Ülnek a helyeden
Írta: Somogyi Feri
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 374
Ülnek a helyeden
Vannak napok, amikor semmi sem sikerül. Már a reggel rosszul indul. Érzem, az ágyban kellene maradnom, de tudom, nem lehet. Ma van a sorsforduló. Ma megyek be a főnökhöz az újítással. Talán végre felfigyel rám. A képességeimre, a pozitív hozzáállásomra, a potenciálra, ami bennem van. Megnyílik az út a jobb élet felé. Nagyobb kereset, elismerés, szakmai előmenetel. Talán ki is emelnek a csoportból.
Bárcsak ott tartanánk már. Ehelyett itthon toporgok, mert Anyu szöszmötöl a kávéval. Ma valahogy a szendvicsek is nehezebben készülnek, ráadásul a kedvenc kabátom sem száradt meg reggelre. Mindegy, indulnom kell.
Nem jön a villamos. A villamos, amivel minden reggel utazom. Lekésem a szerelvényt, amelyen mindenkit ismerek, és ahol mindenkinek saját helye van. Nekem a baloldalon a második sorban, az ablak mellett. Ez a nyugalom szigete. Nem zavarok senkit, más sem zavar engem. Szép lassan magába fogad az ébredő város. A fények kialszanak, és lüktetni kezd a világ. A fák levegőt vesznek, a növények kizöldülnek, az épületek beállnak a kék háttér elé. A folyó hirtelen bekúszik az út mellé, hidakat növeszt maga fölé, én pedig suhanok a sorsom felé.
Ma azonban nem suhanok, hanem a tömeggel özönlök. Zúgok, áradok, kapaszkodom a felkelő Nap első sugaraiba. Nem megy. Árnyék van. Ülnek a helyemen. Tömeg van, moraj, zúgás, nincs egyenes, csak csupa bukkanó. Egymás lábán állunk, egyensúlyozunk. Olyan, mintha más útvonalon mennék. Erősen koncentrálok a céljaimra, nem szabad hagynom, hogy kizökkentsen a váratlan, a véletlen, a város árnyoldala.
Ezt még sosem láttam. Eddig el tudtam fordítani a fejem, a szemem elé tartottam a kezem. Ez nem létezik, ez nincs, ez nem érhet el. Csak szép van és tiszta. Csoda minden pillanat.
Az egyik megállóban az utasok nagy része leszáll, így végre leülhetek. De csak a másik oldalon van szabad hely. Mindegy. Az ülés az ülés. Hamar rájövök, ez tévedés, nem vagyok jó helyen. Az ablakon túl szeméttelepet, és romos házakat látok. El van rontva a napom.
A központban nem érem el a csatlakozást, pedig azon a járaton ül az a lány, aki tetszik nekem. Már jó ideje figyelem. Nyáron is sál van a nyakában, és görkorcsolya a lábán. Néha látom elsuhanni a villamos mellett, miután leszállt. Mindig megkocogtatja az ablakot, ahol ülök. Sosem mertem megszólítani. Most pedig nem is látom a lányt.
Tömeg van, nem érzem jól magam. Nincs levegőm. Leszállok, pedig még lenne két megálló. Forog a világ. Egy nő karjaiba szédülök, aki tanácstalanul áll, és kérdezgeti az arra járókat, hogy melyik járat megy a Kálvin tér felé. Miközben ölelem, a parfümje átitat, és nem enged el. Megfogom a kezét, és megígérem, hogy elviszem a Kálvin térre. Tudom, hogy az ellenkező irányban van, de képtelen vagyok elengedni a nőt. Pedig semmi különös nincs rajta. Rózsaszín kabát, türkiz harisnya, barna bőr cipő. Nézem, ahogy egymás mellett lépkedünk. Aztán várjuk a buszt. Azt mondja, Ágnesnek hívják, és vasesztergályos. Ezen jót nevetünk. Néha verseket írok, vallja be. Hosszú szőke haja lobog a szélben. Egy szavát sem hiszem el. Kék szemével pásztázza az arcomat. Aztán megsimítja. Majd írok rólad is. Elengedi a kezem, amikor megérkezik a busz. Meglepődöm, hogy szinte üres a kocsi. Az ablakhoz ülünk. A házakról mesélek, amikről esténként szoktam olvasni. A régi, híres emberek melyik épületben laktak, hogyan éltek, mit csináltak. A nő érdeklődéssel figyel, néha tapsol vagy felnevet. Érzem a parfümjét, és boldog vagyok. A nő kacag, jókedvű. Elmondja, hogy szereti a sajtos croissant, a pej lovát, ami egy karámban várja őt a város szélén. Sanyinak hívják a lovat, és nincs nagyobb boldogság számára, amikor átöleli a nyakát, úgy vágtatnak, olvadnak bele a környező világba.
Ahogy hallgatom a nőt, már nem érdekel az újítás, az előléptetés, a munkahelyem, a sarki söröző, ahol nevetnek a vicceimen, talán még anyunál is fontosabbnak érzem ezt a nőt, és arra gondolok, bár soha ne érnénk oda a Kálvin térre. Ágnes mosolyában élek, a történeteiben, a parfümjében. Észre sem veszem, ahogy növekszik körülöttünk a hangzavar, az embertömeg, csak Ágnest nézem, és tényleg majdnem elfelejtem, hogy közeledik a Kálvin tér.
Aztán együtt szállunk le. Érzem a parfümjét magam körül. Szinte nem is ér le a lábam a megálló kövezetére. De aztán hirtelen megcsap egy ismerős, jéghideg légáramlat. Ágnes izgatottan néz körül, és már engem nem is lát. Egy hátrafésült hajú, felöltős férfi felé szalad, aki széttárja a kezét, és a nő átöleli őt. A férfi nem ereszti el, szorítja magához. Látom, ahogy Ágnes mutatja, menjek közelebb. Meg sem mozdulok. Nem tudok. Állok tehetetlenül. A férfi int felém, látom arcán a tulajdonosi mosolyt. Ez a nő az enyém, olvasom le az arcáról. Visszamosolygok. Ágnes kiszabadítja magát a férfi szorításából, és hozzám lép. Megköszöni, hogy útba igazítottam. Újra érzem a parfümjét. Ekkor, mintha azt mondaná, hogy este hétkor ugyanitt. Talán csak képzelődöm, talán nem. Ágnes már elfordult, és a férfi oldalán nemsokára már messze jár.
Miközben Ágnes után nézek, megcsörren a telefon a zsebemben. A munkatársam, Misi keres. Azt mondja, minden rendben. Bement a főnökhöz, és elmondta, mit beszéltünk tegnap a sarki sörözőben az alkatrésszel kapcsolatban. A főnök megveregette a vállát, hogy ez egy kiváló gondolat. Biztos volt benne, hogy kitalálunk valamit. Nagyon büszke ránk. Ezért prémium és előléptetés jár. Misi még hozzáteszi, hogy szerinte én leszek az új csoportvezető. Aztán nevetni kezd, és leteszi a telefont.
Vissza akarom hívni a munkatársam, de nem veszi fel. Végül dühösen teszem el a készüléket. Villamosra szállok, és nézek ki az ablakon, Járatról járatra ülök, és minél tovább utazom, annál erősebben érzem Ágnes parfümjét. A Svábhegyi végállomáson beülök egy büfébe és két deci rozét rendelek.