Úton
Írta: Ferenczfi-Faragó Eszter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 284
Úton
A gyermekotthonok kis lakóinak
Amikor beléptél, éppen azon tűnődtem, mikor vesztettem el az arcomat.
Az ölemben az a doboz volt, amit nem engedtem költözéskor kinyitni neked, azt mondtam, mindenféle kacat van benne, lom. Most láthattad, hogy hazudtam, mert amikor felnéztem észlelve, hogy te vagy az, aki belépett, hagytam, hogy belepillanthass. Direkt úgy tartottam, lásd, fotók vannak benne, csupa-csupa csecsemő és kisgyermek fotó, fiú, lány vegyesen. Kérdőn húztad fel a szemöldököd, én pedig a kezedbe nyomtam a dobozt, és azt kértem, keresd meg, melyik vagyok én. Remegtem az izgalomtól, vajon jól vizsgázol-e.
Megkérdezted, apámra, vagy anyámra hasonlítok-e jobban. Láttam, megbotránkozol, amikor azt feleltem, remélem, egyikükre sem. Nem magyarázkodtam, hagytam, gondolj rólam, amit akarsz. Csodálkoztál, minek nekem ez a sok-sok fotó, de nem választoltam, feszülten figyeltelek, hogy hogyan teszed félre egyiket a másik után. Ha egy-egy kisgyerek megtetszett neked, kérdőn néztél rám, de egyszer sem reagáltam, a körmeimet figyeltem elmélyülten, dünnyögtem is, hogy a költözéssel járó hercehurca tönkre tette a friss lakkozást… nem tudhattad, hogy valójában minden idegszálammal rád koncentrálok, annyira akartam, hogy te legyél az, aki megfejt engem.
Akik előtted voltak, úgy suhantak át az életemen, úgy szórtam ki őket az életemből, mintha soha nem is lettek volna. Réka néha őrjöngött, mert hozzá jártak panaszkodni, őt hívták fel, zaklatták, nem volt elég erős, hogy ajtót mutasson nekik, mint én, mert én többé nem magyarázkodtam, senkivel sem álltam szóba, akit eltemettem a múltamban. Nem is volt nehéz, soha senkihez sem ragaszkodtam, fáradt teherré vált egy idő után minden érdeklődés, elvonták az időmet a kutatástól, amit egyedül szeretek csinálni, felbőszítettek oktalan rajongásukkal, időigényükkel, követelőzésükkel.
Szeretem benned, hogy neked soha nem kell magyarázkodnom; valahol te is olyan vagy, mint én, de mintha az én jó fonákom lennél, hát ezért kívántam, hogy keresd meg az arcom, azt az igazit, amit valahol elveszítettem.
Mikor már minden képet kitettél a dobozból, és még egyre sem mondtad, hogy ez az, megtaláltad!, akkor megkönnyebbültem, mert ezzel valóban megleltél. Ezek a képek mind egytől egyig lopott fényképek voltak, egy sem rólam készült.
Minket sokszor vittek vendégségbe a nevelőink. Válogatott csoportban tereltek, gyönyörű ruhánk nem volt a miénk, a modorunk sem, semmink sem, még a gondolatainkat is mások határozták meg. Tudod, kegyetlen mostoha az állam.
Gyűlölöm a szüleimet, mert elhagytak.
26 éve dolgozom azon, hogy ezt a gyűlöletet fenntartsam.
Szeretném megtalálni őket, de csak azért, hogy az arcukba üvölthessem, mit tettek. Mert egy éjjel kidobtak, mint fölös szaporulatot az alomból, az otthon küszöbén talált rám egy nevelő.
Anyám nyilván szajha volt, apám meg börtöntöltelék.
Azt mondtad, nem hiszed el, hogy ez a mélységes gyűlölet,/nem kell vessző/ meg ez a vad szerelem valóban megférhet egymás mellett, pedig így van. Hidd el, aki nem tud gyűlölni, az szeretni sem tud. Ez csak a skála két széle, a két véglet között még sok-sok árnyalat van.
Tudom, hogy ettől vagyok neked érdekes; soha nem tudhatod, meddig tart még a szerelmem, újra és újra meg kell értem küzdened, mert ha egyszer elunlak, téged is kiszórlak, ahogy a többit előtted. Én nagyon élvezem ezeket a lelki vergődéseket, ezek tesznek engem valóságossá, élővé.
Ha vendégségbe tereltek minket, mindig azt a fényképet loptam el, amelyre a legbüszkébbek voltak a házigazdáink. Mire hazavittem, már nem értek számomra semmit, csak addig, amíg tudtam, hogy meg akarom szerezni, és törtem a fejem, hogy vajon sikerül-e, míg ott vagyunk, és amíg mutogatják. Később kiügyeskedtem, hogy visszamehessek, és megfigyelhessem, ahogy sopánkodnak a háziak az eltűnt kép fölött. Játszottam, hogy emlékszem, volt még egy képük, én is emlékszem, amit újra meg szeretnék nézni, pont az; együtt keseregtem velük, ha nagyon bánták a veszteséget, még meg is könnyeztem, nekem mindig könnyen ment a sírás. Elég volt arra gondolnom, hogy én szegény árva, és már hullottak is a könnyeim, mint a záporeső… Igazán, szívből még sohasem sírtam. Ezért is fizetnie kell a világnak, hogy könnyeket csikarjanak ki belőlem; mindenért bosszút állok, mert cserbenhagytak azok, akiknek a legjobban kellett volna vigyázniuk rám.
Olyan fotót soha nem hoztam el, amin apák, és anyák is voltak. Azoktól viszolyogtam. Mert olyan mesterkéltek a gyerekeikkel, olyan nem igaziak, nem valóságosak.
Kamasz korom óta úgy járom az utcákat, hogy minden arcba belelesek, aki szembe jön velem, hogy hátha egyszer rálelek az apámra vagy az anyámra, egy esetleges testvéremre. Egyszer egy vad suhanc kinevetett és ajánlatot tett nekem. Obszcén volt, de izgalmas. Nagyon kíváncsi voltam, mit érezhetett az anyám, ki akartam próbálni, de akkor nem mehettem volna vissza az otthonba, és nem volt hova mennem, így ököllel a kamasz arcába vágtam, és amikor láttam, hogy kibuggyan a vére és a könnye, futásnak eredtem, hazáig, azaz az otthonig meg sem álltam. Majd kiszakadt a tüdőm, úgy lihegtem, de boldoggá tett a tudat, hogy valakin megint bosszút álltam anyámért, magamért. Az egész gyerekkorom a bosszúról szólt; hadat üzentem öntudatlanul is a felnőtt társadalomnak.
Az otthonban sokszor kaptam büntetést rám fogott, de valójában el nem követett csínyekért. Ilyenkor a feljelentő bujdosott előlem, mert tudta, ha meglátom, szorul, irtózatosan megverem. Mindig mindenkin bosszút álltam, nem kicsit, tudták ezt rólam a gyerekek, csak a felnőttek hittek a mosolyomnak, a könnyeimnek.
Amikor egyszer majdnem elkéstünk az iskolából, mert a tükör előtt ácsorogtam hosszan, nagyon megbüntettek. Minket iskolabusz vitt alsóban. Hogy nem találtak, összevissza keresgéltek, mikor meglelt az egyik társam, és szólt a nevelőknek, hazatérés után az otthon összes ablakát és tükrét le kellett mosnom, és leírnom százszor, hogy nem hivalkodom.
Persze, hogy az árulkodóval írattam meg a büntetésfeladatot, miután alaposan elvertem!
Én nem voltam sohasem hiú, sőt, csak meg akartam magamat tanulni, hogyha egyszer szembe jönnének a szüleim, rájuk ismerhessek.
Amikor kicsik voltunk, sokszor álltunk a kerítés mellett és megszólítottunk idegeneket, de volt, hogy csak kidugtuk a rácson koszos kis praclinkat és kéregettünk. Ha észrevették a nevelők, megbüntettek. Soha nem volt szabad még játszanunk sem közel a kerítéshez. Egyszer egy néni megállt a kerítésnél, és megszólított. Talán hároméves lehettem, még éppen eszméltem. Csak a cipőjére emlékszem, szép piros, magas sarkú körömcipő volt. Ő velem próbált meg beszélgetni, engem viszont csak a cipője érdekelt, nagyon megkívántam. Nem feleltem, csak bámultam elnyílt szájjal, csöpögő orral a cipőt. A néni elunta, azt mondta, kis hülye, és elkopogott. Akkor nagyon sokáig sírtam, ma sem tudom, miért. Azóta már nekem is van olyan piros, kopogós, magas sarkú cipőm, sose volt rajtam, csak megvettem. Réka nevette, amikor hozzá költöztem, és meglátta, milyen a ruhatáram. Kérdezte, minek veszem ezeket a soha nem hordott, cifra holmikat, nem feleltem, becsuktam a szekrényt, és felöltöztem a szokásos szürkébe.
Mindig mondod, hogy úgy öltözködöm, mint egy öregasszony; szürke és fekete minden, amit eddig láttál rajtam, meglepődnél, ha kinyitnád a szekrényemet. Nem tudom, létezik-e génemlékezet – talán onnan a tarka holmik szeretete, de számomra nyilvánosan felvállalhatatlanok, mégis mindig újabbal és újabbal bővül a ruhatáram, az otthonban nagyon ügyeltek arra, hogy igényesen öltözködjünk.
Amikor azt kérted, mutassam meg az otthont, ahol felnőttem, nagyon közel álltál hozzá, hogy elhagyjalak. Aztán egy szép májusi napon, amikor kirándultunk, valahogy odakeveredtünk. A kerítés pont olyan ütött-kopott volt, mint 8 éve, amikor elmentem. A kapu tárva, nyitva, talán nyaraltak a gyerekek, te beszéltettél, mert azt hitted, így nem veszem észre, hogy besétáltunk. Nem szóltál, fogtad a kezem, hallgattad a madarakat, egy percre meg is álltál, becsuktad a szemed, fürdetted az arcod a napfényben. Néztem, hogy a szemed körül eddig nem észlelt apró ráncokba ül a fény, és akkor elgyöngültem a rám törő szerelemtől, megriadtam, mert rájöttem, milyen esendő vagy te is, és valamikor el foglak veszíteni. Elöntötte a szememet a könny. Én nem tudok veszíteni, annyira vesztes vagyok már rég. Mikor kinyitottad a szemed és rám mosolyogtál, durván megszorítottam a karod, hogy menjünk már végre, de egy határozott mozdulattal beirányítottál a házba, tehetetlen voltam. Itt is nyitva volt minden, a ház szinte tátongott ürességtől, csak egy takarítónő hurcolászott egy szőnyeget. Ránk pillantott, nem köszönt, sietett tovább. Bevonszoltál a mosdóba, folyt a könnyem, apró zsámolyok voltak a csap alatt. Kihúztam egyet és ráálltam, te elnevetted magad, mert le kellett hajolnom, hogy láthassam magam a tükörben. És akkor megpillantottam az arcomat, kicsi voltam, zilált hajú, copfos, maszatos, és kíváncsian néztem a nénit a tükörben, aki valamiért annyira sírt. A kislány a tükörben elfintorodott, mert nem tetszett neki a szürke ruhám, meghúzkodta a copfjait, végignézett gyönyörű ruháján, és nagyon elégedett volt magával. Akkor megfordítottál, egy vonalba került a szemünk, láttam, ahogy az apró sárga pontok szikrát vetnek az íriszeden, és letérdeltél előttem a hideg kövön, mondtál valamit megindultan. Nem bírtam el a perc súlyát, visszafordultam a tükörhöz, és kértem, várj, míg rájövök, mit is akarok. Nem akartam, hogy lásd, tele lett a szemem könnyel.
A kislány a tükörben nagyot szippantott az orrán, és akkor már tudtam, mi lesz a válasz a kérdésedre.