Tornádók szélcsebdben
Írta: Partmann Tibor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 281
Tornádók szélcsendben – recenzió Závada Péter „Roncs szélárnyékban” c. kötetéről
Závada. Ez a név már régóta jól cseng a magyar szépirodalomban. A lírakedvelők pedig az utóbbi években egyre gyakrabban teszik e vezetéknév után a Péter keresztnevet. Závada Pál író fia, Závada Péter a slam poetry és az underground rap-karrier mellett/után szépen építette fel irodalmi pályafutását is. A fiatal verskedvelők körében neve már-már intézmény.
2012-ben jelentkezett első kötetével (Ahol megszakad), amely klasszikusnak tekinthető, rímes verseket tartalmazott. Közönségsikert aratott. 2015-ben jelent meg második, Mész c. kötete, amely merőben más felfogásban íródott. Modern, filozofikus hangvételű, személyes indíttatású prózaversek alkották a kötet egészét, amely frissítően hatott a magyar lírára. A Mész hónapokig az eladási listák élbolyában volt, amely egy verseskötetnél kimagasló eredmény. A közönségsiker mellett megérkezett az egyöntetű pozitív kritikai siker is. Személyes véleményem szerint nem csupán a 2015-ös évnek, de az utóbbi éveknek is az egyik legkiemelkedőbb – ha nem a legkiemelkedőbb – kortárs kötete a Mész.
A „Roncs szélárnyékban” ezt a megkezdett utat építi tovább.
A könyv megjelenése egyszerű és letisztult. Uralkodó színe a fehér, melyet egy festmény (Richard Diebenkorn: Interior with a book) tör meg a borító jobb felső részére illesztve. Ha egy borítón a fehér szín az uralkodó, nekem logikusabb lenne, ha egy fekete-fehér képpel egészítenék ki, de a kezdeti ellenérzésem idővel elmúlt, most már így is elegánsnak találom a kötet küllemét.
34 írás található a kötetben, amely kevésnek tűnik ahhoz képest, hogy ez a versmennyiség 87 oldalt foglal. Viszont olvasva tapasztaljuk, hogy egy-egy címhez több, számozott vers is tartozik, ez hasonló módszer, mint a Mészben tapasztalt, ott azonos című lírai írások sorakoztak egymás mellett. Így már érthetőbb, hogy miért is lett vaskos a könyv.
Külön érdem, hogy a Time New Roman betűtípust elvetették, és egy külön betűkészlettel dolgoztak, ilyen apró dolgokkal is fel lehet dobni egy könyvet/kötetet.
Maga a kötet egy idézettel kezdődik (Albert Camus: A pestis), amely előre vetíti, hogy mi vár ránk azon az utazáson, amelynek címe „Roncs szélárnyékban”. Az idézet után jön egy fejezet nélküli vers, a „Hely az időnek”, amely azért fontos, mert az idő témája, jelensége, megérteni próbálása az egész kötetet átjárja. Majdnem mindegyik versben találkozunk valamilyen formában az idővel, amelyet hol színekre, hol a verbalitás szintjeire bont a szerző. Ezt a vezérverset négy fejezetbe (Távolodó lemezek, Délkörök, A nézés pereme, Önmagukba visszatérő nyomok) foglalt versek követik, a fejezeteken belül az utolsó egy-egy, illetve egy esetben két vers pedig el van különítve. Hogy miért, azon lehet gondolkodni, de hát Závada Pétertől nem áll távol a hasonló játék az olvasóval.
Az idő állandó jelenléte mellett van még két motívum, amelyek valamilyen alakban vissza-visszatérnek a versekben. Ez pedig az éjszaka, valamint a fény-árnyék váltakozása, melyeket több aspektusból is próbál megérteni, megjeleníteni. És itt találkozunk is az első ellentéttel, hisz tényleg olyan a kötet hangulata, mintha éjszaka „játszódna” ellenben a (szinte) hófehér borítóval. Az ellentétek itt nem érnek véget, hiszen a verseken belül is gyakran él Závada az ellentétek összevonásával, összehasonlításával, de nem ritka, hogy az ellentétek közti teret elemzi és bontja le a szavak, sőt a betűk szintjére, és építi újra. „…míg a bolygó / mágneses pólusai helyet cserélnek…” „Többé ne hívjuk égnek, ez csak a levegő / sirályok lakta héja, és nem egy rég / kiérdemelt csoda, csak a holnap / hajnali csapadék várakozik benne.”(Elképzelem a madarak vonulását), vagy; „A nyitások és zárások ritmusa / elszigetel, ugyanakkor / átjárhatóvá is tesz – ez a bebocsátás / és kiengedés rítusa.” (Kurzív lombok, 7.)
Nagyon sok ismeretlen tájra invitál minket az író, de ezeket a tájakat a nyelviséggel és a gondolatisággal építi fel, így hangulatában idézi, legyen az egy sivatag, Zadar, vagy éppen a trogiri szőlőhegy. „Nem különben ez a szőlőhegy, / a kompkikötő és az egész délután, / mintha egy roppant üveghasábban / tükröződnénk szét, egyik éltől a másikig, / szétszór minket is, cél nélkül közeledőket.” (A trogiri szőlőhegyen)
Jellemző, hogy a személyesség a kötetből ki lett gyomlálva. Míg a Mész c. kötet verseivel végig lehetett azonosulni, itt több műnél nagyon nehéz. A lírai én hiába központi figura, hiába vele és körülötte történnek az események, mégis csupán megfigyelőnek tetszik. Ez a pozícionált rejtekhelyekről történő megfigyelés szintén jellemző az egész kötetre. „Rögzített pozícióból mi az, amire rálátsz, / és mi az, amit aztán hozzá kell képzelni, / az alkony réseibe zuhanó tekintet előtt / mi marad észrevétlen.” (Voluptas és curiositas) Ezek a megfigyelések viszont pontosak, vagy kétségtelenül annak hatnak, ha az egyes versek hangulatát tekintjük. A személyesség elvesztésére még jellemző példa, hogy a „Családi album” verscsokor darabjai sem a kimondott, vagy éppen ki nem mondott igazságokról, családon belüli játszmákról, a családtagokhoz fűződő anekdotákról szólnak. Az utolsó 6. vers az, amely leginkább személyesnek tűnik. „Hol a fogyatékos öcséd? / A verandán? Ki hagyta kint, / miközben leszakadt az ég?” (Családi album, 6.) Ez a távolságtartás az egyik oka annak, hogy a kötet nehezebben fogadható be, rá kell szánni az időt, hogy teljesen át tudjuk bizseregni az írásokat. A másik a költői nyelv összetettsége, amely leginkább hangzatos, nagy műgonddal megírt, mértani pontossággal megalkotott kifejezésekre épül, így nehezebb olvasni, és első elolvasás után értelmezni is „Kurzív lombok a szél zárójelében, / az ágszerkezet operai szélessége. / Élénk zöldjei visszaírják / a tisztást a nyárba.” (Kurzív lombok, 2.), „Lázasan keresed a megfelelő kifejezést: / előre megadott címet egy idegen városban, / melyből csak az utcában ültetett fák fajtája biztos. / Minden döntés egy új elágazás.” (Újabb elágazások, 4.), vagy még egy példa; „A szél is egy nyelv előtti nyelvet / beszél, nem jelentése van: / indulatai. Melyikünk fog / először megszólalni rajta?” (A napok legjava, 2.). Ez a költői nyelv volt jellemző a Mészre is, de ebben az új kötetben szintet tudott ugrani a költő, és szinte tökélyre fejlesztette azt a lírai nyelvi világot, amely lassan védjegyévé válik. Viszont pont ezeknek a hangzatos kifejezéseknek vagy egy veszélye. Néha terjengőssé teszik a műveket, amikor nagyon feltorlódnak néhány sorban, és így nem hagyják levegőhöz jutni az olvasót. Sietek leszögezni, hogy ez a kötet egészének elhanyagolható része. Külön örültem annak, hogy a tanórákon belénk ivódott emelkedett lírai hangot is felsejleni érezzük „indáinkkal a mennyországba / kapaszkodunk.” (Természetes vizek) Egy kortárs költőtől hihetetlenül bátor húzás, hisz hozzá mer nyúlni olyan vershanghoz, amely a mai költészetben abszolút nem számít trendinek.
A versek két pozícióból szólalnak meg. A költő vagy önmagunkról mesél „Felvételről hallod magad egy idegen / nyelven. Bedrótoztak, és most le kell / írnod, amit mondasz.” (Újabb elágazások, 4.), vagy többes szám első személyben szólal meg. Hogy ki az, aki ezekben a versekben a társa, az nem derül ki, egyik műben sincs nevesítve. Először arra gondoltam, hogy egy lány (az előző kötetében az egész olyan, mintha egy anya emlékének szólna, és ott a költő mellett álló alak egyértelműen az anya emléke, vagy maga az anya), de a kötet vége felé haladva inkább olyan érzésem támadt, hogy ez a személy is az olvasó. Együtt éljük át a verseket Závada Péterrel, ennyiben azért személyes a kötet.
Szeretném külön kiemelni az utolsó fejezetet, az Önmagukba visszatérő nyomokat. Itt találjuk a – legalábbis számomra – legerősebb műveket. A fejezet a természetről, vadakról és prédákról, vadászatról szól, felderengett bennem Hobo „Vadászat” c. lemeze. Sőt, ezt a fejezetet tartom olyan jelentőségűnek a magyar lírában, mint Hobo lemezét a magyar blues történelmében. „Pedig azt írják, itt sötétedés után / infrakamerával veszik a farkasokat. / Mintha egy mély álomba merült erdő / éjjeli agytevékenységét figyelnék.” (Infra)
Závada Péter magasra tette a lécet a második kötettel. Az is igaz, hogy azt nem lehetett már folytatni, újítani kellett. Ő ezt megtette. Nem is akárhogyan. A témákat elvonatkoztatta mind magától, mind önmaguktól, és az előző kötetben használt költői nyelvet emelte magasabb szintre. Ezek együtt kicsit növelték véleményem szerint a vers és az olvasó közötti teret, de ez a távolság legfeljebb karnyújtásnyi, ha igazán szeretjük a lírát, könnyen áthidalható. Súlyos, fontos versek szerepelnek a „Roncs szélárnyékban” c. kötetben, mintha a lapokon tornádók söpörnének végig. Minden verskedvelőnek bátran ajánlom, egy kimagasló könyvet fog a kezében tartani a Kedves Olvasó. Bárki jön még ki kötettel idén, ezt nehéz lesz überelni.
Partmann Tibor