Tele az asztal
Írta: Cserni András
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 409
Tele az asztal
Elfáradt az Út abban, hogy út legyen,
oly sok vándort kísért ködös messzeségbe,
ő volt az élet, ő a tapasztalás,
sóhajtozva nézett fel a magas égre:
Mérföldeket utaztam, cipeltem százakat,
de magamért tett lépés köztük egy se akadt…
Elfáradt a Kert abban, hogy kert legyen,
békének szigete, romlatlanság őre,
elveszett, kifakult, kiszáradt éden,
hol egykor bor termett, ma csak hitvány lőre.
Virággyermekekből fel milliót neveltem,
de magamnak le egy kósza ágyást se szeltem…
Elfáradt a Tűz abban, hogy tűz legyen,
szerelem és harag forróvérű lángja,
ki perzselt, s melengetett életeket,
most bús panaszát az ég felé kiáltja:
Léteztem a dühért és a szeretet végett,
de magamért sohase egy lángnyelv se égett…
Elfáradt a vén Fa abban, hogy fa legyen,
bölcsesség strázsája, s ős-bűn forrása,
világok közt kapu, túlnyúl minden hegyen,
tőle várják a minden-titkok kulcsát.
Ezer szimbólummá nőtt ezer büszke ágam,
de magamért csak fává közben sose váltam…
Elfáradt a négy évszak, hogy évszak legyen,
születés, vigalom, hanyatlás, halál,
hogy sírnak s nevetnek sok terhen és kegyen,
együtt száll fel szavuk panaszos jajként:
Játszottunk, dolgoztunk, intettünk és pompáztunk,
de tavasz-nyár-ősz-téllé magunkért nem váltunk…
Elfáradt a Költő, mert tele az asztal,
a verstoposzok önmaguk ismétlik,
sok üres sablonkép senkit se marasztal
a költészet egykor szent bérceiben.
Nincs és már nem is lesz talán új a nap alatt,
magukról a képekről írni túl nagy falat…
2023. 07. 11.