Takaró alatt
Írta: Somogyi Feri
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 127
Takaró alatt
Első randevúnak erős túlzásnak tartottam egy Vasas-MTK mérkőzést, de Bori ragaszkodott hozzá. Azt mondta, ha szombat, akkor foci, és ő egy fanatikus Vasas drukker. Rossz kezdés, nagyon rossz kezdés, mondogattam magamban. Nem szeretem a focit. Néha megnézek egy-egy válogatott meccset, de csakis tévén keresztül, hogyha nem tetszik, vagy nagyon vesztésre állunk, el tudjak kapcsolni.
Bori nem szép, de lelkes. Egy fejjel alacsonyabb nálam, és farmer ruhában vár, Vasas zászlóba csavarva. Kleopátra haja csak szélesíteti amúgy sem keskeny arcát. Vastag száját folyton csókra csücsöríti. Na, azt már nem, gondoltam magamban. Én Enikőt szeretem, te csak a lepattanó vagy.
Az egész mérkőzés egy rémálom volt. Bori hol engem, hol a pálya történéseit figyelte. Időnként felugrott, és a csapatát biztatta, az ellenfél játékosait pedig szapulta, ocsmány szavakat kiáltott feléjük. Nem értettem, mit keresek ott, miért nem Enikőnél vagyok. Tudtam, nem lehet. Most a B. terv van. A mellékvágány. Rossz volt erre a nőre nézni, aki eleven lávakitörésként szurkolt, és kedvesnővérként nézett, figyelt engem. Időnként mellém huppant, átkarolt:
- Ugye, milyen jó meccs? – üvöltötte.
- Fázom
Elnevette magát. A mosolya szép volt.
- Gyere, tombolj, rögtön nem fázol.
Felugrottam a helyemről, és a levegőbe kiáltottam:
- Hajrá MTK!
Bori megpaskolta az arcomat, és a hátizsákjából egy takarót vett elő.
- Tekerd magad köré.
Hiába burkolóztam be, akkor is fáztam. Látva kínlódásom, félidőben eljöttünk. Láttam Borin, hogy csalódott. Így amikor megkérdezte, felmennék-e hozzá egy italra, rögtön igent mondtam.
Megittunk fejenként három körtepálinkát. Láttam, ő jól bírja, én azonban megszédültem. Azt mondta, nyugodtan feküdjek le. Még takarót is terített rám. Aztán ő is bebújt mellém. Rögtön átölelt, nyomta kis molett testét hozzám. És közben csókolgatott, nyalta az arcomat. Finoman ellöktem.
- Ne haragudj, ez nekem gyors.
Kicsit arrébb húzódott, de a bal kezét ott hagyta a hasamon.
- Legalább a nadrágod levehetnéd. Kényelmesebb lenne.
- A fűtést kellene inkább bekapcsolni.
Mosolyát látva éreztem, erre semmi esély. Ő akar a kályha lenni. Mindenáron. Mivel forgott velem a világ, hagytam. Bori pedig nyomult, nem csak a kezével, a szájával is. A fülembe suttogta, mi vár rám, ha jó leszek hozzá:
- Közelebb lesz a munkahelyed, főzök rád, mosok rád, szeretlek éjjel-nappal. Ugye, te is ezt akarod?
- Azt akarom, hogy szeressenek.
Enikőre gondoltam. A forrasztólányra az üzemben. Ő dolgozik a legszebben. És neki van a legszebb hátsója az egész gyárban. Mindig őt figyelem, mindig a fenekét. Ilyen nagy, ilyen szép. Akarom. Akarom ezt a nőt.
Tudja. Tudom, hogy tudja. Én vagyok a legjobb szerelő. Illegeti magát, mindig úgy fordul, hogy lássam hátulról. Mert szeretem. A zöld szeme, a hosszú szőkésbarna haja nem is érdekel. Pedig folyton rálógatja az asztalomra, és félrebillentett fejjel kérdezi, hogy meg tudnám-e nézni nála a csapot, mert csöpög.
- Ez csak természetes.
- Várlak. Nem bánod meg.
Mindig erre a pillanatra vártam. Remélem, utána együtt tusolunk le, álmodoztam.
Nem figyeltem eléggé. A vitorlás ezüst fülbevalókra. A márkás pólókra. A vörös körömlakkra. Azt hittem miattam vannak.
Miközben a csapot szereltem, Enikő Tuborg sört öntött két pohárba. Azt hittem, ő is iszik.
- Mindjárt hazaér Bernát. Ő szereti a Tuborgot, de azt mondta, adhatok neked.
- Ki az a Bernát?
- A vőlegényem.
Úgy éreztem, ezt a témát túltárgyaltuk. Igyekeztem a szereléssel, és Bernát sörét is megittam. Szerencsére a férfival nem találkoztam. Legközelebb sem, amikor a konyhabútor fogantyúit kellett kijavítanom. Nem futottunk össze akkor sem, amikor a bejárati ajtó zárját szereltem. És akkor sem, amikor a hálószoba villanykapcsolóját javítottam. Az volt az érzésem, ez a Bernát nem is létezik. Sehol nem volt egyetlen férfi ruhadarab, nagyobb papucs, a fürdőszobában másik fogkefe. Enikő egyedül élt, és csak konkurenciának találta ki számomra Bernátot, a behemót villanyszerelőt. Mindig mesélt róla, hogy megbízható, jó vele, figyelmes. Én is, csúszott ki a számon. Elmosolyodott, és megborzolta a hajamat.
- Olyan kár, hogy nem szeretlek.
Ez fájt. Erre nem számítottam. Előző éjszaka arról álmodtam, akkor megy tusolni, amikor ott vagyok. Először természetesen leselkedek a kulcslyukon, aztán bemegyek, és beállok én is a víz alá. Átölel, és boldogok leszünk egy életen át.
- Na, jó. Nézd meg egyszer még jó alaposan a fenekemet, idd meg a sörödet, aztán menj.
Szomorúan ballagtam hazafelé. Csak az a fenék, az nem hagyott nyugodni.
Másnap Enikő odajött hozzám a műhelyben, és egy papírlapot csúsztatott elém.
- Ő biztos örülne neked. Hívd fel.
Bori száma volt. Így találkoztunk.
Most pedig egy takaró alatt izzadunk. Igaza volt, felmelegedtem. Nem forgott már a világ, de továbbra sem éreztem jól magam. Bori továbbra is nyomult. Teljesen levetkőzött, és hatalmas, nyúlós melleit dörgölte a vállamnak, mellkasomnak, izgett-mozgott, hogy fölém kerüljön. A sztreccs nadrágommal nem bírt, így a sliccemet próbálta kigombolni. Egyre több sikerrel. Éreztem, ahogy az alsómban kotorászik.
- Jó lesz, hidd el, nem bánod meg.
Mint egy sündisznó háta, olyan volt a fanszőre. Szúrt és karistolt.
- Add már meg magad – súgta a fülembe.
Jól van, majd Enikőre gondolok közben, határoztam el. De nem ment. Úgy éreztem, ragadok mindenhol. Mintha az egész testem nyálas lenne.
Lerúgtam magamról, a takaróval együtt. Hatalmasat nyekkent a parkettán. Olyan volt, mint egy hátára fordított hatalmas bogár.
Összeszedtem a ruhámat, belebújtam a cipőmbe, magamra kaptam a kabátom, és menekültem, amíg lehet. Elindultam, és a lábaim Enikő házához vittek. Beütöttem a kapukódot, és indultam fel a hatodikra. Ahová tartozom. Ahol a helyen. Az ajtó előtt megtorpantam. Leültem a lépcsőre. Át kellett gondolnom, mi lenne most a helyes. Tudtam, nem akarok hazamenni. Enikőt akarom. Csak őt.
Nem csöngetek. Halkan bekopogok. Enikő a konyhában énekel. Ismerem ezt a slágert, ezt szokta dúdolni, amikor ott vagyok nála. Biztos a vacsorát készíti. Újra kopogok, és tudom, mindjárt itt lesz. Már nyitja is az ajtót.
- Szia, te mit keresel itt?
- Téged.
Elmosolyodik. Látom, zavarban van. Tehát Bernát itt van nála. Ül a kanapén, azon a kanapén, aminek a rugóját én javítottam meg, de nem azért, hogy a Bernát üljön rajta, és igya a Tuborg sört, látom, kényelmesen hátradől, a tudattól, hogy Enikő az övé, ezen a kanapén is az övé, mámoros állapotban van, vigyorog, teljesen eltelve a saját nagyszerűségén, és hogy már Enikő az övé, övé most már visszavonhatatlanul.
Utálom Bernátot. Akkor is, ha létezik, akkor is, ha nem. A tenyere miatt utálom, amivel Enikő fenekét fogja. Utálom, mert Enikő fenekét nekem kell fognom. Nekem kell magamhoz húzni, nekem kell átölelni. Nekem kell megcsókolni.
Enikő nem is ellenkezik. Behúzza maga mögött a lakás ajtaját, és hozzám simul. A világítás kialszik, és mi ölelkezünk, máris nekiállunk egymás testének felfedezéséhez. Annyira jó. Erre vártam egész életemben.
Aztán egyszer csak olyan, mintha Enikő pólója alatt Bori mellei lennének. Felriadok. Sötét van, és még mindig a lépcsőn ülök. Fel kéne állni, be kéne kopogni, mondogatom. Vagy marad a Bori. Erre a gondolatra rögtön felpattanok.