Ugye
Írta: Székely-Máté László
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 274
Ugye
– Megint Babitstól idéztél? – fordultam álmodozó arca felé.
Meleg volt. Hanyatt feküdtünk, az ágy nyirkos volt, a plafont néztük, odakint macskák doromboltak. Nem szeretem őket, de sokkal jobb, mint amikor kiéhezett galambok huhognak a balkonon. A hátrahagyott vastag ürülék magáért beszél, bár jobban belegondolva a lerakódott szürke valami nem tud beszélni...
Egy szélharang csilingelt, régebben tetszett, de újabban inkább idegesít. Megsimogattam a féloldalra begyűrt lepedőt, lelógott az ágyról, éreztem, hogy ránt rajta egyet. Álmosnak tűnt a hangja, tudtam, hogy a hivatalban minden nap kiszívják a vérét. Soha nem értettem, hogy erőt adhatok-e neki, vagy megnehezítem az életét. Néha improvizálnom kellett, de utólag soha nem bántam meg.
– Csak eszembe jutott pár sor, de már nem tudnám idézni – mondta halkan –, néha fölösleges szónokolni.
Örültem, hogy nem emelte fel a hangját. Aztán megfogta a karom, nem értettem, mit akar.
– Mit olvastál utoljára?
Szokatlan volt a kérdés, ez inkább rám jellemző. Szúnyogok szivárogtak a szobába, de hülye alliteráció, gondoltam hirtelen. Lecsaptam egyet a falon. Szerencsére engem utálnak.
– Őszintén? – kérdeztem.
Nem válaszolt. Pocsékul éreztem magam, mert ismét távolodni láttam, pedig még a másnap sem jött el. Felkeltem, odavánszorogtam a régi írógép helyén szunnyadó billentyűzethez, az íróasztal mellett megnyomtam egy gombot, ismerős zöld fény ragyogott fel, a mosolyomat szerencsére senki nem látta. Apró öröm. A macskák odakint elhallgattak, talán elaludtak, talán győzött az egyik kandúr. Megráztam a fejem, ilyesmire nem akarok gondolni. Valaki nagyon kritizálta, hogy versben használom a „cicaharc” kifejezést. Igaza van...
– Őszintén… – hallottam a hátam mögül.
Leült a szőnyegre, éreztem, hogy csóválgatja fejét. Láttam az árnyékát. Levett egy nagy, keményborítású könyvet a legkopottabb polcról, olvasott. Néha felnézett. Tudtam, hogy túl hangosan gépelek, rossz szokásom így verni a klaviatúrát. A kézirat nem kérdez, csak hízik, ha úgy tartja kedve.
Hajnal felé hozzám vágott egy kispárnát, szerencsére csak egy régi borókaágat sodort le a hangdoboz tetejéről. Felsöpörtem, kivittem. Reméltem, egyelőre nem fog havazni. Behajtottam az erkélyajtót, átkötöttem a függönyt, kikergettem egy szürke vándorlepkét.
– Semmit nem olvastam – zümmögtem később a füle mögé.
Még egyszer átöleltem, aztán a szomszédban bekapcsoltak egy hajnali tévét, kutya ugatott a távolban, valaki üvöltött, hogy még nincs hat óra. Felnéztem a faliórára, aztán a telefonra, tényleg nem volt annyi.
– Babitstól mindig – suttogta félálomban, talán az éjféli kérdésemre válaszolva.
– Ugye megérte?
Alig halottam, óvatosan bezártam a lakás ajtaját. Nem válaszoltam, mert tudja a választ. Őt a fáradtság gyötörte, engem a bűntudat. Igen, megérte, de a buszok nem várnak.
Meleg volt. Hanyatt feküdtünk, az ágy nyirkos volt, a plafont néztük, odakint macskák doromboltak. Nem szeretem őket, de sokkal jobb, mint amikor kiéhezett galambok huhognak a balkonon. A hátrahagyott vastag ürülék magáért beszél, bár jobban belegondolva a lerakódott szürke valami nem tud beszélni...
Egy szélharang csilingelt, régebben tetszett, de újabban inkább idegesít. Megsimogattam a féloldalra begyűrt lepedőt, lelógott az ágyról, éreztem, hogy ránt rajta egyet. Álmosnak tűnt a hangja, tudtam, hogy a hivatalban minden nap kiszívják a vérét. Soha nem értettem, hogy erőt adhatok-e neki, vagy megnehezítem az életét. Néha improvizálnom kellett, de utólag soha nem bántam meg.
– Csak eszembe jutott pár sor, de már nem tudnám idézni – mondta halkan –, néha fölösleges szónokolni.
Örültem, hogy nem emelte fel a hangját. Aztán megfogta a karom, nem értettem, mit akar.
– Mit olvastál utoljára?
Szokatlan volt a kérdés, ez inkább rám jellemző. Szúnyogok szivárogtak a szobába, de hülye alliteráció, gondoltam hirtelen. Lecsaptam egyet a falon. Szerencsére engem utálnak.
– Őszintén? – kérdeztem.
Nem válaszolt. Pocsékul éreztem magam, mert ismét távolodni láttam, pedig még a másnap sem jött el. Felkeltem, odavánszorogtam a régi írógép helyén szunnyadó billentyűzethez, az íróasztal mellett megnyomtam egy gombot, ismerős zöld fény ragyogott fel, a mosolyomat szerencsére senki nem látta. Apró öröm. A macskák odakint elhallgattak, talán elaludtak, talán győzött az egyik kandúr. Megráztam a fejem, ilyesmire nem akarok gondolni. Valaki nagyon kritizálta, hogy versben használom a „cicaharc” kifejezést. Igaza van...
– Őszintén… – hallottam a hátam mögül.
Leült a szőnyegre, éreztem, hogy csóválgatja fejét. Láttam az árnyékát. Levett egy nagy, keményborítású könyvet a legkopottabb polcról, olvasott. Néha felnézett. Tudtam, hogy túl hangosan gépelek, rossz szokásom így verni a klaviatúrát. A kézirat nem kérdez, csak hízik, ha úgy tartja kedve.
Hajnal felé hozzám vágott egy kispárnát, szerencsére csak egy régi borókaágat sodort le a hangdoboz tetejéről. Felsöpörtem, kivittem. Reméltem, egyelőre nem fog havazni. Behajtottam az erkélyajtót, átkötöttem a függönyt, kikergettem egy szürke vándorlepkét.
– Semmit nem olvastam – zümmögtem később a füle mögé.
Még egyszer átöleltem, aztán a szomszédban bekapcsoltak egy hajnali tévét, kutya ugatott a távolban, valaki üvöltött, hogy még nincs hat óra. Felnéztem a faliórára, aztán a telefonra, tényleg nem volt annyi.
– Babitstól mindig – suttogta félálomban, talán az éjféli kérdésemre válaszolva.
– Ugye megérte?
Alig halottam, óvatosan bezártam a lakás ajtaját. Nem válaszoltam, mert tudja a választ. Őt a fáradtság gyötörte, engem a bűntudat. Igen, megérte, de a buszok nem várnak.