Tótiti
Írta: Totiti - Rátóti Tihamér
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 360
Tótiti
1. rész, melyben az elbeszélő találkozik
Egy agórafóbiás az örökös zsúfoltságban. Szegény barátom szörnyen érezhette magát, vagy szörnyen érezhette volna, ha a Rivotril, a Frontin, és ki tudja miféle pirulák nem nyomták volna el a valóság érzékelésének és értelmezésének tudatát.
Hónapok óta kezelték már. Az emeleti, „enyhébb” zárt osztály nagy kórtermeiben a legkülönfélébb mániák, fóbiák és tévképzetek gyötörték fogollyá lett áldozataikat.
A nővérpultnál álltam. Az adataimat vették fel. Pár lépésnyire, magasan a falra szerelt konzolon televízió működött, valami szappanopera délelőtti ismétlése volt műsoron. A készülék felé fordított műanyag székeken néhány zilált lélek ült. Fürdőköpenyben, kócosan, gumipapuccsal a lábukon, lebiggyedt ajakkal és kicsurranó nyállal. Egyikük egész felső testét hevesen ingatta, mint aki ültében is folyton meghajol egy maharadzsa előtt, vagy oly annyira helyesel valamit, hogy derékből bólogat rá.
Egy tépett hajú nő néha felkiáltott. Csupa trágárságot. Hangosan, látható okok és összefüggések nélkül.
Az egyik kórterembe beteget hoztak guruló betegmozgató kocsin. Eszméletlen volt, és a karjába infúziót kötöttek. A kórteremből székletszag áradt az előtérbe, oly bántóan, mint a legszomorúbb szobákból a demens szárnyon, az idősek otthonában.
A folyosó vége tágas erkélybe torkollott. Ez az erkély olyan volt, akár egy jobb napokat látott, mára azonban szomorúságba enyészett virágház. A valaha díszes kőpárkányról magasba tört, akár egy aranykalitka, a míves, kovácsoltvasból készített rács, hogy fönt, csúcsos ívben kapcsolódjon az épület falához. A díszein már több a rozsda, mint a festék, és a kőpadló mozaiklapjai is töredezettek, hiányosak. A koraősz derűs hűvösében itt sütkérzett négy-öt ápolt, s úgy beszéltek, káráltak, kiáltoztak maguk elé, mind csak önmagával értve szót, hogy lentről nézvést valóban olyan lehetett ez a hely, mint egy mesebeli madarakkal telt, elvarázsolt kalitka.
A nyílt osztályra tesznek, mondta az orvos. Mert magam jöttem. Együttműködő vagyok.
De azért az irataimat elvették és gondosan elzárták addig is.
Majd kap kilépőt, ha reintegrálni kezdjük. Így mondta: reintegrálni. Közben én azt gondoltam, ide integrálódni lesz előbb nehéz. A „re” még nem érdekelt. Nem akartam „re”. Nem akartam az életet, amit majdnem sikerült eldobnom. Volt két csodálatos, feledhetetlenül gyönyörű napom, amiből azonban semmire sem emlékeztem. Az egyetlen emlékem az a végtelen csüggedés és csalódás volt, amit az ébredéskor éreztem. Visszatértem hát ebbe a keserves, nyomorúságos világba.
Mondják, „addig is” együttműködő voltam. A nővér szólt, hogy keljek fel. Felkeltem. Szólt, hogy pisiljek. Pisiltem. De azt gondolom, csak a testem volt ott, s az engedelmeskedett, mert én máshol voltam akkor.
Most itt vagyok. Székletszag árad egy szobából, ahová egy nővér fut be két markos ápolóval, mert valaki hihetetlen dühvel üvölt odabenn. A tévé előtt „kurva anyádat” kiált a zilált nő. Az erkélyen madárrá változtatott átkozottak csivitelnek. Tőlem pedig elvették az irataimat. Egy brazil szépség a tévében reménytelenül szerelmes.
Másnap már foglalkozásokon vettem részt. Nem tudtam levenni róla a szemem. Férfi létemre egy igen rossz bőrben lévő férfit bámultam. Nem tudtam ellenállni. Ismerem?
Mutatkozzanak be! Mondta a vezető.
Tótiti. Mondta ő, mikor rá került a sor.
A Tótiti! A Tihi! Na, a Tihamér! Ez villant belém. S hogy rám került a sor, a felismerés örömével harsogtam: Tótiti!
Az nem lehet. Egy Tótitink már van.
Persze, persze. Ez nem az én nevem. Csak rájöttem arra, hogy ezt az embert én ismerem. Tihikém! Hát nem ismersz meg? A koleszból! Tótiti! Te költő zseni! Hát hogy vagy?
Hónapok óta kezelték már. Az emeleti, „enyhébb” zárt osztály nagy kórtermeiben a legkülönfélébb mániák, fóbiák és tévképzetek gyötörték fogollyá lett áldozataikat.
A nővérpultnál álltam. Az adataimat vették fel. Pár lépésnyire, magasan a falra szerelt konzolon televízió működött, valami szappanopera délelőtti ismétlése volt műsoron. A készülék felé fordított műanyag székeken néhány zilált lélek ült. Fürdőköpenyben, kócosan, gumipapuccsal a lábukon, lebiggyedt ajakkal és kicsurranó nyállal. Egyikük egész felső testét hevesen ingatta, mint aki ültében is folyton meghajol egy maharadzsa előtt, vagy oly annyira helyesel valamit, hogy derékből bólogat rá.
Egy tépett hajú nő néha felkiáltott. Csupa trágárságot. Hangosan, látható okok és összefüggések nélkül.
Az egyik kórterembe beteget hoztak guruló betegmozgató kocsin. Eszméletlen volt, és a karjába infúziót kötöttek. A kórteremből székletszag áradt az előtérbe, oly bántóan, mint a legszomorúbb szobákból a demens szárnyon, az idősek otthonában.
A folyosó vége tágas erkélybe torkollott. Ez az erkély olyan volt, akár egy jobb napokat látott, mára azonban szomorúságba enyészett virágház. A valaha díszes kőpárkányról magasba tört, akár egy aranykalitka, a míves, kovácsoltvasból készített rács, hogy fönt, csúcsos ívben kapcsolódjon az épület falához. A díszein már több a rozsda, mint a festék, és a kőpadló mozaiklapjai is töredezettek, hiányosak. A koraősz derűs hűvösében itt sütkérzett négy-öt ápolt, s úgy beszéltek, káráltak, kiáltoztak maguk elé, mind csak önmagával értve szót, hogy lentről nézvést valóban olyan lehetett ez a hely, mint egy mesebeli madarakkal telt, elvarázsolt kalitka.
A nyílt osztályra tesznek, mondta az orvos. Mert magam jöttem. Együttműködő vagyok.
De azért az irataimat elvették és gondosan elzárták addig is.
Majd kap kilépőt, ha reintegrálni kezdjük. Így mondta: reintegrálni. Közben én azt gondoltam, ide integrálódni lesz előbb nehéz. A „re” még nem érdekelt. Nem akartam „re”. Nem akartam az életet, amit majdnem sikerült eldobnom. Volt két csodálatos, feledhetetlenül gyönyörű napom, amiből azonban semmire sem emlékeztem. Az egyetlen emlékem az a végtelen csüggedés és csalódás volt, amit az ébredéskor éreztem. Visszatértem hát ebbe a keserves, nyomorúságos világba.
Mondják, „addig is” együttműködő voltam. A nővér szólt, hogy keljek fel. Felkeltem. Szólt, hogy pisiljek. Pisiltem. De azt gondolom, csak a testem volt ott, s az engedelmeskedett, mert én máshol voltam akkor.
Most itt vagyok. Székletszag árad egy szobából, ahová egy nővér fut be két markos ápolóval, mert valaki hihetetlen dühvel üvölt odabenn. A tévé előtt „kurva anyádat” kiált a zilált nő. Az erkélyen madárrá változtatott átkozottak csivitelnek. Tőlem pedig elvették az irataimat. Egy brazil szépség a tévében reménytelenül szerelmes.
Másnap már foglalkozásokon vettem részt. Nem tudtam levenni róla a szemem. Férfi létemre egy igen rossz bőrben lévő férfit bámultam. Nem tudtam ellenállni. Ismerem?
Mutatkozzanak be! Mondta a vezető.
Tótiti. Mondta ő, mikor rá került a sor.
A Tótiti! A Tihi! Na, a Tihamér! Ez villant belém. S hogy rám került a sor, a felismerés örömével harsogtam: Tótiti!
Az nem lehet. Egy Tótitink már van.
Persze, persze. Ez nem az én nevem. Csak rájöttem arra, hogy ezt az embert én ismerem. Tihikém! Hát nem ismersz meg? A koleszból! Tótiti! Te költő zseni! Hát hogy vagy?
A foglalkozás után a vezető, ez az örökké mosolygó, de kérlelhetetlen nő félrevont.
Maga ismeri Tihamért?
A Tótiti? Hát mi a legjobb barátok voltunk. Együtt jártunk a gimnáziumba, tudja, csak aztán ő nem ott érettségizett.
Máskor ne viselkedjen így!
Kérem, hiszen én itt kezelés alatt vagyok. Nem akartam én, csak hát a felismerés.
Beszélek az orvosával. A Tihaméréval. Maga talán segíthet. Agórafóbiás, tudja. Minél többen vagyunk körülötte, annál magányosabb.
Hát így történt, hogy Tótiti átkerült a nyílt osztályra. Egy kicsi kórtermet kaptunk, csak mi ketten. A szuicid bipoláris, meg a fóbiás. A gyógyszerein is változtattak. Pénze nem volt, de a harmadik napon valahonnan mégis szerzett cigit. Kisurrantunk az épületből, és a korai alkonyatban, az épület háta mögött guggoltunk, hátunkat a falnak vetve. Az egyenetlenül vágott fűben itt papsajt sarjadt, és a fal menti kövek közül borostyán kapaszkodott a málló vakolatba.
Tótiti a balkezében, a mutató és középső ujjai között tartotta a „dekket”, akár egy rutinos zsonglőr valami apró rekvizitet, s a hüvelykjével megpöckölte, ha a parázs vége szürke hamuvá enyészett.
Nincs itt senki?
Nincs, Tihikém! Csak mi ketten.
Az jó. Mert tudod, ezek engem üldöznek. Közel akarnak lenni hozzám. Azért is tesznek olyan szűk szobákba, a sok bolond közé. Nem láttad? Ezek mind bolondok. Veszedelmes őrültek. Nem akarok közöttük lenni.
Most lent vagy már a nyílt osztályon. Ez már az elbocsátás előszobája.
Nincs hova mennem.
Hát akkor?
Maradok, amíg lehet. A kaja kevés, de jó. És nem kell fizetni érte. Veled kijövök. Ugye, te nem akarsz nagyon közel jönni?
Nyugodj meg! Én nem akarok neked rosszat.
Az jó. Így már megleszek. Csak fáj a fejem, mióta újra gondolkodom.
A gyógyszerek. A megvonás, tudod.
Tudom. Háromszor csináltam már végig.
A borostyán leveleinek olajos zöldje a fogyó fényben lassan összesimult a papsajt halvány, selymes árnyalatával. A fűszálak árnyéka lassan egybefüggő homályba vonta a homokszínű talajt.
A fal tövében két kallódó lélek árnyéka kuporgott. Nem világított már más, csak egy kihunyó cigaretta apró parazsa.
Maga ismeri Tihamért?
A Tótiti? Hát mi a legjobb barátok voltunk. Együtt jártunk a gimnáziumba, tudja, csak aztán ő nem ott érettségizett.
Máskor ne viselkedjen így!
Kérem, hiszen én itt kezelés alatt vagyok. Nem akartam én, csak hát a felismerés.
Beszélek az orvosával. A Tihaméréval. Maga talán segíthet. Agórafóbiás, tudja. Minél többen vagyunk körülötte, annál magányosabb.
Hát így történt, hogy Tótiti átkerült a nyílt osztályra. Egy kicsi kórtermet kaptunk, csak mi ketten. A szuicid bipoláris, meg a fóbiás. A gyógyszerein is változtattak. Pénze nem volt, de a harmadik napon valahonnan mégis szerzett cigit. Kisurrantunk az épületből, és a korai alkonyatban, az épület háta mögött guggoltunk, hátunkat a falnak vetve. Az egyenetlenül vágott fűben itt papsajt sarjadt, és a fal menti kövek közül borostyán kapaszkodott a málló vakolatba.
Tótiti a balkezében, a mutató és középső ujjai között tartotta a „dekket”, akár egy rutinos zsonglőr valami apró rekvizitet, s a hüvelykjével megpöckölte, ha a parázs vége szürke hamuvá enyészett.
Nincs itt senki?
Nincs, Tihikém! Csak mi ketten.
Az jó. Mert tudod, ezek engem üldöznek. Közel akarnak lenni hozzám. Azért is tesznek olyan szűk szobákba, a sok bolond közé. Nem láttad? Ezek mind bolondok. Veszedelmes őrültek. Nem akarok közöttük lenni.
Most lent vagy már a nyílt osztályon. Ez már az elbocsátás előszobája.
Nincs hova mennem.
Hát akkor?
Maradok, amíg lehet. A kaja kevés, de jó. És nem kell fizetni érte. Veled kijövök. Ugye, te nem akarsz nagyon közel jönni?
Nyugodj meg! Én nem akarok neked rosszat.
Az jó. Így már megleszek. Csak fáj a fejem, mióta újra gondolkodom.
A gyógyszerek. A megvonás, tudod.
Tudom. Háromszor csináltam már végig.
A borostyán leveleinek olajos zöldje a fogyó fényben lassan összesimult a papsajt halvány, selymes árnyalatával. A fűszálak árnyéka lassan egybefüggő homályba vonta a homokszínű talajt.
A fal tövében két kallódó lélek árnyéka kuporgott. Nem világított már más, csak egy kihunyó cigaretta apró parazsa.