Vágóhíd
Írta: Veres Roland
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 373
Vágóhíd
A sertés élettelen, fekete szemével bámul rám. Mintha egy sötét üveggolyó lenne. A tükörképemet látom benne. Nekilátok a malac feldolgozásának. A fejét még az elején félrerakom, hogy ne kelljen rosszalló tekintetét néznem.
Nekem ez nem egyszerű. Képzeletben folyton beszélő, öltönyös fickóknak látom őket, mint Orwell Állatfarmjában. Nem szeretem őket megölni. De ez a munkám. A legtöbb, amit tehetek, hogy gyorsan és fájdalommentesen végzek velük.
Talán a disznóvágások előtt a böllérek is azért kapkodnak be annyi pálinkát, hogy ne érezzék át áldozatuk kínjait.
Orwell szatírájában „minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél”. Precíz vagyok és igazságos. Minden állatot egyenletesen, ugyanakkora darabra dolgozok fel. Mondhatnád, ez jó nagy baromság, hisz a boltokban úgyis feloszlik az egyenlőség egy hentesbárd alatt az igények szerint. De nem visz rá a lélek, hogy ne egyenlő darabokra szedjem őket.
Rutinszerűen szétpakolom a belső szerveket, húsdarabokat, a véres edényeket. Mint valami beteg expresszionista szobrot, amit egy felháborítani akaró vega készített. Vagy egy szadista. Vagy egy éhező, szürrealista művész, aki megmutatja, miről álmodik.
Apám arcát látom magam előtt, azon a napon, mikor megmondtam neki, művészettörténetet tanulok. Nem szólt semmit. Szemében a lenézést láttam. Beült a foteljébe, és valami akciófilmet kezdett el nézni. Azt akarta, az elsőszülött fia folytassa a családi üzletet. Nem pedig, hogy buzik, drogosok és nyámnyilák között tengődjön. Nem mondta. De láttam a szemében.
Aztán apám meghalt. A foteljében. Egy akciófilmet nézve, amiben éppen véres masszává lőttek egy mocskos disznót. A fickó fájdalmasan ordított a tévében. Az orvos azt mondta, apámnak fájdalommentes halála volt.
Otthagytam az egyetemet. Átvettem a családi üzletet. Apa ezt akarta volna. Anyámékat el kell tartani.
A vasárnapi ebédnél egy egész kismalacot eszünk megsütve. Egy ujjal sem nyúltam hozzá előtte. Csak ezért tudok belőle enni.
Anyám azt mondja: – A tehetséged ellenére, mégis hentesnek mentél.
Érzem rajta a büszkeséget. Folytattam apám szakmáját. Ételt teszek az asztalra.
Anyám azt mondja: – Bezzeg az öcséd egyetemre jár.
A rosszallás kiül az arcára. Ő inkább a saját álmait követi. Filozófiát tanul.
Öcsém azt mondja: – Hagyjad már.
Nem zavartatja magát. Karján a legfrissebb tetoválása. A Bolondos dallamok prérifarkasa alatt egy kínai jel.
Azt tetováltatta magára: „gyerek”.
Valószínűleg a maga filozofikus módján, arra utalt vele, mind örök gyerekek vagyunk, és örökké tanulunk. Feltételezhetőleg passzív manipuláció anya felé, hogy jelezze számára, az ő kisfia.
Egy biztos, fogalma sincs róla, igazából azt tetoválták a karjára: „írásjel”.
A kínai nyelvben a „gyerek” és az „írásjel” szavakat csak pár ecsetvonás választja el.
Valamiért az jut eszembe a „sertés” és a „sértés” szavakat is csak egy vonal különbözteti meg egymástól.
Így tetováltatta magára öcsém egy írásjellel, hogy „írásjel”. Ennyi erővel magára írathatta volna, azt is, hogy „tetoválás”.
Olyan ez, mint valami minimalista avantgárd színdarab, ahol a bútorok nevét ráírják üres papírokra, és azt helyezik a színpadra.
Mint egy diszfunkcionális család, ahol csak a címkék jelölik a szerepeket.
De ne is figyelj rám. Talán csak a tetoválásokkal és testékszerekkel szembeni ellenszenvem tesz gúnyossá.
Te nem láttál képeket és videókat a törzsi tetoválásokról és testékszerezésekről. Barbár módszerek, már-már csonkítások.
Te nem voltál velünk Alexandra unokatesóm ballagási vacsoráján. Alexandrának a nyelvében volt piercingje. Az asztal közepén egy tál forró spagetti gőzölgött. Evés közben Alexandra villája beleakadt a piercingjébe. Nagy nehezen sikerült kiszabadítania a villáját. Kirántotta a piercingjét a szájából, nyelve egy darabjával együtt, ami éppen a spagettis tálban landolt. Az egész úgy nézett ki, mint valami ógörög urna, az ékszerbe ragadt emberi hússal, körülötte gilisztákkal, melyek vérben tekergőznek, hogy megóvják a hercegnő kincsét.
Anyám azt kérdezi: – Ki kér paradicsomos öntetet?
Öcsém azt mondja: – Én.
Azt mondom: – Nem kérek, köszönöm.
Egy ideje már kerülgettük egymást. A szemben lévő könyvesboltban dolgozik. Sokat vitáztunk a klasszikus és a modern esztétikáról. Először azt hitte, csak egy bunkó hentes vagyok, míg egy nap meglátta kezemben Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését.
A lakásán vetkőztetem. Csókolgatjuk egymást. Épp betenném neki, mikor megpillantom nemiszervében a piercinget. Egy pillanatra hátrahőkölök. Magába ránt.
Dugás közben folyton Alexandra piercingje jár a fejemben. Attól félek, ki ne rántsam, mint Alexandra a nyelvéből a cuccot. Nem mintha, az én farkam olyan vékony és hegyes lenne, mint egy villa.
Aztán egyre jobban belemelegedek. Egyre inkább bevadulok. Lehet, hogy a farkam nem olyan vékony és hegyes, mint egy villa, de úgy érzem ketté áll. Egyre inkább elveszítem a fejem.
Laura sikítozni kezd.
Azt ordítja: – Hagyd abba.
Megijedek. Kirántom a farkam, és látom, hogy ordítozva fetreng az ágyban. Mit tettem? Nem akartam bántani.
Laura fájdalmak közt hörög, vonyít, rángatózik az ágyon.
Azt ordítja: – Kérlek ne.
A farkam még jobban megmerevedik. Tetszik a látvány.
Apám hidegvérű tekintete jut eszembe, miközben a disznókat vágta. Semmi érzelem. Tekintete, ahogy egyhangúan nézi végig a legvéresebb jeleneteket a tévében. Szótlan terrorja otthon a lakásban. Rájövök, a pszichopatáknál a hentes szakma választása élen jár. Ha már nem mehetett sebésznek. Politikusnak. Jogásznak. Talán én sem azért hagytam ott a művészettörténetet, mert meg akartam felelni az elvárásoknak. Talán tudat alatt ezt akartam.
Felkapom a ruhámat. Kiviharzok a lakásából.
Laura sikítása a lépcsőházban, mint az általam megölt több száz malac vonyításának kórusa.
Álmomban egy öltönyös röfivel sétálunk a mezőn. Gombászunk. Ő megkeresi nekem a legjobb gombákat, ragut főzünk belőle, vagy pörköltet. Aztán együtt megesszük a többi kocával. Mindig én vagyok az előkóstoló. Én döntöm el, jó-e már. Evésre kész. Megbíznak bennem. Minden egyes vacsoránál fogy a malacok száma. Végül már csak néhányan maradunk.
Újabb gombavadászatra indulunk hű röfimmel, a mai napon rántott gomba a menü.
Előkóstolok. Nem elég sós.
Tíz perc múlva kiver a víz. Émelyegni kezdek.
A disznók körbeállnak. Nevetnek rajtam.
Okádok. Az jár a fejemben, mintát kéne venni a hányásból, hogy az orvos megmondhassa, gyilkos galóca-e. Nem kell orvos. Röfim megmondja magától. Szándékosan mérgeztek meg. Azt mondják, bosszú a levágott testvéreikért.
Azt mondom: – Talán tényleg megérdemlem. De miért így? Én fájdalommentesen végeztem velük. Én szenvedek.
Azt mondják, a sok halál összeadva egyenlő a fájdalmas halállal.
Nem vitatkozhatok velük. Ők Orwell bankár disznói. Értik a számokat.
Az jár a fejemben, talán ezért ennyire sok szenvedéssel teli az élet, hogy kiegyenlítse a végén a halált.
Még meg sem halok, szemfedőmet már rám rakják. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének eredeti kéziratát.
Dolgozom, mikor Laura beront hozzám. Nem szól semmit. Szemében gyilkos tüzet látok. Rám veti magát. Karmolni kezd. Meg akar harapni. Bosszúra készül.
– Ne – mondom.
– Most megvagy – mondja.
Birkózni kezdünk. A falhoz taszít. Száját újabb harapásra nyitja. Liheg, hörög. Mintha egy bosszúszomjas démon szállta volna meg.
Hörgése egyik pillanatról a másikra vékony csuklásban hal el. Hátralép. Melléből böllérkésem mered ki. Összeesik. Precíz vagyok. Kíméletes. Egy pillanat alatt belehal.
Pánikba esek. Mit tettem? De csak önvédelem volt. Szólnom kell a rendőröknek. Meg akart ölni. De ki hinne nekem? A spermám még a vaginájában van. És csak Isten tudja, mit tettem vele azon az éjszakán.
A kiszökő vér vöröslő szárnyakat formáz teste körül. Mint egy angyal egy reneszánsz festményen.
Mély levegőt veszek. Rodin gondolkodója kutyafasza most hozzám képest.
Abbahagyom a gondolkodást. A gondolat a tett halála. Cselekszem.
Levetkőztetem Laurát. Felteszem az asztalra. Nekilátok a dolognak a hentesbárddal. A fejét még az elején félreteszem, hogy ne kelljen a rosszalló tekintetét néznem. Egyenlő darabokra vágom. A darabokat a darálóba teszem. Húsát a többi darálthús közé keverem. Ruháit felgyújtom. Csontjait apró darabokra töröm. Elviszem a kutyamenhelyre.
A lakása következik. El kell kötnöm a szálakat. El kell tüntetnem a nyomát, hogy a lakásában jártam. Minden nap én takarítok fel a vágóhídunkon. A lakásával ezerszer könnyebb dolgom van. Írok egy levelet Laura kézírását utánozva. Precíz vagyok. Az egyetemen a kalligráfiában mindig élen jártam. Azt írom, beleunt az itteni életbe. Azt írom, önismereti útra ment. Visszatér, ha már rájött, ki is ő valójában. Aki ismerte Laurát, ezt simán be is veszi.
A levél szerint Laura önismereti útra ment. Mikor belenézek a tükörbe, nem ismerek magamra.
Hetek telnek el. Reszketek. Álmaimban az öltönyös kocák királynője Laura. A Bűn és bűnhődést olvasom. Az hogy hentes vagyok, már nem csak egy címke. Nem egy szó az üres papíron a színész helyett a színpadon.
A rendőrség egy kedd reggel kopogtat be hozzám. Azt mondják, alapos gyanújuk, hogy megöltem Laurát. Nem értem. Minden nyomot alaposan eltűntettem. Nem akadhattak a nyomomra.
A rendőr azt mondja, egy öreg hölgy a fasírtjában egy testékszert talált. Beletört a protézise, mikor ráharapott. Az ékszer Lauráé. Az öreghölgy a fasírtot a tőlünk kikerült darálthúsból készítette.
Lesápadok. Elfelejtettem kivenni azt az átkozott piercinget. Ellenszenvem a piercingekkel szemben most lépte át a kritikus határt.
Összeomlok.
A rendőrségen mindent pontosan elmondok. Mi történt, mikor leszúrtam Laurát. Mi történt azon az estén, mikor sikítozva fetrengett az ágyon. A rendőrök értetlenül néznek. Összesúgnak.
– Igen, teljesen érthetetlen, hogy tehettem ilyet – mondom.
Anyám sírva mondja a rendőröknek: – Én megmondtam, hogy ezzel a tehetségével nem kellett volna hentesnek mennie. Akkor nem történt volna meg ez.
Igen, ecsettel maximum összemaszatolhattam volna a mellét vörös festékkel.
Másnap egy pszichológus beszélget velem. Neki is elmondok mindent. Beszélek a családomról. Mesélek apámról.
Nem kerülök börtönbe gyilkosságért.
Sárgaházba zárnak.
Az orvos azt mondja, kommunikációs zavarom van. Azt mondja, ez autisztikus rendellenesség. A szavakat és a gesztusokat nem tudom összeegyeztetni valódi jelentésükkel.
Értem, amit mond, de nem értem meg.
A kezelések során elmondja, Laurát soha nem bántottam, csak élvezett.
Nem támadt rám, csak kefélni akart.
Most nézel rám, szánakozva, együttérzően vagy gyűlölködve. Nem tudom eldöntetni, mit rejt a tekinteted. De van hozzád néhány kérdésem.
Te mindig tudod, mi bújik meg egy mondat vagy egy gesztus mögött?
Nem értetted még félre valaki közeledését?
Nem volt még bajod egy-egy félreértett beszélgetésből?
Újra kell értelmeznem minden egyes szót, minden egyes biccentést, legyintést, könnyet.
Talán apám pökhendi fejtartása igazából büszkeség volt, mikor megtudta, hogy egyetemre járok. Talán a hidegvérű tekintete disznóvágás közben csak azt jelentette, már belefáradt a munkájába. Szótlan terrorja lehet, hogy csak néma fásultság volt.
Beteg vagyok. De Laurát akkor is megöltem. A világ minden bűne megbocsájtható, ha azt az egyre jobban elharapódzó kommunikációs zavarok okozzák? Cseréljünk le minden börtönt elmegyógyintézetre?
A Bűn és bűnhődést olvasom. Az jár a fejemben, hogyan egyeztethetném össze az első szót mögöttes tartalmával, ha a másodikat nem ismerem meg.