Tanyai Karácsony
Írta: Fehér József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 181
Tanyai karácsony
Legtöbbször éjszaka, kavargó hóeséssel érkezett a tél a tanyai tájra, vastagon beborítva puha takaróval a hosszan elnyújtózó szántóföldeket. Mi, gyerekek mindebből semmit nem érzékeltünk, mivel sötétedés után már dunyha alá parancsoltak bennünket. A kemence fűtötte, jó meleg szobában pedig, a petróleumlámpa imbolygó fényénél hamar álomba mesélt anyánk bennünket. Még arra sem ébredtünk fel, amikor hajnalban a fel-feltámadó szél, mintha be akarna jönni, többször is megzörrentette az ablakot. S amikor reggel felébredtünk, csodálkozva tekingéltünk a szoba ablakából, hogy odakint már minden vakítón fehér, és elfogott bennünket az izgatott-öröm, hogy nem sokára eljön a karácsony. Amit akkoriban erről a szivet-lelket melengető, csodálatos adventi ünnepről tudtunk, mindössze annyi volt: ha továbbra is jók leszünk, nem bosszantjuk fel szüleinket, és szorgalmasan segítünk nekik, a csillogó, zöld fenyő alá ajándékokat is kapunk majd a Jézuskától.
Elővettünk hát egy papírlapot, és nagy bőszen megfogalmaztuk a kívánságainkat. Aztán szép gondosan levél formájúra hajtogattuk, mert a tanyai boltban nem mindig lehetett kupertát (borítékot) kapni. Szégyenben meg csak nem akartunk maradni az égiek előtt! Címzettnek ráírtuk díszes betűvel, hogy „A Jézuskának”, és megkértük apánkat, hogy amikor bemegy Kutasra, a faluba, adja postára. Ezután igyekeztünk mi tőlünk telhetően mindig jók lenni. Sokszor kérés nélkül is segítettünk az istállóban kiganézni a tehenek alól, és friss szalmát tenni alájuk; a konyhában megpucolni a zöldséget, és kiönteni a szemetet az istálló melletti trágyadombra. Olykor még a kotlósokat is megetettük a „fészerben”, majd gondosan visszaültettük őket a tojásra, hogy az új esztendőre csipogó, hápogó apróságokkal népesedjen be a fészekalja.
Néhány nappal karácsony előtt nagy bánatot okoztak nekem a szüleim, amikor bejelentették: „Le kell vágni Pötyit, a nagy hízót, hogy az ünnepekre diszótoros finomság legyen!” Legszívesebben felüvöltöttem volna, hogy nem hagyom! …Mert Pötyi az én mangalicám volt, keresztapámtól kaptam még kismalacként a születésnapomra. De sokszor megetettem krumplihéjjal, kukoricadarával, frissen tépett fűvel, és vakargattam meg a fejét, amit dió nagyságú fekete folt ékesített. Arról kapta hathetes korában a nevét.
…De mit tehettem én a szüleim elhatározásával, no, meg a hagyománnyal szemben? A környező tanyákban is többnyire azért hízlalták meg a disznókat, hogy karácsonyra levágják.
Ráadásul Pötyi a barátom is volt, akinek nyugodt szívvel elmondhattam minden titkomat. Biztos lehettem benne, hogy nem adja tovább. Egyre az járt a fejemben, mit tehetnék érte, hogyan menthetném meg. Még aznap a fülébe súgtam, hogy meneküljön a tanyából, én majd nyitva hagyom neki az ólajtót. De hiába próbáltam megmenteni az életét, nem hallgatott rám! A nyitott ajtó ellenére virradatig ott maradt az ólban, és bátran várta sorsa beteljesedését, mint aki nagyon jól tudja: azért neveltük, hogy testével tápláljon bennünket.
Mondta is apám, amikor behozta a fehér, zománcos tálban felfogott vérét, hogy ennek a jószágnak egy nyikkanása sem volt. Aztán bement a kis demizsonért a kamrába, hogy pálinkával kínálja az dermesztő hidegben fagyoskodó segítségeit: a folyton tréfálkozó öreg Érseket, és Gyurkát, a fiát.
Ne búslakodj már, vigasztalt anyám, most a te malacodat, jövőre az öcsédét vágjuk le, ez a hízók sorsa. Menj inkább te is – simította meg gyengéden a fejemet –, nézd meg, hogyan pörzsölik, és nevetve rám adta a kis csizmát, a bekecset, majd játékosan a fejembe nyomta a kucsmát. No, nevess már…, bíztatott mosolyogva, mert mindjárt megharagszok; és durcás arcot vágott, majd összevisza csókolva magához szorított. Ennyi szeretettől, vidámságtól már én is nevettem, és kiszaladtam az udvarra, megnézni a pörzsölést.
Nem mertem közel menni. Távolról figyeltem, ahogy Pötyi élettelen testét küszködve kihúzzák a kút mellé az ólból, majd szalmát raknak rá, és amíg néztem, azt éreztem: az az élettelen valami már nem az én malackám. Felsóhajtottam. Mintha ezzel a sóhajjal a fájdalmam is elszállt volna. Közömbös nyugalom lett úrrá rajtam, és egykedvűen bámultam a pörzsölés előkészületeit: a tűzgyújtást, a felszálló füstöt, a lángoló tüzet. Közben égett szőr és köröm szagát terelte felém a reggeli szél. Mitha ezt az udvaron bóklászó bírkák is megérezték volna, a vezérkos felszegte a fejét, és panaszos bégetésére egy iramban kifutottak a tanyából, a kert irányába.
Elnéztem a lángok játékát, a fürgén mozgó, kaparó-pucoló lapátok és kések összehangolt táncát, aztán azt is, ahogy Érsekék részeire szedik a disznó testét, és egyenként behordják az eresz alatti hosszú asztalra. Miután a konyhában a férfiak jóízűen elfogyasztották a hagymás zsíron pirított vért, egy-egy pohár forralt borral leöblítve, hozzáláttak a hús-, és szalonnaféleségek feldolgozásához. Anyám és nagyanyám addig egy nagy kék vájlingban jó alaposan kimosta és megpucolta a disznó vastag és vékony belét, hogy annak egy csöpp szaga se maradjon. A férfiak pedig megtöltötték a hurkának és kolbásznak valóval. Estére nagyapám megfőzte a bográcsban a finom paprikást, apámék megabálták a hurkát, nagyanyám kisütötte az üstben a tepertőt. Megbékélve a sorssal, csak odaültem én is a vacsoraasztalhoz.
Másnap anyámmal jókedvűen mákot és diót daráltunk, nagyanyám pedig óvatosan beemelte egy nagy tepsibe a töltelékes kalácsokat. Ezután tojásárgájával megkente, hogy szép pirosra süljenek, majd falapáton betolta a tepsit a forró kemencébe. A kis dézsából savanyított apró káposztát és egy szép hasábot (egész káposztát) tett egy vájlingba. A hasábot leveleire szedte és mindegyiket megtöltötte rizses kolbászhússal, aztán hengert formált belőlük. A hengerek két végét bedugdosta, hogy a töltelék ki ne hulljon belőlük. Egy mázas fazék aljára először apró káposztát tett, arra pedig a töltött káposztákat, aztán megint aprót, majd megint töltöttet, míg meg nem telt a fazék. Végül felöntötte vízzel, leborította fedővel, és feltette a sparheltra főzni. Ezután a feldarabolt körömből, felcsíkozott fülből és húsból felkészítette a kocsonyát a tűzhelyre. Ahogy főtt-rotyogott a kocsonya és a töltött káposzta, finom illatokkal telt meg a konyha, jólesett beleszippantani a levegőbe. Nézelődtünk, tébláboltunk öcsémmel, ebben-abban segítettünk, mert anyámék nem értek rá velünk foglalkozni. Sietniük kellett, hogy napnyugtáig mindennel elkészüljenek. Karácsonykor már nem szabad se főzni, se sütni, mosni meg egyáltalán, mondogatta nagyanyám, így tartja a hagyomány.
Öcsém egy idő után türelmetlenné vált, és folyton azt kérdezte, mikor jön már az angyal. …Majd ha besötétedik, nyugtatta anyám. De öcsém oda se figyelt rá; halkan a konyha ablakához tolta a hokedlit, és felmászott rá, hogy meglesse az angyalt. Senkit nem látott, csak a havas tájra ereszkedő ködöt, és unalmában billegni kezdett, a hokedli meg hirtelen felborult vele. Mi már csak a puffanásra és a sírásra lettünk figyelmesek. Anyám máris ott termett, az ölébe kapta, csókolgatta, vigasztalta. A homlokára hideg késpengét szorított, hogy visszanyomja a púpot. Látod, látod, hová vezet a türelmetlenség!..
Már jócskán besötétedett, amikor csengőszót hallottunk. Mind a ketten összerezzentünk, és az ajtóra meresztettük a szemünket. De csak apám lépett be rajta, hideget hozva magával. Itt járt az angyal, mondta gondterhelt arccal, és azt üzeni, hogy ide legutoljára jön; …elsőként a jó gyerekeknek visz ajándékot. Erre öcsém bömbölni kezdett: nagy, kövér könnycseppek gördültek alá az arcán; de apám figyelmeztetően felemelte az ujját, ha most szép csendben maradsz, lehet, hogy hamarabb is meglátogat. Aztán már csak szipogás hallatszott, majd az is abbamaradt, mert a konyhában figyelemre méltó érdekességek következtek.
Nagyapám egy köteg szénát és szalmát hozott be az istállóból, és az asztal mellé helyezte, hogy a tehenek és a lovak egész évben védettek maradjanak minden rontástól, betegségtől, elléskor pedig egészséges borjak és csikók szülessenek. Nagyanyám ünnepi abrosszal terítette le az asztalt, majd gyertyát gyújtott, és behelyezte egy aranyszélű tányéron az asztal közepére. A gyertyát dióbéllel, majd szép piros almákkal rakta körbe anyám. Aztán behozták az ünnepi vacsorát: az aranyló húslevest gőzölgő főtt hússal, utána a finom illatú hurkát, kolbászt, sült húst, és az egész kenyeret. Áldást mondtak, és fohászt, majd jóízűen megvacsoráztunk.
A vacsora végén nagymamám hatfelé vágta a legnagyobb almát, és felénk nyújtva, arra kért bennünket, hogy mindenki vegye el a maga szeletét. Mielőtt megettük volna, Jézus áldását kérte az almaszeletekre, hogy továbbra is összetartsa a családunkat. Apám aztán a megmaradt almákat kivitte a gémeskúthoz, beledobálta, hogy a tanyában lévő apró-és lábasjószágok, a kút vizétől egész évben életerősek és egészségesek maradjanak.
Miután visszatért közénk, kört alkottunk az asztal körül, és egymás kezét fogva, karácsonyi dalokat énekeltünk. Elsőként a „Mennyből az angyalt”. De hiába énekeltük, éjfélig sem érkezett meg az angyal, ezért anyánk tanácsára lefeküdtünk. S amikor reggel kinyitottuk a szemünket, ott tündökölt a szoba asztalon a csillogó karácsonyfa, alatta a két ajándék: a meséskönyv és a kis teherautó.
Anyánk gyertyát és csillagszórót gyújtott, majd énekelni kezdett; mi pedig áhitattal néztük a gyermeki világunkat megfényesítő, sok kis csillagot.