Utcai töredékek

Írta: Horváth Sára


Közzétéve 7 hónapja

Megtekintések száma: 278



Utcai töredékek

Deep in your eyes

Budapest, Lágymányos, Bartók Béla út. Késő augusztus, délután kettő. A Nap sugarai perzselnek, égetik a bőröm, nem bírom tovább, alábecsültem, a Móricz és a négyes metró között nagyobb a távolság, mint gondoltam. Muszáj bemenekülnöm valami olyan helyre, ahol működik a légkondi, különben el fogok folyni a járnád, bele fogok olvadni a hátizsákommal, a sortommal és a pólómmal a gőzölgő aszfaltba. Étterembe nem mehetek, oda az emberek enni járnak, én meg csak a lábam hajlatában, a hátamon és a hónaljamban lévő izzadságot szeretném megszárogatni. Egy limonádéra meg nem fogok beülni, sem az időm nem engedi, sem a pénztárcám. Pékség, nem, bank, még jó hogy nem – bocs, nem befektetni jöttem, hanem hónaljat szellőztetni -, hopp, egy dm, kell alapozó, a régi már az utolsókat rúgja.

Nagy levegő ki, önműködő ajtó kinyílik, arcon csap a hűvös, nagy levegő be. Friss, hideg levegő. Úgy érzem magam, mint egy vegetáló szobanövény, akit jó ideje nem locsoltak, aztán hirtelen valakinek mégis eszébe jutott, és rázúdított egy teljes kanna vizet.

Éledezem. A sminkek felé sétálok, imádkozom, hogy legyen az alapozómból. Van. Kezembe veszem. Túl hamar megvolt mindez. Még nem állok készen, hogy kimenjek. Csak még egy picit hadd maradjak, hadd hűljek.

Céltalanul lődörgök a polcok között, jé, már egyre több vegán arckrém van, azta, milyen rikító színű körömlakk, milyen indokolatlanul hosszú műszempilla, uramisten, milyen drágák a betétek, mire fel, hát tehetek én róla, hogy menstruálok?!

Néhány polcra tőlem hirtelen valaki felkiált, olyan hangnemben, amit az ember akkor használ, ha valaki félrelöki, és utána elfelejt bocsánatot érni.

– Mennyi? Ezért a szarért? – hördül fel egy karcos, női hang.

Bizonyára ő is drágáll valamit.

– Látod ezt? - kérdi valakitől. – Most ezt hogy vegyem meg?

Nem jön felelet. A karcos női hang szitkozódik.

– Elnézést! – kiabál oda valószínűleg egy eladónak. – Ez nincs olcsóbbért?

– Nincs sajnos – hallom az eladó bocsánatkérő, kedves hangját, és azt a kis élt is kihallom belőle, hogy tulajdonképpen ő sem érti, mért kerül az a termék annyiba, amennyibe.

– Fene vigye – veszi tudomásul a nő. Aztán morog magában valamit.

Kikémlelek, de akárhogy nyújtogatom a nyakam, nem látom. Biztos alacsonyabb termetű.

Csend áll be, csak a pénztár felől jön csipogás, ahogy a pénztáros lehúzza a termék kódját. Ránézek a telefonomra. Fél három. Mennem kéne. Győzködöm magam, nincs azért Makó-Jeruzsálem távolságra az a metró.

Búgást hallok. Először azt hiszem, a hangszórókból jön, de ez hangosabb a zenénél és tisztább. Egyre tisztább, egyre hangosabb. Karcos énekhang. A nő énekel. A hangja mélyről, egészen mélyről jön. Titokzatos, elemi árnyalata van. Nincs is rossz hangja. Elmehetne cigarettafüstös romkocsmákba dzsesszt énekelni. Nem szól rá senki, pedig a hangja már megtöltötte a pici drogériát, hullámzik a sorok között.

Már felismerem, mit énekel.

„Flames of love, flames of love

I’m drowning in the sea of love”

Nem énekli a szöveget, érzi. Tudom, hogy érzi, mert már látom, a hajfestékek előtt áll, egyedül, ringatózik a zenére, mint nádszál a balatoni szellőben, a szeme csukva, nem itt van, a dm-ben, a Bartókon, Budán, valahol máshol, lehet nem is ebben a világban.

„When I find myself deep in your eyes

Over and over again, flames of love”

Kinyitja a szemét. Hatalmas, mély, sötét, inkább fekete, mint barna. Megdöbbent, fogva tart, és nem ereszt.

El lehet veszni benne.

Mélyen.

Tündér Kata

Reggel háromnegyed nyolckor a 37-es villamos a Blaha Lujza tér felé zötyög, rajta zötyögnek az utasok, álmosan, unott fejjel, ásítozva. Többek arcán látom azt a határtalan életörömöt, amivel az emberek többsége a hétfőnek nekimegy. Az emberek feszültek, kedvetlenek, az eső miatt, a munka miatt, a tömeg miatt. Én sem vagyok rózsás hangulatomban. Miközben vártam az esőben a villamost – ami mellesleg késett -, elázott a táskám és a farmerom alsó szára. Aztán amikor a villamos végre befutott, és megláttam, hogy egy gombostűt nem lehetne leejteni az egymáshoz préselődő emberek között, kedvem lett volna visszamenni az albérletbe. Vélhetően ez lett volna a helyes döntés, gondolom, miközben feldereng bennem a gyanú, hogy a mögöttem kapaszkodó egyén valószínűleg fokhagymát reggelizett, aminek az aromája most a tarkómra zúdul. Valaki oldalba bök, egy táska a lábamnak nyomódik, valami kemény van benne, felszisszenek. Mindjárt vége. A II. János Pálnál vége.

Salgótarjáni utca. A villamos nyekeregve fékez, a nyomorgó tömeg először jobbra dől, aztán balra, valaki előre, valaki hátra, mintha egy titkos, csak a villamos utasai által ismert, kissé szokatlan koreográfiára táncolnának.

Az ajtó kinyílik, páran leszállnak, sokan fel. Fizikai képtelenségnek érzem, hogy egy villamos ennyi embert legyen képes befogadni anélkül, hogy feldőlne a síneken.

Három megálló. Magam elé meredek.

A közelemben egy bácsi ül, krémszínű gyapjúpulóverben. Galambősz haja gondosan fésült, ugyanúgy, mint lágy ívű szája felett a szabályosra vágott bajusza. Oldaltáskája a vállán lóg. Nyugalmazott tanárnak, professzornak gondolnám. Kicsit úgy néz ki, mint Indiana Jones öregen és bajusszal. Egy könyvben van elmélyedve, amióta felszálltam, fel se pillantott belőle, kizárja a külvilágot, elveszik a történetben. Időnként homlokát ráncolja, akkor összeugrik a szeme feletti sűrű, fehér szemöldöke. Néha felkuncog, máskor méltatlankodva csóválja a fejét. Meg akarom tudni, mit olvas, de pont úgy tartja a kezében a könyvet, hogy nem tudom elolvasni a címet.

Ekkor simogatást érzek a lábamon, pici, finom ujjak kúsznak a lábszáramtól a térdemig. Lenézek. Egy pöttöm kislány néz rám fel, alig látszik ki a földből. Egy hatalmas barna hajzuhatagból és két valószínűtlenül nagy, vakítóan kék szemből áll. Huncutul hunyorít rám. Neki van egyedül életkedve az egész villamoson így hétfőn, esőben. Mivel olyan pici, hogy esélye sincs elérni a magasban himbálózó kapaszkodókat, egyéb kapaszkodóeszközhöz meg nem fér hozzá, úgy gondolja, erre a távra az én lábam is tökéletesen megteszi. Rózsaszín szoknyácskát visel, kezében rózsaszín esernyőt tart, hátán rózsaszín hátizsák. Úgy érzem, a cukiság-faktorom kiakadt. Szeretném felkapni és hazavinni. Helyette inkább csak visszahunyorítok.

– Ne lóbáld már az esernyőt! – bődül le rá mellette álló édesapja. Ő neki jutott kapaszkodó, nem csoda, szép szál, izmos ember. Lába között a kislány rózsaszín futóbiciklijét egyensúlyozza.

A kislány abbahagyja az esernyője lóbálását. Körülnéz, nézelődne, ha már az esernyőt nem lehet lóbálni, de nem lát mást, csak lábakat, vékonyakat és vastagokat, nadrágosokat és szoknyásakat, sportcipőseket, lakkcipőseket és magassarkúsakat. Azért csak nézelődik, ő most az átláthatatlanul sűrű láberdő hercegnője, körülnéz a birodalmában. Kielemez minden lábat, és megállapítja, hogy bár a felnőttek szerint ők tudnak mindent mindenről, mert ők már nagyok és sokat éltek, az igazság mégiscsak lent van. Ő, a kék röntgenszemével el tudná mondani egy ember élettörténetét csupán annak cipőjéből. Mert még gyerek, és még többet tud, mint a felnőttek. Mutasd a cipőd, megmondom, ki vagy.

A bácsi felnéz a könyvből, pont ugyanabban a pillanatban, amikor a kislány szeme őt, pontosabban a cipőjét venné górcső alá. Ugyanolyan szeme van, mint a rózsaszín törpének a lábamnál. Kedves, simogató, de élénk. Nézik egymást a kislánnyal. A bácsi aztán előhúz a zsebéből egy ötforintost, felmutatja, a tenyerébe rejti, összedörzsöli a kezeit, majd szétfeszített tenyerét a kislány felé nyújtja. Az ötforintos eltűnt. A kislány tágra nyitja a szemét, még a száját is kinyitja. Ősrégi trükk, de ő még nem látott ilyet. A bácsi int a kezével, hogy jöjjön közelebb. Óvatosan közelebb csoszog, de a lábamat nem engedi el.

A bácsi egyik kezével a kislány füle mögé nyúl, majd csiribú-csiribá, a pici fül mögül előhúzza az ötforintost. A pici fül tulajdonosának őrült mód tetszik a mutatvány, gurgulázva felnevet. A bácsi nem szól, csak sejtelmesen mosolyog. Az ötforintost a kislány markába nyomja, aki feltartja maga elé, méregeti, keresi rajta a varázslat csillogó nyomát. De az ötforintos nem csillog, sőt, már megkezdte a rozsda. Sebaj, attól még varázslatot csináltak vele, a kislány apró öklöcskéjébe szorítja.

– Bűvös pénz ez – mondja a bácsi sokat sejtetően. – Tudod miért? Mert varázsereje van.

– Varázsereje? – A kislány szeme a kíváncsiságtól, és a mesék utáni olthatatlan szomjtól csillogni kezd.

– Bizony – A bácsi pár milliméterrel a kislány felé hajlik, bizalmasan, mint aki most készül elárulni élete legnagyobb titkát. – Elmondom neked, de senkinek ne add tovább. Megígéred?

– Megígérem – vágja rá a kislány habozás nélkül, és hogy nyomatékosítsa ígéretét, határozottan bólint hozzá.

– Így görbülj meg – a bácsi a mutatóujját felmutatja, majd behajlítja.

A kislány vékony, rózsaszín száját, ami eddig mosolyra állt, legörbíti, mint sírás előtt.

Mindketten elvigyorodnak, aztán a bácsi belekezd a történetbe:

– Nos. Tegnap sétáltam az utcán, nagyon el voltam gondolkodva, a lábamról gondolkoztam, mert fájt, annyira, hogy igazából nem is tudtam rendesen sétálni, csak sántikáltam. Történt ugyanis, hogy pár nappal előtte el akartam kergetni a kertemből egy kóbormacskát, ami mindig odajár. Aznap reggel is ott volt, a lépcső előtt, a virágoknál. Nagyon szép virágok, tűzpiros muskátlik, a feleségem ültette őket, ő gondozza, a macska meg ott mosakodott előttük. Mikor megláttam, mondtam neki, ejj cina, menj innen, hagyj békén minket és a virágokat. De a füle botját se mozgatta, rám nézett, majd lustán nyújtózkodott egyet, kivillantva a tűhegyes fogait és karmait. Erélyesebben mondtam, sicc, sicc, menj innen! Oda se bagózott. Dühbe jöttem, egy ilyen kóbor cirmos, nincs senkije, az egész környék eteti, és mégis ilyen szemtelen, ahelyett, hogy hálás lenne és szerény. Megindultam felé, közeledtem, nagy léptekkel, már majdnem ott voltam, amikor hirtelen felkiáltottam: belerúgtam egy nagy kőbe. Hát ezért sántikáltam én tegnap az utcán, mert igen nagy volt az a kő és igen kemény. Hát bicegtem, bicegtem, egyszerre csak csilingelést hallottam a hátam mögül, olyan volt, mint amikor az angyalok megrázzák a csengettyűiket karácsonykor. Megfordultam és láss csodát; ott volt egy gyönyörű tündér, aranyhajjal, szárnyakkal. Megkérdezte, mért bicegek, elmondtam, hogy a macska miatt. Leszidott, azt mondta, az a macska nem tehet róla, hogy árva, nincs senkije, lehet azért ilyen szemtelen, mert szomorú, hogy egyedül van, erre még nem gondoltam? Bevallottam, hogy nem, erre tényleg nem. A tündér a fejét csóválta, és megesketett, hogy soha nem fogok bántani kóbor állatokat, és az olyanokat se, akiknek van gazdájuk. Megígértem. Erre megbocsátólag biccentett a szép fejével, és előhúzott egy ötforintost. Azt mondta, ezt nekem adja, és nálam is fog maradni mindaddig, amíg meg nem javulok, vagyis amíg nem fogok tisztességesen bánni minden kóbor állattal, különös tekintettel a macskákra. Ha jó szívvel fogok feléjük fordulni, a pénz újra fénylő lesz. Akkor aztán visszaadhatom egy tündérnek, mert ez nem igazi, e világi pénz ám, ez tündérországból van. Azért csak tündérnek adhatom vissza, mert ők utána odaadják más szerencsétleneknek, akiknek a szíve tele van morcossággal és gorombasággal, és akik szívét ez a pénz, ha ők is őszintén akarják, megtisztítja. Hát én most teljesítettem ezt a küldetést, a pénzt továbbadtam.

– De hát én nem is vagyok tündér – mondja csodálkozva a kislány.

– Tényleg? Hát én azt hittem. Mért nem vagy az?

– Hát nem szőke a hajam, hanem barna!

– Azt hiszed, csak szőke hajú tündérek vannak?

– Igen. Legalábbis én eddig csak olyanokat láttam.

– Badarság! – legyint a bácsi. – Csak az mondja ezt, aki nem is hisz bennük. Mindenféle hajú tündér van, szőke, barna, fekete, vörös, rózsaszín, kék, végtelen színűek.

– Lehet – biccenti oldalra a fejét a kislány. – Akkor én is tündér vagyok! – kiált fel diadalmasan, kezecskéit a magasba lendítve.

– Bizony. Mi a neved?

– Kata.

– Kata. Te vagy Tündér Kata.

Tündér Kata átszellemülten mosolyog újonnan felfedezett titulusa fölött.

A villamos lefékez, Teleki László tér. Tündér Kata itt leszáll.

– Szia! – integet a bácsinak. – Vigyázz magadra és ne felejtsd el megetetni a macskát!

– Nem felejtem. Te meg ne felejts el megtisztítani a rossztól egy emberi szívet. Vagy többet. Ezret.

Az ajtók becsukódnak, a villamos elindul. Tündér Kata ott áll a megállóban, apukája kezét fogja, széles mosollyal integet az esernyő alól. Az ernyő alá még pont beférnek a szárnyai.