapaszkodva rendre megnézte a kukásautót is, mint öntik nagy hasába a házakból kitett kukákból a szemetet. Ha esett az eső és a kert laposabb részein tócsákba gyűlt az esővíz, kiválasztotta közülük a legnagyobbat, mellé kucorodott és megnézte magát a sekély víz tükrében, s fülig ért a szája.
Édesanyja fiatalka, állandóan nyalja, falja, tetszik neki az otthonlét, és kisfia kedvéért képes megtanulni főzni, hogy a férje megenni alig győzi, mert bizony a sikertelen kísérletek végterméke az ő tányérján landol. Persze, a jól sikerültből is kap, ha időközben el nem viszi a cica. Tudja ezt Valérka, mert azt mondja neki édesanyja, ha tányérját tisztára nyalja.
Telik ám a fránya idő. Eljön a nap, a sorsdöntő, mikor minden kisfiúnak óvodába kell menni. Az a szerencse, hogy az óvodáról a kislányok sem maradnak le, így lesz Emese Valérka első nagy szerelme. A cserfes kisfiú otthon már alig beszél, nincs is kivel fecserészni, mert édesanyja dolgozni jár, s kár, hogy a karrier fontosabb számára, mintsem meséljen Valérkának, vagy meghallgassa, mi történt az óvodában.
Mit szeme, s szája megkíván, megkap mindent az óvodás, lego, troli, helikopter, dömper, brummogó maci, s a bohóc, a Hapci, ott hever a szobájában szerteszét. Igaz, hogy enni egyik sem kér, mégis ráun a gyerek, mert nem magányos játékra vágyik, hanem szülői beszédre, érintésre, együtt nevetésre.
Édesapja ezelőtt is későn ért haza, most azonban már édesanyja is kimaradgat. Helyette a nagymama vigyáz rá, ki sem erejét, sem idejét nem sajnálja és vele bizony jókat mulat Valérka. Hanem unja magát a nagypapa, mert mindig otthon hagyja a nagymama, ezért kijárja fiánál, hadd mehessen az óvodába Valérkáért, s vihesse haza unokáját hozzájuk, a nagyszülőkhöz. Valérka agya kiszáradt szivacs, mely, mint a vizet, úgy issza nagyszülei minden szavát. Nagyanyja finom falatokkal eteti, nagyapja igaz történeteket mesél a parkban, és megmutatja, hogyan kell focizni, kosárra dobni, és wc híján vizelni a bokor árnyékában. Esténként, vacsora után nagypapa a híradót nézi, miközben a nagymama ötvenéves, elsárgult lapú mesekönyvből tanulságos meséket olvas a kisfiúnak, aki oly hiú, hogy másodszori olvasás után maga mondja a mesét. . Észreveszi ám ezt a nagyapja, s híradó helyett számolni tanítja, fejben, mert az a könnyebb, minek hozzá papír és penna, azt csak nagymama használja,mikor írni tanítja Valérkát. Milyen kár, hogy osztozniuk kell az egy szem unokán!
Hatéves Valérka, mikor kalandvágyból édesapja megy érte az óvodába, és kettőjüknek fiús programot tervez. Csakhogy ebből nem lesz semmi! Hazamennek átöltözni, ám közben hazaért az édesanyja, s a szülők menten heves veszekedésbe kezdenek. Félmondatok, befejezetlen gondolatok repkednek a légben, érti is a gyerek, meg nem is. Az bizonyos, hogy megszeppen, nem köti le se lego, troli, helikopter, dömper, brummogó maci, de a bohóc, a Hapci se.
Legörbül a szája széle. Nem kellene veszekedni! Nem érti, mit jelentenek a szavak: karrier, főnök, kiküldetés, prémium. A csalásról is csak az jut eszébe, ha a ki nevet a végén játékban eggyel többet lép, hogy bábuja mielőbb célhoz érjen. Érdekes, azon nagyszülei csak jókat nevetnek. Akkor miért nem hahotáznak szülei is a megcsaláson? Szeméből gyöngyként pereg a könny. Amikor édesanyja már kifulladva zihál, édesapja meg dühösen a levegőbe öklöz, csak annyit szól:
- Veszekedjetek, én meg elmegyek a nagyiékhoz.
Megfogadja magában magának, Emesével soha nem kiabál, még a homokozóban sem. Legyen inkább övé a kis lapát.
Szerelem tél idején
A szerelem reád találhat. Bármikor. Ha nem várod, akkor is. Napra nap hull, egykedvűen pereg az idő, növelve múltat és fogyasztva a jövőt. Sárgult leveleit szélnek ereszti a ház előtti csenevész fa, hogy azok földet érve összekapaszkodjanak, mert együtt könnyebb átadni magukat az enyészetnek.
Az özvegy öregember immunis az időre, mert egyformák a napjai, melyek a napsütésben is szürkék, hát még most, mikor mosolyra húzza szája szélét a tél, és hideg leheletére dérré fagy a vízcsepp. A reggelije kettévágott zsemle, gondosan megvajazva, akkurátus szelet felvágottal a tetején, melyre paradicsom paprika szeleteket helyez, díszítésként, és az ízéért is. A délelőttje rendszerint olvasással telik. Végre kezébe veheti az elmúlt két évtizedben összevásárolt könyveket. Egy órakor elindul ebédelni, a két utcával lentebb megbúvó kis étkezdébe, ahol kettőtől már minden étel fél áron van, ekkor csak a nyugdíjasok és a vékonypénzű diákok várják, hogy sorra kerüljenek. Ebéd után sétál egy órát, egyedül, vagy éppen Kázmérral, a valaha jobb napokat látott, szintén özvegy vasutassal, aki, ha éppen nem gyötri a köszvény, mulatságos anekdotákkal szórakoztatja. Mire hazaér, ismét megéhezik. Beül a fotelbe, szemben a televízióval, és a szappanoperák alatt elnassol némi édességet. Nyolc óra körül hívják a fiai, és az unokák is ekkor tájt érnek rá, ránézni a nagytatára
A szombat a hét fénypontja. Kora reggel, úgy nyolc körül, megérkezik érte az egyik unoka, magával viszi valamely sportrendezvényre, utána közös ebéd és kvaterkázás késő délutánig. Ez alatt a lakásában szorgos kezek kitakarítnak, kicserélik az ágyneműt, és rendet raknak ott is, ahol a vendég sem jár.
A vasárnap az ünnepnap. Az öreg bíró délelőtt pizsamában flangál. Fél egykor kiöltözik, ahogyan az úriemberhez méltó, öltöny, fehér ing, nyakkendő, barna kabát és kalap, drapp sál. Pontban egy órakor szokás szerint elindul ebédelni. Szellőlányok kergetőznek a házak között, s ha vidáman összefogóznak, képesek elvinni az emberek fejéről a kalapot.
A vasutas is öltönyt visel. Nézelődnek, míg várják az ebédet. A szomszédos asztalhoz ül két ismeretlen középkorú hölgy, egyikük feltűnő zöld kalapja mögé rejti az arcát. Izgatja Kázmért a dolog, szeretné a nő arcát látni. Az öreg bíró szeme is megakad a szemben ülő nő smaragdszínű szemén. Mintha áram futna végig a testén! Gyönyörű a hölgy, törékeny, mint egy karcsú amfora, csillog a smaragd színű szeme és kellemes az illata.
Aznap elmarad a séta, a délutáni szunyókálás is, a vacsora sem kell. Váltogatja a televízió csatornáit. Bárhová kapcsol, a Smaragdszeműt látja maga előtt, amint integet, gyere, Béla, gyere.
Reggelre öt centis hótakaró alatt ébred a város. Kipattan az öreg az ágyából, felöltözik, majd ruganyos léptekkel lemegy az utcára havat takarítani. Szüksége van a mozgásra, a fizikai munka okozta fáradtságra. Kimelegszik. Vízcseppek gyöngyöznek a homlokán.
- Szép jó reggelt, bíró úr! Elveszi a kenyeremet? - kiáltja a gondnok, és kedélyesen hátba vágja az öreget, aki a meglepetéstől egyensúlyát vesztve a havas járdán landol.
Törik az öreg csont, szinte hallani a hangját. Dél lesz, mire a kórházban begipszelik a kezét és a lábát. A fájdalomtól mozdulni sincs kedve. Erős fájdalomcsillapító injekciót kap, melytől végig alussza az egész délutánt. Hét órakor arra ébred, hogy fölé hajolva az ismerős illatú nőszemély ébresztgeti. Behunyt szemmel suttogja:
- Smaragdszemű… te vagy az, Smaragdszemű?
- Ébresztő, bíró úr, jön a vizit!
A nővérke megigazítja feje alatt a párnát, majd testén a vékony paplant is.
Nyílik a kórterem ajtaja. Megérkezett a főorvos a sleppjével.
- Jó estét, Egyeske, hogy érzi magát? Paplanjáról ítélve kitűnően! Hála Karolina nővérnek!
Nevet a slepp. Az öreg kinyitja végre a szemét. Nem csalt a szimata. Ágya baloldalán a Smaragdszemű áll. Már tudja a nevét is: Karolina!
- Nem egyeske vagyok, hanem dr. Galgóczy Béla!
Karolina nővérnek tetszik az öreg. Végre egy beteg, aki farkasszemet néz a főorvossal. Ötvennyolc évesen az is jól esik neki, hogy őt meg nőnek tekinti. Smaragdszemében huncut fény csillan.