Tor
Írta: Vékás Sándor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 203
Tor
A köd vet árnyékot, vagy az árnyék vet ködöt?
Ezen gondolkodtam, lépteim számolva,
fel és felsandítva a láthatatlan Holdra,
a Szerencs utca és a Dugonics között.
Alig szuszog, gondoltam, teste oly kövér,
s ha, mint a kés, úgy szúrna a lámpa fénye,
tán nem is horkanna a húsoknak eme terebélye,
s tán a redők közül nem is csurogna vér.
Aztán mégis cseppent. De nem, az nem eső volt,
arcomon szaladt végig a szürke ér,
lassan gurult bennem a sejtelem, s beért,
megszúrt disznó, a köd, volt ez a remegő, holt.
Most és itt kimúl, hisz már visít, kapar s jajong,
bámulom, ahogy zuhan, zuhan felém,
s, ahogy újra és újra átszúrja a tőr, a lámpafény,
Úristen, nekem most félre kell ugranom.
Két ház között, az aszfaltútra robban,
hatalmas, öngyilkos, fájdalmas tetem,
sajnálat nem jön a számra, erőltetem,
és sírni sem fogok a mostaninál jobban.