Terasz/bal

Írta: Noth Zsuzsanna

---

Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 309

---

---

Terasz/bal

Szürke kis egérként süppedt a terasz bal sarkában a felpolcolt párnáiba, naphosszakat elszöszögött képes női magazinok lapjait zizegtetve. Mintha ott se lenne, kivéve az éjszaka rátörő asztmás rohamok alatt, amikor saját fujtogató köhögésétől felriadva rácsatlakozik az ágya mellett álló oxigénpalackra. A szuszogásnál jóval hangosabb, de egyenletes sistergés andalító muzsikának tűnik a nyitott ajtón betolakodó, tizenhat ágyas kórterem jajveszékeléseihez képest. Lehet újra idegeket elsimító vagy akár lidérces álmokba zuhanni egész hajnali ötig, amikor a rezgő húsú nővérke körbejárja a kórtermeket. Felkapcsolja a villanyt, lavór vizeket hord szét az ágyak melletti székekre, azoknak, akik annyira megroggyantak, hogy a fürdőig nem tudnak kimenni.

– Jó reggelt, kislányok! – harsogja. – Lehet elkezdeni dugni! – jóízű nevetés kíséretében. – Tessék kérem hőmérőzni! – fordul egy újonnan beszállított asszonyhoz, aki értetlenül és mozdulatlanul mered rá. – Egyet fordulok, és máris itt vagyok a noteszommal, és sorra rendre kifaggatok mindenkit.

Épp hogy befejezte az apró nénike az ágyszéli locsakodást és rövid erős karjai segítségével visszahúzta egybeszabott, derék tájt úszógumis testére az apróvirágos fehér hálóingét, felcsattant a nővérke hangja.

– Széklet volt? Folyadékot mennyit fogyasztott? Testhőmérséklet? – hallatszott kintről lankadatlanul tizenhatszor egymás után, majd belépett a tárva hagyott ajtón a kétágyas kórterembe.

– Nem beszélek én csak úgy a levegőbe. Már itt is vagyok. Bedugták a hőmérőt? Láz itt nem fordulhat elő a teraszon, mert itt hibernálás megy. S ha jól látom, száraz jéggel, nagyon kicserepesedett a szája Soós néninek. Van valami Niveája? Vagy hozzak én rá kintről bölcsőzsírt? Be kell az ilyet szépen kenni, mert úgy kirepedezik, hogy aztán se beszélni, se enni nem tud.

– Ahogy tetszik mondani, beszélni se. Túl messze van a szomszédos ágy, én meg kicsit süket vagyok. Kiabálni nem akarok, nehogy megzavarjak valakit a pihenésben. Enni se tudok, ettől az átok hörghurut miatt. Csak fúlok.

– Próbálgassa, erőltesse egy kicsit, Soós néni! Feltéve, hogy meg akar egyszer tőlünk szabadulni – neveti derűsen. – Na, mennyi volt a testhő a kis mirelitkének? – fordul az ágyában még idegenként, túlságosan vigyázzállásban fekvő középkorú asszonyhoz. – Már töröm a fejem, mit lehetne tenni az érdekükben, még mielőtt belefagy magukba a lélek. Határozottan süvít itt a szél.

Mínusz huszonegy fok volt az éjjel, mondta a rádió és ez még csak a kezdet, mert lehűlhet mínusz huszonhét fokig is – tájékoztatta készségesen a karót nyelt Hubertnét, akinek csak arra futja a fantáziájából a nővér szerint, hogy a vasárnap délutánjait szigorúan rácsos sütemény készítésével tölti. Olcsó, amihez csak liszt, cukor, zsír, tojás és egy kis savanykás lekvár kell. A maradékot pedig becsomagolja az urának, tízóraira, meg a kollégái kínálgatására.

– Térülök, fordulok és megoldjuk – utalt a jégveremkórterem süvítő széljárására, és kisietett az ajtón. Az tud teljesen élvezhetetlen lenni, a másnapos rácsos. Száraz, szívós, mert az eredetileg is kevés víz- és zsírtartalmát felitta a szalvéta, amibe becsomagolták. Ezt úgy képzeli el a nővérke, hogy őt megkínálja a felesége által sütött rácsossal az öreg férfi, aki beléesett. Nincs ennél siralmasabb.

Egyáltalán hogy jut bárkinek is eszébe, hogy a vasárnap délutánját egy ilyen macerás, élvezhetetlen sütemény előállítására szentelni.

Először is meg kell gyúrni, kinyújtani, megkenni, rácsnak hosszú nudlikat sodorni, a tetejére a rácsokat ujjbeggyel rányomogatni, hogy az ott is maradjon. Frissiben-melegében élvezhető az a linzertészta, mint ahogy minden friss sütemény, na de másnaposan!

Mellesleg a férfin is látszani szokott, hogy kínos neki azzal az aszott süteménnyel, amit az elnyűtt felesége barkácsolt össze, kínálgatni a nálánál kábé húsz évvel fiatalabb nőt.

Micsoda beteges fantáziával rendelkezhet ennek a börtönhangulatot idéző rácsosnak a kiötlője, biccent értetlenül a nővérke. Okoz-e vajon másoknak is lelki törést, amikor a rabtartója által készített rácsosba a metszőfogait belemélyeszti? Ezt a fogas kérdést, intézné szíve szerint minden pengeorrú nőszemélynek, akikről feltételezi , hogy megszállott rácsosgyártók.

Soós néni, mivel a fél éjszakát átfuldokolta, mély álomba zuhant, a terasz másik oldalában fekvő, kivizsgálásra váró Hubertné, szemmel láthatóan egyre jobban magába fordulva megkezdte az önemésztést. Gondolatban esetleges vizsgálatok kínját-keserveit átélve, egyenként mindegyikről a lehető legfeketébb eredményeket kapta kézhez, műtétek és halálnemek sorjáztak agyában, miközben látszatra egykedvűen legeltette a szemét a terasz, őket az ordas téltől elzáró három kétajtós, fehérre mázolt, fölül boltíves üvegajtaján. Mivel mindegyiket négy zsanérozott lapból állították össze, így az asszony arra a feltételezésre jutott, hogy jó idő esetén harmonikaszerűen lehetett igény szerint kevésbé vagy jobban rányitni a külvilágra. Sajnos mindez ma már, amikor kórterem céljaira szolgál, mindvégig feltételes módban is marad, mert két héttagú zabzöld öltözőszekrényt toltak a teraszajtók elé. Így nem csak az ajtók váltak nyithatatlanná, hanem a sok méter magasban lévő, fehér lécekbe erősített, nyolc szelet katedrálüvegből összeállított boltíves ablakok is elvesztették a funkciójukat. Ugyan ki fog oda az öltözőszekrények tetejére fölkapaszkodni kánikula esetén azokat kinyitogatni?

Egyelőre a viharos szél rángatta, zörgette a bent fekvő betegek nyugalmával mit sem törődve.

Este Soós néni tengerkék termó köntösét, mintha szórakozottságból magán felejtette volna, restelkedve kúszott be a takarója alá. Csak kicsi, majdhogynem kerek húsos fülei árulkodtak jelenlétéről, meg pisla szemei és manóarcára biggyesztett kissé krumpliorra.

A másnap reggeli nővérváltás magával hozta a legkézenfekvőbb megoldást.

– Alig hunytam le a szememet az éjjel – panaszolta a két teraszlakónak –, azon töprengtem, miképpen lehetne ebben a jégveremben ezt a farkasordító vihart megszüntetni? Egyedül azt tudtam kisütni, hogy ideiglenesen az összes üvegfelületet eltorlaszoljuk ágybetétekkel – közölte győzedelmesen és ellentmondást nem tűrően addig hordatta az agyagszínűre besárgult, szakadozott szivacsbetéteket a selejtraktárból két betegszállító fiúval és rakatta felállítva a szekrények tetejére, míg a teraszkórtermet teljesen, mint légitámadáskor ostromhelyzetben, teljesen elsötétítették.

A rugalmas szivacsbetétek csak a szekrények tetejére állított csővázas székekkel betámasztva voltak hajlandóak engedelmeskedni a nővér akaratának, s ily módon még nagyobb riadalmat váltottak ki a látogatókból, mintha csak matracok kerültek volna fel oda, de a cél szentesíti az eszközt, mondta győzedelmesen a nővér. Mindjárt jobb, mintha az éj sötét leple alatt egy széllökés erejétől ráveti magát az egyik a Soós nénire, taglalta tovább gyöngyöző nevetés kíséretében, és markolta meg a madárcsontú mamóka vállát bíztatóan, amint az az ágyán kuksolva szürkéskék szemeinek riadt tekintetét hordozta körbe.

Szerencsére a teraszkórteremben annyira elenyésző volt a nyüzsgés, hogy a második napja bent fekvő, zárkózott természetű Hubertné kezdte kipihenni a munkahelyi leltárból eredő talpalás és rámolás fáradalmát. Több figyelmet szentelt a szemközt fekvő galambősz nénikére, és kezdte sajnálni, hogy a távolság miatt nem tud vele kontaktust teremteni. Elővette Krúdy Szindbádját, amit évtizedek óta olvasott kizárólag zaklatott körülmények közt. Úgy kapott rá, hogy a testes könyv enyhén áttetsző, tölgyleveles vízjellel ellátott lapjain egyvégtében nem volt képes végigszaladni, viszont ahányszor csak leemelte a polcról, olyan békebeli nyugalmat kölcsönzött neki, hogy elkezdte tudatosan a krízishelyzetekre tartalékolni.

Ezidőn Szindbád éppen az Iszkiriben a harapós asszonyság elől menekülve cikázott az Andrássy úton, amikor egy bájos lencsehéj-barna medika libbent be a teraszkórterembe vérnyomásmérővel a hóna alatt. Fotóművész apjától öröklött érzékenysége segítségével azonmód észlelte a megváltozott fényviszonyokat. Igen, tegnap még az üvegezett keleti oldalon belépő szórt fény erőteljesen világította meg a plafont, miközben a tizenhat ágyas teremből bejövő éles napfény a terasznak csak a középső, közlekedésre használt sávjára fókuszált. Az elsötétítés után ez utóbbi vallatófény erősségűnek tűnt.

Leült Soós néni ágya melletti székre, s amíg a műszerrel bajmolódott, csendes beszélgetésbe elegyedett vele.

– Kicsit hangosabban, angyalkám – kérte Soós néni –, mert én eléggé süket vagyok. Na nem a fülem beteg, hanem a koromnál fogva.

– Hány évesnek tetszik lenni?

– A nyolcvanat töltöm be a tavasszal, májusban. Addigra meg kell erősödnöm, legalább annyira, hogy a ház körül tudjak sétálgatni az akácfák alatt. Erre az egyre vágyom, más nekem már nem hiányzik.

– Pontosan annyi idős a néni, mint az én Dédikém – közli széles mosoly kíséretében a medika. – Családja van a néninek? – méregeti rosszat sejtve az éjjeliszekrény üres tetejét, amin se üdítő, se gyümölcs, csak a nefelejcses teásbögréje és annak tőszomszédságában az evőeszközei hevernek egy zöldkockás papírszalvétán. – Gyerekek, unokák?

– Nekem már senkim sincs. A drága jó uram két éve elköltözött a túlvilágra.

– Gyerekei nem születtek Soós néninek?

– De igen, kettő, de a háborúban meghaltak.

A medika értetlenül ingatja a fejét. Akárhogy is kalkulál, nem lehettek hatvan éve felnőtt fiai, akik elestek.

– Már úgy tessék ezt érteni, aranyoskám, hogy az egyik, aki fiú lett volna, farfekvéssel született. A napokig elhúzódott a vajúdásba belehalt szegénykém, a napvilágot már nem láthatta meg. Ezt követően született még egy kislány, nagyon kicsi súllyal, ő sem maradt életben. Utána meg kaptam egy olyan gyulladást, hogy sose lett több gyerekem. Ketten éltünk az én drága jó urammal hatvan évig boldog, békés házasságban, ez után a kerek évforduló után távozott el nem sokkal. Úgy képzelje, angyalkám, hogy mindez idő alatt hangos szó sosem hagyta el a száját egyikünknek se. Olyan egy áldott jó természete volt. Hiányzik is elég sokszor.

– És senki sem látogatja a nénit? Testvérek, rokonok?

– Egy bátyám él vidéken, nagyon messze az Alföldön. Nehéz vele a kapcsolatot fenntartani. De van egy ismerős család, akik átvittek a maguk házába, most, hogy lebetegedtem ebben a kemény hidegben, és nem bírtam a tüzelőt a kamrából behordani. Szerencsére vannak még rendes emberek. Ugye, kislány? – simított gyengéden végig a medika halovány, törékenynek tűnő kézfején.

– Vannak, szerencsére, de nem vagyok én kislány. Férjhez mentem és van egy két éves kisfiam a bölcsiben – s mivel Soós néni rögtön szánakozóra húzta össze az arcvonásait, az elmondottakat még megtoldotta. – De ne tessék sajnálni, nagyon szeret oda járni. Sokkal jobban érzi magát a hason korúak társaságában, mint este otthon. De nem amiatt, hogy én nem foglalkozom vele, hanem a kicsik egymás számára sokkal szórakoztatóbbak, mint mi felnőttek. Teljesen kivirul, ha meglátja a bölcsiseket.

Amint a légies jövevény kilibbent az ajtón, a nénike visszasüppedt a párnájába, a takarója fedezékében a legnagyobb lelki nyugalommal akkorákat durrantgatni, mint egy mozsárágyú. S mindezt a legcsekélyebb lelkiismeret-furdalás nélkül, mivel majdhogynem süket.

A kinti kórteremben a nővér egy feldúcolt, magatehetetlen nénivel perlekedett.

– Már megint mit csinált, Mamóka?! Én még ilyet nem láttam! – csapja össze a két tenyerét nevetve. – Kész szabaduló-művész! Árulja el, hogy tudta lefejteni magáról a branült az infúziós csővel együtt? – mondja a többi beteg mellett elmasírozva. – Látják, nagylányok? Mintha a kötélmászást osztályoznák, úgy húzódzkodik az infúziócsőbe kapaszkodva fölfelé. Ha nem fér a bőrébe – pirít a szélütött nénire, aki erre belekezd a fülsértő jajveszékelésbe –, kénytelen leszek az ágy széléhez kötözni a kezeit.

Mire a nővér elrendezte, a lánya ért be a nénit megetetni. Esdeklő zokogásba kezdett, hogy vigye őt haza, ne hagyja itt.

Ezt követően már csak a gyógyszerek kiosztása és a betegeket alattomban fojtogató éjszaka váratott kicsit magára. De aludni a tizenhat ágyas kórteremben nem lehetett, ott állandóan folyt a zsinat és aláfestő zeneként a szortyogás, krákogás, nyögés, öklendezés, rotyogtatás és a hortyogás.

Soós néni korán mély álomba zuhant. A szemközti ágyon fekvő Hubertné még órák hosszat olvasott, mire álom ereszkedett a szemére. Már hogyne, hiszen hetek óta markolássza az aggodalom a torkát, azt sem tudja, milyen vizsgálatok alá vetik, kezelés, kúra vagy műtét veszélye lopakodik körötte.

De ezt az éjszakát utólagosan bátran elkeresztelhetjük a lopakodások éjjelének, mivel a békésen szendergő Soós nénit sötét alakok bekerítették. Felpattant fekvő helyzetéből, két kézzel megragadta vélt ellenségét, tiszta erejéből rázta, s úgy látszik így sem boldogult vele, mert aztán ököllel ütötte-verte a jéghideg radiátort, egészen addig, míg a zörömbölésre felriadt a nővér, berohant és nyugtató szavak kíséretében lefejtette Soós nénit a vasszörnyről.

Másnap reggel friss zsemleillat-molekulák úsznak egyenest Hubertné kecsesen ívelő, enyhén horgas orrába, és e korpás péksütemények látványa még jobban fokozza a nyálelválasztást. Tökéletesen mindegy, hogy falatka vajat vagy lekvárt pöccint oldalukba a kistányérra a nővérke, mert a feszesen fénylő, fél arcán pironkodó, másikon durcásan berepedezett zsemle önmagában is mennyei élvezet. Ennek igazolására olyan nagy elánnal lát a bekebelezéséhez, hogy a kinti kórterem étvágycsappantó felhangjai fülétől hermetikusan elreteszelődnek.

Egy aszott kis nénikétől éppen azt tudakolja a nővér, hogy előző nap volt-e széklete.

– Igen – nyekegi büszkén. – Beletettem a kis szelencébe.

És mind a tizenöt jelenlévő kibírja pukkadozó nevetés nélkül.

Az ablak melletti ágysoron egy fehér szalmahajú, görbedt matróna jajgatásokkal és nyögésekkel teletűzdelt zihálására a terem közepén masírozó nővér felkapja a fejét és így észreveszi, hogy a vénség feje melletti ablak a rádióban közölt mínuszok ellenére két arasznyira nyitva van.

– Becsukom – pördül oda és a kilincset megragadja.

Ebben a minutumban szólal meg a nyögdécselések megkoronázásaként a fémhálós üvegtetejű éjjeliszekrényre fektetett mobil, mintha egy operaénekesnő haját tépnék, olyan hisztérikusan sipítós dallamsort egyre hangosabban ismételgetve. Az ágytálon trónoló öregasszony megemeli a telefont, s közben oldalt kiszól a nővérnek: – Most ne! – Mármint ne csukja be az ablakot. A nővér újra odaszól már az istenét jajgatva szólongató matrónához – Becsukom.

– Még ne! – hörrenti és a tenyerében óbégató mobilja fölé billenti a fejét. Megnyomja a megfelelő gombot, füléhez emeli és egyszerre a nővérhez és a készülékbe: – Még ne! Kakilok. Jaj-jaj- jaj.

– Hasmenése van? – kérdezi a nővér készségesen. – Mióta?

– Két napja – kaffantja, miközben köhögőroham rántja össze ágytálon kuporgó testét. Kicsúszik májfoltos baljából a kecses égszínkék készülék és akkorát csattan a kőpadlón, mintha egy literes zacskós tej esett volna le. – Bassza meg! – reccsenti a vén csont a földön fekvő telefonja felé.

A nővér vagy nem vesz tudomást a balesetről vagy egyszerűbbnek látja úgy tenni, mintha nem észlelte volna. Csak ennyit szól lakonikusan: – Később visszajövök és becsukom – utal a nyitott ablakra. – Még mielőtt kopogósra fagynak.

Ez utóbbi szavak ütöttek szöget Hubertné fejébe, vagyis plántálta belé abbéli gyanakvásának a csíráját, hogy a teraszkórterem két radiátorát valószinűleg elfelejtették a központi fűtés rendszerére rákötni. Nyomozni, egyezkedni, esetleg vitázni nem lévén hangulata, megvárta míg Soós néni kikapaszkodik az ágyából és kiül a tizenhat ágyas kórterembe trécselni. Akkor viszont nem késlekedett, azonnal átment a szemközti ágyhoz megtapogatni az ágy fejrészénél húzódó radiátort. Hát ez az, gondolta magában, koppig le van zárva. Jókorát nyitott a szelepen, és visszaosont az ágyába. Hamarosan kiderült, hogy túllőtt a célon, mert a nénike arról panaszkodott a nővérnek, nem érti a Távfűtő Művek logikáját, éjjel egyáltalán nem fűtöttek, amikor az a rengeteg mínusz csapkodott kint, hogy majd belefagytak az ágyukba, nappal, amikor hét ágra süt a nap, úgy bedurrantanak, hogy nem lehet megmaradni. A nővér meghallgatta, de kézenfekvő magyarázattal nem tudott szolgálni. Csak megfogta a radiátort, annyit mondott, hogy tényleg, felvonta a bal vállát és kisietett.

Eközben a külső kórteremben befejezte az ágytálba rotyogást a gubanchajú matróna. A nővér alaposan kitörölte a fenekét, s mivel a mobilja egy betegtársa jóvoltából visszakerült az éjjeliszekrényére, eszébe jut, hogy az imént hiába csöngött. Átcsúsztatja a készüléket a dróthálós üveglapról a markába. Benyom néhány gombot és hosszas csöngetést követően belekrákogja: – Aludtál? Most tettek éppen negyedszer tisztába…

Tőle két ággyal jobbra két festett vörös, amolyan a saját főzőtudományát véreskomolyan vevő pökhendi asszony egymást túllicitálva henceg. Pergő nyelvük jóvoltából terítékre került már a pacal, körömpörkölt, szalontüdő, sztrapacska, szinte minden, mi szem-szájnak ingere.

A katedrálüvegek a látogatók által emlegetett vakító napsütést erősen megszűrten, fénysávokra osztva eresztették a féligmeddig bedeszkázott teraszra.

– Nem bírom ezt a katlant, inkább kiülök a folyósóra – panaszolta Soós néni és már húzta is magára a köntösét, hogy a sok talpalástól enyhén meggörbült izmos lábain kisiessen. – Fulladok tőle. Szétrobban a fejem.

– Lehet azon segíteni – ajánlkozott Hubertné – lejjebb kell tekerni a szelepet.

– Nem értek én ehhez. Otthon mi hagyományos módon fűtünk, kályhában fával, néha szénnel. Nem akarom elzárni, mert akkor maga fagy meg szemben.

– Nem úgy gondoltam, hogy teljesen elzárni, hanem kisebb erősségűre venni. Jövök és megnézem. Bőven van rá időnk úgy beszabályozni, hogy egyikünk se fagyjon meg, vagy kozmálódjon oda. – mondja ellentmondást nem tűrő katonás orrhangon, és koktélkeverő-pálcának beillő lábain átbilleg. Meg akarja markolni, de még idejében elkapja a kezét. – Akár a lávakő! – horkantja.

– Pizzát lehetne sütni rajta. Ahányszor felkelek, megnézem. Addig fogom tekergetni, míg kellemesen langyos nem lesz, mert tényleg nem lehet itt megmaradni. Még jó, hogy szólni tetszett.

– Köszönöm szépen, már biztosan jobb lesz. Akkor ki sem ülök.

Visszakapaszkodott a hibernáló kórteremben Terasz/bal ágy nyolcvan éves mamókalakója az ágyára, és egyetlen zokszó nélkül fortyogott a saját levében és aszalódott tovább a pöffeszkedő vaskályha-forróságú radiátor pofájára felkenődve. Hangtalan tűrt egész nap és éjjel. Reggel már csak szeletelni kell és osztozkodni kell, a kérdés csupán az, kinek mi jut belőle a vasárnapi asztalra?

Déltájban talpig a sötétbarnák különféle árnyalataiba öltözött ügyvéd udvariasan meghajolt Hubertné ágya mellett. Bemutatkozott és megkérte, hogy legyen szíves tanúskodni a szemközti ágyon fekvő aláírásánál. – Ismeri a nénit?

– Igen – biccent a kérdezett. – Soós néni – mondja olyan hangsúllyal, mintha egyazon falu poros utcáit együtt koptatnák évtizedek óta. – Belebújok a köntösömbe és jövök – toldja meg a mondandóját úrinőkre jellemző méltósággal.

Az ügyvéd tekintete néhány pillanatig megkapaszkodik Hubertné kissé elálló, pergamenvékony jobb fülében, amin átütnek a napsugarak és kéklenek benne az erek.

Kimászik az ágyából, s ahogy fölegyenesedik, teljes széltében és hosszában láttatni engedi a lánya rózsaszínű hosszúujjas termó hálóingjét, aminek a mellrészén két aranyszegélyű csillagszemű selyemszív kapaszkodik egymásba. Ezt azzal a felkiáltással vitte be neki, Jesszusom!, mínusz tizennyolc fok, anyám pedig a teraszon fekszik.

S ahogy a gumipapucsába csúsztatja a lábát, kivillan meseszép hálóinge rejtekéből zöld orrú és sarkú, fehér bokazoknija – szintén a lánya hozta be a megsegítésére –, aminek a bokáján piros bundás Mikulás korcsolyázik, arcán megüdvözült mosollyal, apró fenyőfák közt. Ennél a momentumnál kezdhetne Hubertné az örököseire gyanakodni, hogy ily módon óhajtják a vagyonát idő előtt megkaparintani, hogy ebben a maskararuházatban gyámság alá helyeztetik.

A kinti tömegszálláson egy széle-hossza egy, kábé százötven centiméter magas, százötven kilógrammos középkorú nő vette át a vezérszerepet olyan harsánysággal, hogy mellette eltörpül a többi tizenöt beteg nyomora. Átsegítteti magát a nővérrel egy karfás székbe. Irdatlan farpofái ráborulnak a szék vízszintes keretére, és olymértékben lefolynak onnan, hogy fedezékül szolgálnak a kikanyarított közepű székbe süllyesztett öblös fémlavórnak. Félnapokat eltrónol, rotyogtatásait kisebb szünetekkel megszakítva, s ha megkönnyebbülést érez, visszavontattatja magát a nővérrel az ágyába. Nyöszörögve apránként áthullámzik a jobb oldalára, ordas fenekét széttárva kínálja fel a nővérnek mosdatásra. Ez egy belgyógyászati kórteremben mindennapos lehet, mert csak locspolás, nyöszörgés és mondattöredékek hallatszanak be a teraszkórterembe.

A terebélyes asszonysággal szemközti ágysoron fekszik két falubelije, akik ez idáig el sem tudták képzelni hogyan festhet ez az évtizedek óta ismert szomszédasszonyuk meztelenül. Döbbenettől megnyúlt és egyben szétterült arccal, mintha a szemközti széttárt fenék tükörképére akarnák hajazni, úgy bámulják leplezetlen kíváncsisággal. S mivel koruknál fogva mindketten nagyothallanak, sutyorgásnak indított ordibálással tárgyalják meg a látottakat.

– A lényeg – mondja olyan blazírt ábrázattal az ügyvéd, mint aki egy centit sem látott meg Hubertné bizarr sí-hálóruházatából –, hogy a néni aláír egy nyilatkozatot, ami arról szól, hogy felbont egy korábbi hagyatéki okiratot. Hogy az okirat részleteiben mit tartalmaz, az nem lényeges, az az egyetlen feladata, hogy saját szemével látja, hogy Soós néni önakaratából írja alá. Aztán megkérem, nézze meg, hogy én hová mit írok, és mint a hagyatéki levél megszüntetésének az egyik tanúja, ön is írjon alá minden egyes példányt. Ennyi az egész.

Ezt követően hivatása komolyságának teljes tudatában az összeverődött kompániának fennhangon elhadarja: Tehát a jelenlétemben itt megjelent házaspár eltartási szerződést kíván kötni Soós nénivel. Élete végéig gondoskodik róla, úgy hogy a néni a nyugdíjával és a megtakarított pénzével saját elképzelései szerint rendelkezik.

Gördülékeny monológjában ideérve megfogja a kissé megszeppent nénike karját, és egyenesen neki szegezi a következőket: – Az elmondottak fejében mit ad ellenszolgáltatásként Soós néni? – Mivel választ nem kap, felteszi ugyanazt más megfogalmazásban. – Mire kötelezi el magát?

Az erősen nagyothalló néni értetlenül mered az általa először látott ügyvédre. Az ügyvéd erre a frissiben felcsípett tanú felé fordulva: – Ön szerint akaratának és cselekedeteinek teljes tudatában van a néni?

– Igen – jelenti ki Hubertné felelősségérzettel átitatottan, miközben pelyhes szája sarkából igyekszik elsimítani az időnként odakígyózó mosolyt, amit bohócöltözékének tudata ösztökél.

– Szóval a család eltartja és gondozza Soós nénit élete végéig, és a néni mit ad ezért cserébe? Mivel tartozik annak fejében a családnak, hogy eltartják és gondozzák? – emeli fel kissé a hangját.

Soós néni miközben büszkén kihúzza magát, kissé megrezzen gémnyakán ülő gerlefeje.

– Hűséggel? Alázattal? Szeretettel? Erre tetszik gondolni? – rebegi közvetlenül az ügyvéd nyakába.

– Nem éppen erre – mosolyodik el a középkorú száraz férfi. – Ez mind nagyon szép és azt hiszem örülni fog neki a nénit gondozó család, de ha ők jól tájékoztattak, akkor Soós néni eltartása fejében a család nagyobbik lányának, név szerint Eszternek ajándékozza a 250 négyszögöl nyitott kertjét, a kisebbik lányukra, Ágnesre pedig a 190 négyszögöl zárt kertjét, a rajta lévő 110 négyzetméteres ingatlannal.

– A tanyára tetszik gondolni? – üt barázdált homlokára.

– Igen, a kertre és a rajta lévő házra. Jól értesültem, hogy ezeket a kisebbik lányukra, Ágnesre szándékozik íratni?

– Igen – szakad fel Soós néniből felszabadultan.

Na végre, sóhajthatnák mindannyian, de a néni életkorára való tekintettel ehelyett bátorító mosoly szalad szét az arcukon. Tényleg már csak az maradt hátra, hogy Soós néni aláírja az örökbehagyási szerződést megsemmisítő nyilatkozatot, és az ügyvéd meg a szűkszavú Hubertné, mint tanúk alábiggyesszék a nevüket és a lakcímüket. Aztán ez utóbbi visszavonulhat Terasz/jobb névre hallgató fekhelyére, de még ezt megelőzően az ügyvéd átveszi tőle az aláírt példányokat és kissé feddő hangsúllyal megtudakolja.

– Ha jól látom, doktorral kezdődő nevet írt alá. Árulja el, hogy miért hallgatta végig a szónoklatomat, ha ön is ügyvéd? Miért nem szakított félbe?

– Nem én vagyok ügyvéd, hanem a férjem doktorált mérnök. Nem ismerem a jogrendet. Egyébként is azt tartom helyesnek, hogy mindig tisztában kell lenni azzal, mit ír alá az ember – válaszolja öntudatosan, s ha már úgyis pongyolában van, a karót-nyeltek kimértségével kivonul a vécére megkezdeni a 24 órás vizeletgyűjtést, ami abból áll, hogy egy kábé 30 cm magas, több liter folyadékot befogadni képes üvegedénnyel a kezében egyensúlyozva elfoglal egy vécéfülkét, ahol leteszi az ibriket a padlóra, és igyekszik fölékuporodva úgy beletalálni, hogy közben ne lökje fel a felemelt köntöse szélével, és ha egy mód van rá, addig se csússzon ki a bűzlő üveghenger a kezei közül, amíg két kézzel a mellkasához szorítva elimbolyog vele az előtérben lévő polcig. Minden bevetésen azon rettegve, ha kisiklik, a kövezeten szétrobbanva elárasztja nem csak a vécét és a mosdót, hanem még a tizenhat ágyas kórtermet is, miközben legalább fülig loccsan vissza, s még az is elképzelhető, hogy a felpattanó üvegcserepek nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okoznak, a legjobb esetben csak Hubertnén.

Elvonul az ügyvéd és kisvártatva a nénit gondjaiba fogadó házaspár is, Hubertné mosolyogva átinteget az újra a párnájába süppedt Soós nénihez.

– Nem túl meleg a fűtés? – kérdi jó hangosan. – Semmi szükség, hogy odakozmáljon, hiszen amúgy is megszökik a meleg a három boltíves ajtó és az ablakok résein. Hozzám már nem cirkulál belőle jóformán semmi. Hiába barátkozik meg Soós néni egy esetleges gutaütés gondolatával, az én tüdőgyulladásom elkerülése végett – nevetgél felszabadultan. Arról viszont némán hallgat, hogy az éjszakai katlanhőségben közelharcba keveredett Soós néni a radiátorral, tüzet okádó sárkánynak vélhette, mert álmában viaskodott vele, és hosszas motyogás után teli torokból eleresztett egy „A kurva anyádat!” kiáltást.

– Remélem nem ijesztettünk magára, kedvesem? – kapaszkodik ki az ágyából Soós néni. – Átmegyek és röviden elmesélem, miről is van szó. –Vitt egy széket. – Olyan rossz nekem, hogy ennyire messze van egymástól az ágyunk, mert én egy kicsit süketecske vagyok. Szóval én karácsony előtt lerobbantam és bekerültem ide a kórházba, és a Szilvesztert is idebenn töltöttem, eközben az unokahúgom és a családja, se szó, se beszéd, szabályosan kiraboltak. A megkérdezésem nélkül kivettek a kártyámmal a bankból kétmillió forintot, vettek egy ócska tragacsot, mintha az odáig nem gyalog jártak volna, és beköttették a gázt, hogy könnyebben menjen nekik otthon a fűtés. Azzal bezzeg nem törődtek, hogy én is hagyományos módon tüzelek nyolcvan évesen. Az természetes, hogy én gürcölök, csak nekik legyen jobb. Persze arra nem számítottak, hogy én felépülök, mert látogatni se jöttek. Észre se vették, hogy engem hazavitt a mentő. Megyek a szekrényhez, hogy pénzt tudjak a bankomból kivenni, és a kártya nincs, ahová én tettem. Rosszat sejtve felhívtam a bátyámat és ő bökte ki nagy nehezen, hogy kocsit vettek a gyerekek. Majdnem megütött a guta, mert én azt a pénzt, amit félretettünk az urammal öregkorunkra, nem lutrin nyertem, hanem hatvan évig gürcöltünk, és kuporgattuk össze. Mi bolgárkertészek voltunk, üvegházakban muskátlit és petúniapalántát neveltünk az én drága jó urammal, aki sajnos két éve eltávozott. Ott szereztem én ezt a nyomorult asztmát az üvegházakban, ahol sokszor több mint ötven fokos levegőben az a trágyában gazdag föld párolgott. Egész életünkben szerényen éltünk, megelégedtünk a mi kis egyszobás tanyánkkal, ahol kályhában fával tüzeltünk, még az utolsó napon is, amikor ide beszállíttatott a körorvos. Így elbántak velem a tulajdon rokonaim, akikre minden vagyonomat ráhagytam, meg sem várták, hogy kihűljek, elherdálták a pénzem javát. Egy szalmaszálat se tettek keresztbe, hogy nekem segítsenek, amíg otthon voltam, felém se néztek. Aztán januárban ez a rendes család, akikre most átírattam a tanyát és a földet, meglátogattak, és teljesen kiborultak, hogy én betegen fát hasogatok és cipelek. Összepakolták a legszükségesebb holmimat, és átvittek az ő házukba, pedig még szóba se jött akkor, hogy esetleg valamit tőlem örökölhetnek. Egyszerűen nem tudták elviselni, hogy én egyedül robotolok, fagyoskodok. Beköltöztettek az emeleti szobájukba, a manzárdba, ami azóta üresen állt, hogy a nagyobbik lányuk férjhez ment. Teljesen külön lakrészem van, ha kedvem tartja, lemegyek közéjük, főznek rám is, mosnak, meg minden, s ha elfáradok, minden magyarázkodás nélkül felmegyek a szobámba lepihenni. És ezt a kényelmet minden ellenszolgáltatás nélkül biztosították nekem, csupán emberségből. Erre ajánlottam én nekik, ha szereznek egy ügyvédet, hivatalosan is elrendezzük. Nem vágyom én sokra, csak a tavaszt éljem meg, hogy a ház körül, az akácsor alatt egy kicsit elsétálgathassak.