Tejbegríz

Írta: Horváth Sára


Közzétéve 3 hónapja

Megtekintések száma: 106



Tejbegríz

Anya pont úgy csinálta a tejbegrízt, ahogy Dani szereti. A felszíne nem volt rücskös, anya szépen simára egyengette kanállal, a tetejére kakaót szórt, úgy rakta Dani elé, aki ennek ellenére nem fogott hozzá a tőle szokott nagy étvággyal kanalazni, csak kavargatta, lassan, elgondolkodva. Szemeire furcsa sötét árnyék vetült. Anya észrevette ezt, amint leült vele szemben a konyhaasztalhoz. Dani, miután sikerült tökéletes arányban elkevernie a tejbegrízt a kakaóval, kócos szőke fejét a tányér fölé hajtva némán evett. Tipikus evés alatti csend állt be, csak a tányérhoz koccanó kanalak hangja hallatszott a meleg sárga lámpafénnyel borított konyhában. Dani csak rakta egymás után a szájába a tejbegrízzel megrakott kanalat, nem mesélt anyának a suliról, ahogy szokta. Pedig a suli olyan hely, ahol minden nap történik valami érdekes. Ma is történt, több minden is. Dani gondolkozott: elmeséli anyának, hogy a tanító néni környezetismereten megdicsérte az egész osztály előtt, amiért ő tudta egyedül, hogy mi is az a lecsapódás, vagy hogy ötös lett a magyardolgozata, meg hogy Mátéval az udvaron találtak egy szöcskét, amit Máté kiürült uzsonnás dobozába raktak, és amit otthagytak a padban, mert elhatározták, szöcskefarmot nyitnak, és azzal sem dicsekedett el, hogy tesiórán fel sikerült másznia a kötél legeslegtetejére. Nem mesélt semmit, úgy tett, mintha egy rettentően unalmas és fárasztó napon lenne túl, amiről jobb nem beszélni. Amikor anya kérdezgette, félszavas, kitérő válaszokat adott, hanyagul vonogatta a vállát. Amit anya mesélt neki, hogy hétvégén elmehetnek az új játszótérre, ami nemrég lett kész, ki lehet már próbálni a hajós csúszdát, meg a hintát és a mászókát, vasárnap meg felmennek a nagymamáékhoz, a nagymama szülinapja lesz, együtt lesz az egész család, megköszöntik, anya süt tortát, málnás sajttortát, ami a nagymama kedvence, arra Dani csak fél füllel figyelt. Gondolatai egészen máshol kalandoztak, anya vidám szavai alig jutottak el a tudatáig.
A vacsora elfogyott, anya elmosogatott. Dani egy darabig a konyhaasztalnál ült, lábát lógatva, gondterhelt arcát tenyerére támasztva. Úgy nézett ki, mint aki egy szörnyű, súlyos titkot hordoz, és most bevall mindent. De nem történt semmi ilyesmi.
Anya befejezte a mosogatást, kezét megtörölte a konyharuhába. Odalépett Danihoz. A fiú felnézett rá, kék szeme különösen csillogott, mint az olyan lángelméké, akiknek éppen valami zseniális és bonyolult dolgon jár az agyuk. Anya egyik kezét Dani homlokára tette. A fia csak akkor szokott ilyen szótlan és tanácstalan lenni, ha lázas. Nem volt láza.
Dani ellenben úgy érezte, meleg az arca, az egész feje, még a haja alatt a fejbőre is. Jólesett neki anya hűvös keze forró homlokán.
– Nincs lázad – állapította meg anya.
– Nincs – értett egyet Dani.
Anya hosszú ideig nézte a fiát. Dani nem igazán akart anya mindig mosolygós barna szemébe nézni, kerülte a pillantását.
– Biztos nem történt semmi az iskolában? – kérdezte aggódva anya. – Nem kaptál rossz jegyet? Nem verekedtél? Nem voltál rendetlen?
– Nem – rázta a fejét Dani, hangjában enyhe felháborodással, mint akinek a gondolat is sértő, hogy egyáltalán ez szóba jöhet.
– Akkor mi a baj, hm? – Anya kezével beletúrt Dani szénaboglya hajába.
– Semmi – rántotta meg a vállát Dani. – Csak fáradt vagyok.
– Biztos, hogy csak ez a baj? Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, ugye?
– Tudom – Dani a konyhaajtó felé pislogott. – Csak fáradt vagyok.
Anya hosszan, elgondolkodva nézte Danit. A fiú látta, anyja arcán az aggódástól ráncok keletkeztek a homlokán és a szeme körül. Kényelmetlenül érezte magát. Tudta, anya érzi, hogy nem mond igazat.
– Akkor feküdj le, de előtte menj fürödni – mondta anya, látszólag elengedve a témát. – Begyújtok a fürdőbe, hogy meleg legyen.
Dani dínós pizsiben ült az ágy szélén. Ölében a Rumini, az aktuális elmaradhatatlan esti olvasmány. Imádta ezt a mesét. Miközben anya az ágy szélén ülve olvasta, a fiú beleképzelte magát a mindig valami kalandba keveredő és azokból szerencsésen kijutó bátor és talpraesett egér helyébe, ő is hajón szelte az óceánt, harcolt kalózokkal, keresett elveszett kincset, szerzett jó barátokat, míg szempilláira lassan ránehezedett az álom, a valóság és képzelet egybemosódott, és valóban hajózott végtelen nagy vizeken, az álmok tengerén.
Ezen az estén is olvasott fel anya a Ruminiből, de Dani valahogy mégsem tudott igazán figyelni a történetre. Hanyatt feküdt, bámulta a plafont, átfordult a bal oldalára, a fal felé, nézte merően a falat, végül a jobb oldalára gördült, bambult ki a fejéből. Lassan lehunyta a szemét, de nem aludt, pontosan érzékelt maga körül mindent. Hallotta, ahogy anya egy idő után abbahagyta az olvasást, várt. Dani érezte, hogy nézi. Elképzelte, hogy anya vonásai kisimulnak, lágyak lesznek, meglágyítja őket a szeretet. Anya nem mozdult az ágy széléről, gyengéden megsimította alvó fia párnába fúrt fejét. Dani szuszogott a hatás kedvéért. Az olvasólámpa kicsit zúgott. Anya óvatosan Dani fölé hajolt, jóéjtpuszit lehelt az arcára, a fiú érezte finom, édes parfümjének illatát. Felkelt az ágyról, lekapcsolta a lámpát, a könyvet a helyére tette, az ágy mellett lévő éjjeliszekrényre. Lábujjhegyen az ajtóhoz surrant, mamusza nem keltett zajt a szőnyegen. Az ajtót lassan, halkan becsukta maga után.
Dani öt másodpercig várt, míg anya léptei távolodtak a folyosón. Akkor kinyitotta a szemét.
Néma vaksötét ölelte körül. Az egyetlen pici halovány ezüstös fénycsíkot a redőny résein becsurgó holdfény adta. Dani felült az ágyban. Számolt. Fél tízkor feküdt be az ágyba, anya körülbelül tíz percig olvasott, ami azt jelenti, most kilenc óra negyven lehet. Már itthon kéne lennie. Dani fülelt, hátha hallja az ajtócsapódást, hátha végre megszabadul attól a valamitől, ami egész nap nyomta a mellkasát úgy, mintha valaki ráült volna. Hallgatózott, de csak a fekete, ordító csend csengett a fülében. Az ujjával idegesen nyomkodta a takarót. Ilyenkor már itthon szokott lenni.
Dani kikelt az ágyból, a plüssökhöz ment, meztelen lábát csiklandozták a szőnyeg bolyhai.
Kis tapogatózás után megtalálta Mackót, minden titka tudóját, aki hároméves korától vigyázta az álmát éjszakánként. Dani nemrég megvált tőle azzal az indokkal, hogy ő már nagyfiú, nincs szüksége játék mackókra. Most félretette minden elvét. Mackót magához szorítva visszabújt a meleg ágyba.
Nem tudta mikor aludt el. A lehunyt szemhéján át is érzékelhető fény ragadta ki nyugtalan álmából. Résnyire nyitotta a szemét, a folyosóról vékony csíkban bevilágított a villany a szobába. Dani felemelte a fejét a párnáról.
Az ágy szélén ült, fehér ingben, nyakkendőben, vászonnadrágban. Daniéval megegyező kék szemével szeretettel telve nézett rá szemüvege mögül.

– Szia – suttogta.
– Szia – suttogta vissza Dani.
– Hideg van kint – mondta, hosszú, művészi ujjait Dani nyakához érintve. A fiú mosolyogva, sziszegve behúzta a nyakát. – Elfelejtettem kesztyűt vinni – folytatta. – Pedig anyád mondta, hogy fagy lesz. Sose hallgatok rá. Te ugye azért még szoktál rá hallgatni?
Dani csak bólogatott, nem szólt, félt, ha kinyitná a száját, elsírná magát a megkönnyebbüléstől.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig tart majd – sóhajtott. – Minden egybezsúfolódott ezen a napon. Túlóra a szerkesztőségben, felolvasóest… ilyen, ha az ember írásból él. De nem magyarázkodom, elég anyádnak – mosolygott rá fáradtan. – Milyen volt a suli?
Dani megvakarta a fejét, mint aki a válaszon gondolkodik. Amikor megszólalt, rekedt volt a hangja.
– Mátéval szünetben találtunk az udvaron egy szöcskét. Meg akartuk fogni. Nem volt könnyű, gyors volt és ugrált, de mi mégis elkaptuk. Máté uzsonnás dobozába raktuk, adtunk neki salátalevelet az én szendvicsemből.
– Mért pont uzsonnás dobozba raktátok? – kérdezte, hangjában nevetés bujkált.
– Nem volt más dobozunk – vont vállat Dani.
– Értem. Hol van most a szöcske?
– A padunkban. Majd fogunk többet is. Szöcskefarmot fogunk nyitni.
– Azta. És mit fogtok velük csinálni?
– Ugróversenyt rendezünk nekik. A suli udvarán. Aki meg akarja nézni, attól nézői díjat szedünk.
Felnevetett. Ujjaival Daniéhoz hasonló szőke hajába túrt.
– Tudod mit? – kérdezte hirtelen. – Ha majd megyünk kirándulni a hegyre, a réten foghatunk szöcskéket. Gyerekkoromban én is fogtam rengeteget, kimentem a mezőre egy nagy dunsztosüveggel és
– Ma a suliban sírt a Marci – vágott közbe Dani olyan gyorsan és váratlanul, hogy ő maga is meglepődött. Gyorsan kezdett hadarni. – Erika néni vigasztalta, simogatta a hátát és suttogott neki, nem értettük, hogy mit. Kivitte a mosdóba megmosni az arcát. Utána Marci egész nap csak ült a padban, nem mondta meg, mi baja, pedig kérdeztük, többször is. Igaz, Erika néni azt mondta, hagyjuk békén, ne zaklassuk. De mi csak kíváncsiak voltunk. Marci aztán, amikor Aliz megkérdezte tőle, hogy az apukája miatt sír-e, megcsípte Alizt. Aliz felsikított, Erika néni leszidta Marcit. Azt mondta, nem csipkedjük az osztálytársainkat, egyáltalán senkit nem szabad megcsípni, ronda dolog. De mégsem szidta le igazából, nem kiabált, szépen beszélt, közben még meg is simogatta Marcit. Alizra is rászólt, hogy nem illik kíváncsiskodni, majd Marci elmondja, ha akarja. Napköziben megkérdeztük Alizt, tudja-e, mi a baja Marcinak. Aliz azt mondta, tudja: az anyukája fodrász, a Marci anyukája is jár hozzá, és elmesélte, hogy a Marci apukája könyvelő, és a munkahelyén megtetszett neki az egyik csinos női kollégája, és el akar válni Marci anyukájától. Már el is költözött otthonról, egy lakásba költöztek a nővel, Marci anyukája szerint már gyereket is akarnak. Marci ezért sírt.
Hiányzik neki az apukája.
Daninak minden egyes kimondott szó könnyített egy cseppet a lelkén. De még mindig maradt benne valami fojtogató, bizonytalan érzés. Mondandójára nem érkezett reakció, így felemelte a tekintetét. Belenézett a szempárba, ami döbbenten nézett rá vissza. Dani érezte, muszáj megkérdeznie, létkérdés.
– Ugye apa, velünk nem történik ilyen?
Apa csak nézte a fiát, feszülten rámeredő szemeit, az idegességtől összeharapott ajkát. Úgy tűnt, maga sem tudja hirtelen, mit feleljen.
– Nem, dehogy – mondta végül zavarodottan. – Mért történne ilyen?
Dani nyelt egyet, akkorát, hogy beleremegett az egész nyaka.
– Marci apukája sokat dolgozik – A hangja halk volt, egészen halk. – Sokszor egész nap dolgozik, és sokszor későn ér haza, és Marci anyukája mindig bosszankodik miatta, és ezért szoktak veszekedni. Marci anyukája ilyenkor mindig azt mondja: Marci apukája elhanyagolja a családját a munkája miatt, és így kimarad Marci életéből. Múltkor se vittel el Marcit az állatkertbe, pedig megígérte, hogy elviszi, mindig együtt szoktak menni, de valami közbejött, valami munka. És most válni akar, és feleségül venni a kolléganőjét. Marci anyukája szerint hónapok óta tarthat a viszony.
Dani közben felült az ágyban, a kezeivel Mackót gyömöszölte. Kis szünet után folytatta:
– Marci szokott néha rendetlenkedni, Piroska néninek ki szokta nyújtani a nyelvét a háta mögött, meg egyszer tobozzal megdobálta a harmadikosokat, és egyszer lerajzolta István bácsit cigizve a matekfüzetébe. De egyébként jó gyerek, jól tanul és úszik, versenyen is nyert már érmeket, aranyat is. És vicces, és jó fej. Nem igazság, hogy nem kell az apukájának.
Hogy el akarja hagyni.
Apa nem szólt közbe. Dani felpillantott rá. Úgy nézett rá, mint mondandója elején, hitetlenkedve és döbbenten.
– Te is sokat dolgozol – mondta neki Dani vékony hangon. – Sokszor későn érsz haza.
Néha veszekedtek anyával miatta, szoktam hallani, pedig próbáltok halkan beszélni. Népszerű vagy, az országban sok mindenki ismer, autogramot is kérnek tőled. – Dani lassan beszívta a levegőt, várt, egy lendülettel kifújta. – Én próbálok jó gyerek lenni. Jól tanulok, szófogadó vagyok, nem csinálok olyanokat, mint Marci. Én jó gyerek vagyok. És anya szép és okos és nem pletykál annyit, mint Marci anyukája, és szeret téged, és én is szeretlek. Apa, ugye itt maradsz velünk, nem kell neked új élet, jó a régi is?
Apa akkorát sóhajtott, amekkorát Dani még nem hallotta sóhajtani. Szokott mozdulatával újra végigszántotta haját az ujjaival.
– Dani – kezdte, de megakadt. Szemöldökét összehúzta, homlokán ráncok keletkeztek. – Dani – futott neki újra. – A kisfiam vagy. Szeretlek. Attól függetlenül, milyen jegyeket hozol haza, kivel dobálózol, kire nyújtod rá a nyelved. Mindennél fontosabb vagy nekem ezen a kerek világon. Soha, érted, soha nem hagynálak el! És anyát sem.
– Anyát sem?
– Anyát sem. Ő a legkülönlegesebb nő, akivel életemben találkoztam. Olyan nekem, mint a levegő, nélkülözhetetlen, bolond lennék elválni tőle. Nem hagyom el sem anyádat, sem téged.
– Marci anyukája azt mondta, semelyik férfi sem megbízható, mindegyik csalódást okoz egyszer.
– Marci anyukája csalódott, jó nagyot, és kétségbe van esve. Fáj neki Marci apukájának viselkedése. Marci apukája meg egy idő után rá fog jönni, mekkora hibát vétett.
Dani tanácstalanul pislogott rá. Apa bal kezére támaszkodva közelebb hajolt Danihoz.

– Nézd! – magyarázta. – Te kicsi korod óta szereted a tejbegrízt. Négyévesen azt mondtad, te csak olyan lányt fogsz feleségül venni, aki olyan finom tejbegrízt fog neked csinálni, mint anya. A kedvenc ételed. Képes lennél egész nap azon élni. De te attól még eszel mást is, húst, kenyeret, zöldséget, gyümölcsöt, és jól is teszed, mert ez az egészséges és kiegyensúlyozott étkezés. Sok mindent és sokfélét eszel, de a tejbegríz helyét soha semmilyen étel nem veheti át, ez marad az örök kedvenc, az örök szerelem. Na, én is valahogy így vagyok. Sokat kell dolgoznom, éjjelente is a gép előtt ülnöm, járnom rendezvényekre, dedikálásokra, könyvbemutatókra, felolvasóestekre. De szeretem csinálni, és nem utolsósorban még pénzt is keresek vele. Csakhogy valami még az írásnál is fontosabb. Ti. Anya és te. Ti jelentitek számomra a mindenséget. Ti vagytok a legfőbb ihletőim. Ha nem lennétek, írni sem tudnék. Nincs az a felolvasóest, nincs az a könyvbemutató, ami helyettesíthetné azt, amikor este együtt ülünk hárman a vacsoránál. Anya az idegesítő kolléganőiről meg a kukánkban turkáló fura szomszéd srácról beszél, te meg elmeséled, hogyan mentettétek meg a lecsapástól Mátéval az osztályba berepülő katicát. Ezek a pillanatok érnek a legtöbbet ebben az életben. Érted már?
Dani bólogatott, mert megértette végre. Kétségei szertefoszlottak, és belül nevetett magán.
Nem értette, miért kellett az egészet így felfújnia, hiszen persze, hogy apa szereti, miért ne szeretné, hogy gondolhatta egy percig is, hogy nem. Félrerakta Mackót, és bebújt apa biztonságot nyújtó karjai közé. Magában megállapította: embereket jobb megölelni, mint plüssöket, mert az emberek általában visszaölelnek.