Útravaló versek

Írta: Jahoda Sándor


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 426



Útravaló versek – avagy mit tegyünk a hátizsákba, ha…?

Török Nándor: Útról valló – útravaló versek, 2017–2022. Hungarovox Kiadó,
Budapest, 2022

Török Nándor költőnek immáron az ötödik kötete jelent meg az idei esztendőben, a Hungarovox Kiadó gondozásában, Útról valló címmel.
Azt lehet mondani, hogy jó úton jár a költő, hiszen – az előző köteteihez képest – komoly fejlődést mutatnak az újabb versei. Ez a kötet vall erről az útról – és a versek önmagukért beszélnek. Például: „A patak partján a görbe fűz csak állt ott, / törzse gyanútlanul a víz fölé hajolt, / és én ráaggattam mindent, ami bántott” (11.)
A költő, őszinte lévén, elismeri a kötet fülszövegében, hogy: „A versek halk, intim és bölcs világa, úgy érzem, mára már a háttérbe kényszerült.” Jó megállapítás. Tényleg így van. Ezt mi is érezzük. Ám mégis, azt is érezhetjük, hogy a költészet túlságosan elfinomodott, hogynemondjam: elszalonosodott, leülepedett, kihamvadt, vagy épp hamvadó félben van. Mintha túl – bocsánat a kifejezésért – elit-illatú lenne a költészet. Hány költő panaszkodik – jogosan –, hogy: „Nem olvasnak már verseket.” Csakhogy: kinek írnak, tulajdonképpen? Talán a versnek ki kellene vonulnia végre a padlásszobákból, a kocsmákból, és a szalonokból – az utcára. Hiszen a művészet egyik legnagyobb feladata kell legyen, hogy megdöbbentsen, felrázzon, ébresztőt fújjon, katarzist okozzon, világosodást és tüzet gyújtson a fejekben. „A többi csak irodalom” – hogy Verlaine-t idézzem.
Vajon mit nyújthat – még – ezenfelül Török Nándor útravaló gyanánt? Például ezt: „(…) csókok morzsái hullottak egyre, / rá a szemedre, rá az öledre.” (55.) Meg kell jegyezni, hogy Töröknek, amellett, hogy kitűnő lejtésűek a versei, még a rímelési technikája is igényes, művészi, éppúgy, ahogyan az előző köteteiben. És mit nyújthat még? Például az egyik érdekes ciklusát a kötetnek, a Jelentés a Csanyik-völgyből címűt, amelyben az az izgalmas, hogy az írások párosak – két lapon ugyanazon művészi élmény megírása olvasható. A bal oldali prózavers, míg a jobb oldalon a hagyományos vers található. (A prózaversek minden esetben kurziválva olvashatók.) Azt persze nem lehet a költő szemére vetni (aki, nem mellesleg aktív kertészmérnök), hogy természeti élmények-képek is inspirálják. Van tehát abban valami, hogy: „Megfigyelted, hogy a holt fák mind egy irányba dőlnek?” (86.)
Akár a természetben, akár az emberi dzsungelben, a világban, mindennek és mindenkinek megvan a maga – szabott – betöltendő feladata. De ugyan mit is tehet bármi-bárki ez ellen? Ahogy Radnóti írja: „A költő ír, a macska miákol és az eb vonít …” A bődületesen sok információ miatt, amit kapunk, pontosabban, ami ránk zúdul, illetve ránk zúdítják, kevés időnk marad (vagy keveset hagyunk magunknak?) a saját feladatunkra, régiesen fogalmazva: a küldetésünkre. Vajon ki veszi észre, ha: „Áldásfélét szórt rám egy árokparti mályva” ( 11.)? Természetesen egy költő. Török Nándor teszi a dolgát: ír, szenved, megfigyel, elemez, következtetéseket von le, stb. Egyszóval: az útról vall, amit bejár ezen a Földön.
Van a kötet fülszövegében egy igen figyelemre méltó gondolat. Két mondat. Érdemes ideidézni: „(…) legszívesebben a verseimről is lemondanék, és helyettük minden oldalon a dantei szavakat idézném Baranyi Ferenc fordításában, a Pokol XXX. énekének 148. sorát: »aljas, ki aljas szóra szomjas«. Minden oldalon százszor és ezerszer. Ahányszor csak kifér, s ha lehetne, az égre is felírnám, hogy mindenki lássa.”
Ha az égre nem is ír(hat)ja fel Török Nándor ezt a szépségében is erőteljes sort, azért megszületett az Útról valló c. kötete. Nem tudjuk, kik és hányan olvassák majd el egy mai költő gondolatait a szépségről, pusztulásról, életről, halálról, a világról, az emberről, és a természetről. De annyiban biztosak kellene, hogy legyünk: üzenetek, segélykiáltások ezek a versek. Szó szerint minden irányba tartóak.
Csak rajtunk múlik, meghalljuk-e.
A költő ismét kiadott valamit a lelkéből-szívéből.
A mű önálló életre – és útra – kelt.