tengerszem
álmomban homoklabirintusban jártam ahol
sorra jöttek szembe elmosódott arcú barátaim.
új szomszédok ismerősök lestek át a falon.
szemcsék közt szemükben hasonlót láttam azt is.
hogy hiába telik az idő az arcok a helyek.
de még a kérdések is újként mégis porosak.
hogy partként körbeér ismétel a világ bennem.
felnőttként is olyan mint gyerekkoromban.
mikor az uszodában nem féltem víz alá bukni.
azt képzeltem maga vagyok a tenger istenem.
hányszor kellett azóta új helyen megtanulni.
beleilleni egy levegővel küzdve és sikerrel
végigérni olyan ez mint gyerekkoromban.
a döntések a rejtvényes újság hátlapján.
az útvesztő falai közt tétován bolyongtak.
szemem nem látott mást csak akadályt.
túl bátran kezdtem eltévedtem a vonallal.
visszafordultam vagy megszakítva újrakezdtem.
néztem mintha a papíron több ember rohanna.
az a sok én sok út újra újrakezdés a keretben.
sok fal mentén kellett azóta szétdarabolódni.
elfogadni van hogy nem látjuk már az elejét.
tükörbe nézve csendben sem faggatózni.
mégis hányszor lehet újrakezdeni a közepén.
vagy el sem olyan ez mint gyerekkoromban.
futó- meg akadályverseny volt az óvodában.
utálom utálok versenyezni hiába mondtam.
túl kevésnek vélt éva néni szeme láttam.
a többiek is futnak intett állj be a sorba.
cövekeltek cél nélkül mint az ólomkatonák.
én nem és inkább rajzoltam még a homokba.
csigaházat akartam hogy ne lehessen ne tovább.
halkan teremteni valamit ami örök.
körbe-körbe élesztgetni a tengert a homokban.
hinni hogy egyszer majd csak kitörök.
egészen másnak lenni abban a hasonlóban.
félek elfogy az olyan mint gyerekkoromban.
a tropicariumban fejek fölül úsztak a cápák.
talp alá érve a szemükben láttam összemosva.
a képzelteket végül minden valósággá.
de fejemben azóta is a víz partot rombol.
a szilárdig ás kimos lerak magából valamit.
nézem csigaházak rajzolódnak ki a homokból.
ahogy az álom a labirintusban titkon takarít.