Szűk mezsgyén
Írta: Egervári József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 314
Szűk mezsgyén
Gyűlölte a férjét, legszívesebben belevágta volna a nagy kést, amely a konyhaszekrény felső fiókjának baloldalán lapult, de soha nem volt elég bátorsága megtenni. Nem volt elég elszánt, csak megkeseredett, pedig már nem merültek fel benne erkölcsi aggályok, a hosszú évek alatt ránehezedő gyűlölet lélegezni is alig engedte. Valójában nem tudta megmondani, mi is a baja, csak azt érezte, ráomlanak a falak, betemetik, és soha senki nem talál rá, pedig arra vágyott, hogy végre valaki rátaláljon.
A pacal már rotyogott a lábasban, utálta, az illatát is, ez volt férjének egyik kedvenc étele. El sem tudta képzelni, mi lehet jó ebben az undorító marhabendőben.
Még este hatot sem ütött a nappaliban lévő falióra, mikor elkészült a vacsorával.
Férje türelmetlenül ücsörgött az ebédlőasztalnál, ő meg – akár egy cseléd – felszolgálta az ételt, az asztal közepére helyezte a hatalmas, gőzölgő lábast, amelyben a redős, bolyhos, hosszú csíkokra szeletelt pacaldarabok úgy tekergőztek, akár a megelevenedett mérges kígyók.
Férje azonnal púposra szedte tányérját, kovászos uborkát és kenyeret tömött minden falathoz.
Nézni sem bírta, gyorsan átöltözött, s már nagykabátban visszalépett az ebédlőbe, hogy közölje, átmegy az anyjához, mint minden este, amikor már megetette a családot, s ők böfögve, kövéren, folyósan ott röfögtek a kanapén hátradőlve, bámulva a televíziót, az étkezőasztal székeire felrakva büdös lábaikat.
Reménytelenül keserűnek és megváltoztathatatlannak látta az életét. Csak a fejét dugta vissza az ajtófélfánál, hogy köszönjön. Férje bal kezével saját torkát szorongatta, feje vérvörös volt az erőlködéstől, a fuldoklástól, másik kezével – meglátva feleségét – széles mozdulatokkal kalimpált, mintha az állomásról kiguruló vonat után integetne. Hirtelen felugrott a székről, lépett hármat, még mindig saját torkát szorongatta, majd megpördült tengelye körül. Az asztalon lévő edények és evőeszközök csörögve táncoltak, amint zuhanás közben fejét becsapta az asztal szélébe.
Csak egy órát volt távol, mint mindig.
– Pacalisten, köszönöm! – hajtogatta hazafelé egész úton. Örült annak, hogy a gyerekek nem voltak otthon. Még biztosan ott fekszik a padlón, élettelenül, véglegesen megfulladva, torkában azzal az undorító, redős, bolyhos, hosszú pacaldarabbal.
Feszülten, darabosan kapkodta lábait, hálát és megnyugvást kellett volna éreznie, a felszabadulás, a megszabadulás őrjítő boldogságát, de ehhez szüksége volt a bizonyosságra. Látnia kell a férjét ott, a padlón fekve, mozdulatlanul. A sötétség szorongatta a karcsú utcai lámpákat, lépteinek halk koppanása is bizonytalan félelemmel ütődött a házfalaknak, mintha attól tartana, a lépések ritmusa elárulja másnak is a titkot.
Az előszobába belépve letépte magáról a kabátot, idegesen rúgta le lábairól a cipőit, az egyik tompa puffanással csapódott a cipőszekrény ajtajának.
Az ebédlőben nem volt senki. Gondolatai, akár a vadlovak, zabolátlanul, izzadt-habosan vágtattak, nem tudta visszafogni, csitítani őket. Ez a különös patazaj, ez a mindent elsöprő dübörgés félelemmel töltötte el.
Abban reménykedett, a gyerekek hazaértek, értesítették az orvost, a mentőket, talán épp most vannak a kórházban…
A pinceajtó nyers csattanással becsapódott. Néhány pillanatig azt hitte, infarktust kapott, elfogyott a levegő, sötétvörös köd gomolygott a szeme előtt, s mintha mellkasába dárdát döfött volna valaki.
– Talán ott lehet lent! A fuldoklástól eszét vesztve rossz ajtót választott, s most ott fekszik lent kitört karral, lábbal, nyakkal a pince poros, koszos padlóján. Mit szólnak a mentők, az orvos, ha ilyen mocsokban találják meg?
Félőrült állapotban tépte fel a pinceajtót, s miközben a villanykapcsoló felé nyúlt, már lépett is le a lépcsőn. A fakorlát, melynek teljes testsúlyával nekizuhant, kitört, a lépcsőkorlát csonkja átszúrta a combját. Teste alsó fele a lépcsőn, felsőteste, feje a pince padlóján feküdt. Nem érzett fájdalmat, a vér langyos óvatossággal csorgott végig a combján, eláztatta bugyiját, szoknyáját, blúzát.
Nem érzékelte az időt, egy utolsó, sercegő lobbanással a pincelámpa izzója kiégett, a sűrű, sárszerű sötétség elöntötte a helyiséget.
Hosszan, mélyen, egyenletesen lélegzett, pontosan úgy, ahogyan az ember este, lefekvés után az ébrenlét és az álom szűk mezsgyéjén kóborol, épphogy hallva a külvilág valós zajait, épphogy látva már az álomképeket, gyakran összekeverve a kettőt.
Valami felvillant, de már nem tudta eldönteni, a szűk mezsgye melyik oldalán is áll.
2010