Vági Istvánné Julika - Türténetek a kórházban
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 877
Vági Istvánné Julika: Történetek a kórházban
I.
Ez év január elején egy nagyon kellemetlen tüdőgyulladással kórházba kerültem. Az első napokban nem figyeltem a környezetemben történtekre, mert jómagam is nagyon gyenge voltam.
Egyik nap egy új szobába vittek, ahol négyen voltunk betegek. A szemközti ágyban Évike pihent, nem beszélt, csak a szemével jelezett, ha szóltam hozzá. Azt szoktam kérdezni: Évike, hogy vagy? Kérsz-e valamit? Válaszul kinyitotta szemeit, nemet intett fejével és pihent tovább. Egy hétig voltunk szobatársak ilyen néma barátságban.
Közben történtek dolgok, amiknek megfigyelője lehettem. A reggelek rendszerint azzal kezdődtek, hogy bejött két nagyon kedves, szimpatikus nővérke, először köszöntötték, majd megkérdezték: „hogy aludt Évike?” Természetesen nekik is némán válaszolt. Aztán a nővérek tették a dolgukat. Nagy türelemmel, gyengéden megfürdették, tiszta fehérneműt adtak rá. Az ágyneműt is kicserélték, bekötötték az infúziót, aztán mentek a következő beteghez.
Évike aztán csendesen, esetleg halk sóhajokkal várta a délutáni látogatás idejének eljöttét.
Minden délután megérkeztek látogatói, egy nagyon szép, kedves fiatal nő, a lánya és gyakran az unokája is. A látogatók aztán egész délután ott ültek kedves betegük mellett, simogatták fájdalomtól meggyötört arcát, kezét, és lánya szeméből gyakran folyt a könny.
Ez így történt nap mint nap, míg egy este körülállták betegágyát. Nagyon aggodalmasak voltak. Mikor én megkérdeztem, „csak nem meg fog halni?”, ők ezt válaszolták: „de, valószínű, az éjszaka megtörténik”. Kérdezték, hogy zavar-e engem, mert akkor hoznak be egy paravánt, ami eltakarja a haldokló ágyát. Mondtam, hogy miattam nem kell, mert én nagyon kedveltem Évikét.
Az éjszakát átaludtam. Reggel arra ébredtem, hogy Évike ágya üres, a nővérke éppen azzal foglalkozik, hogy tiszta ágyneműt húzzon fel a párnára, takaróra. A délelőtt eltelt, Évike ágyába már új beteget helyeztek el.
A délutáni csendes pihenőre kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamban, de nemsokára arra ébredtem, hogy egy fehér paravánt húznak az ágyam elé. A kerekek csikorgására ébredtem fel, de csak álom volt, kegyetlen álom. Aztán kimentem a folyosóra, beültem kedvenc sarkomba, és nagyon nagyot sírtam. A sírás után sokkal jobban éreztem magam.
II.
A következő írás is igaz történet, ami szintén a kórházban játszódott. Aki volt már kórházban hosszabb ideig betegként, biztos tapasztalta, hogy milyen nehezen telik az idő. Annak ellenére, hogy családom gyakran látogatott, nagyon hosszúnak tűnt minden kórházi nap. Ezt igyekeztem különböző dolgokkal kitölteni, olvasás, rejtvényfejtés, séta a folyosón és hasonlók. Egyik nap rájöttem, ha leülök az ágyam végére, a nyitott ajtón át nézve a folyosón jövő-menő embereket, jól telik az idő.
Egyik ilyen nézelődésem alkalmából különös dologra figyeltem fel, ami a folyosó másik felén lévő kórteremben történt. Egy fiatal fiút láttam, aki állandó mozgásban volt a kórteremben, így gyakran láttam őt a nyitott ajtón át. A legfeltűnőbb az volt, hogy mozgása nem olyan volt, mint ahogy az emberek egy kórteremben járkálnak, hanem igen sietős, szinte futólépésben mozgott. A fiatal férfi tevékenysége úgy lekötötte figyelmem, hogy nap mint nap azt figyeltem. A következőket láttam: megjelent az ajtónyílásban, kezében egy kis ételes dobozzal és átsietett a terem jobb oldalára, majd kis idő után ismét megjelent a dobozzal, letette a szemben lévő ablakpárkányára, aztán pedig szépen összehajtogatott női ruhákat helyezett el a szoba másik oldalán. Olyan is volt, hogy csak ment az ő gyors ütemében, de nem lehetett tudni, hogy mit csinál. Ezeket a dolgokat minden nap, szinte ugyanolyan lendülettel elvégezte. Egy alkalommal, mikor meleg teáért mentem ki a folyosóra, sikerült vele néhány szót beszélnem. Kérdésemre, hogy mit csinál egész nap ilyen szorgalmasan,
mondta, hogy feleségét ápolja. Akkor nagyon megdicsértem a munkáját, erre ő mondta, hogy szívesen csinálja. Egyik délután a megszokottnál nagyobb mozgás volt látható az általam megfigyelteknél. Látszott, hogy valamire készülnek, egy új szereplő is megjelent, egy fiatal nő, aki valószínűleg rokon volt. Aztán a következő történt: megjelent az ajtó nyílásában egy tolókocsiban ülő nő, akit hátulról lehetett látni, amint éppen fésülte a fiatal rokon lány. A lány nagyon gondosan és gyengéden tette a dolgát. a derékig érő sötét hajat először fésűvel gondosan kibontotta, majd kefével fényesre kefélte, utána feltűzte egy gyönyörű laza kontyba.
Aztán felöltöztették a beteget, ők is felöltöztek. Induláskor megfordították a tolókocsit, így szemből is megfigyelhettem a nőt, ami igen szomorú volt, mert egy szép arcú fiatalasszonyt láttam, akinek sem keze, sem lába nem mozgott. Aztán elindultak mindhárman a lift felé.
Búcsúzóul mosolyogva biccentettek felém.
III.
Most elmesélem harmadik történetemet. Egyik délután szokásomhoz híven kint ültem a folyosón a társalkodó sarokban, mikor megszólított egy nagyon szimpatikus, idősebb hölgy.
Kérdezte, nem zavar-e, ha ő is helyet foglal. Mondtam, hogy természetesen nem. Aztán megismerkedtünk, kiderült, hogy hasonló korúak vagyunk, így tegeződve folytatódott a társalgás. Először megkérdezte, hogy halottam-e az éjjel egy férfi hangos kiabálását.
Mondtam, igen hallottam, azt kiabálta, hogy Adél, Adél!
- Az Adél én vagyok, engem hív olyankor – mondta -, az öcsém az a beteg, aki kiabálni szokott. De ő beteg, nem tehet róla. Mikor bent voltam a kórteremben nála, az egyik látogató megjegyezte, hogy ki lehet az a buta férfi, aki éjjel ordítozik. Nem szóltam semmit, mintha nem is hallottam volna, de most neked elmondom, ki ő.
- Végzettsége jogász, mielőtt nyugdíjba ment, egy nagy cégnek volt a vezetője. Szerette és ismerte a magyar- és a világirodalmat. Istenfélő, emberszerető volt. Most jöttem ki a betegágya mellől, ahol két kezébe fogta kezemet, és mondta, hogy most elköszön tőlem. Megköszönte mindazt, amit tőlem kapott, sorolta: az önzetlen szeretetet, gyermek- és felnőtt korunkban a törődést, gondoskodást, a virrasztást, ha beteg volt, és mindent, mit tőlem kapott.
Nagyon hatása alatt vagyok a búcsúzásnak, ne haragudj, nem tudom visszatartani a sírást - mondta.
- Nem is kell, csak sírd ki jól magad, az majd segíteni fog a fájdalom elviselésében - mondtam.
Aztán elmondta, hogy korán elveszítették édesanyjukat, öccse még gyermek volt, ő is csak tízes éveinek elején tartott, igyekezett pótolni az édesanyját. Nagy részvéttel hallgattam elbeszélését, igyekeztem vigasztalni, hogy ő mindent megtett kedves testvéréért, és ez segíteni fogja bánata elviselésében. Aztán elköszöntünk egymástól.
Aznap éjjel már nem hallottam a férfi kiabálását.