Szolnoki Irma - Cseresznyemag
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 278
Szolnoki Irma: Cseresznyemag
Remegő lábakkal járta körül az ágyát. Minden erejét megfeszítve teljesítette az ápoló nővér kérését. Elöntötte a forróság, szédelegve feküdt vissza az ágyra. Sírt örömében. Vége a kéthónapos rémálomnak és túlélte a műtétet is. Amikor a főorvos közölte, milyen hosszú lesz a felépülés, elszontyolodott.
Hatágyas kórterembe került, kisebb bajokkal műtött, csupa idős nő közé. Bemutatkozott. Amikor megmondta hány éves, kinevették. Egyikük tükröt tartott elé:
- Nézz már bele, csak nem gondolod, hogy elhisszük neked, hogy még csak huszonöt leszel.
Elborzadt. A látványtól sírva fakadt. Haja fakó, csupa kóc. Üde bőr helyett, a sok vérveszteségtől összeaszalódott, halottfehér arcot látott. A szeme karikás, beesett. Mintha nem is ő lenne. Vézna karjára nézett. A transzfúzió nyoma kékeslila foltokat hagyott. Hasán, a hatalmas kötés alatt, hosszú, műtéti seb, ki tudja mikor heged be. Roncs lett, de él! A betegtársak a kedvét keresték, tréfálkoztak, kiszolgálták, segítették, hogy mielőbb erőre kapjon. Jó társaságba került. Nagyokat nevettek, ki-ki a maga bajával viccelődött. Beszélgettek családról, gyerekekről, lassan mindenkiről mindent megtudott, s az ő életét is megismerték a többiek. Örült. Úgy érezte, most már minden rendbejön. A negyedik napon, ápolói segítséggel, a férjéhez is ki tudott totyogni a látogatóknak kijelölt váróba.
- Tíz nap múlva szedik ki a kapcsokat és a varratokat. Ha minden rendben lesz, két hét múlva hazaengednek! – újságolta boldogan.
Öt napja feküdt az osztályon, amikor az esti vizit után megállt az ágya mellett egy orvos.
– Jöjjön a kisműtőbe, kiszedem a kapcsokat! – mondta ellentmondást nem tűrően.
– Nem megyek. A főorvos úr fogja kiszedni, személyesen. Öt nap múlva!
– Azt mondtam jön! A sógornője már türelmetlenül várja, hogy hazamenjen. Hiányzik a főztje, kell az ingyen koszt, mert kocsira gyűjtenek.
Most ismerte fel az orvosban a sógornője barátját. Megijedt, tiltakozott, de két ápoló lefogta és bevitték a kisműtőbe. Hiába könyörgött, az orvos gúnyos megjegyzések között egymás után tépte ki a kapcsokat. Fájt, de nem mutatta, mígnem az egyik kapocs beletört a bőrébe. Felszisszent és szólt, itt baj lesz, mert ez nagyon fájt. Az orvos kigúnyolta, mimózának nevezte, majd visszaküldte a kórterembe. Sírva bújt az ágyába. A hasánál is jobban fájt a megaláztatás és a kiszolgáltatottság.
Másnap hatalmas botrány lett, az orvos önkényes beavatkozásából. A főorvos megvizsgálta a sebet és fekvést rendelt el. Az egyik betegtárs cseresznyebefőttel kínálta, vigasztalta, a másik viccekkel szórakoztatta. Abban a pillanatban, amikor a cseresznyemagot köpte volna ki, hasító fájdalmat érzett, mintha kést vágtak volna a hasába. Pont ott, ahol tegnap éjjel az orvos beletörte a kapcsot. Odakapott a kezével, de addigra már mindenki sikított. A hasából sugárban spriccelt a véres váladék. Egy ápolónő tehetetlenségtől ijedten, sebhintőport kezdett önteni a sebre. Két adjunktus azonnal a kisműtőbe vitette. Gondterhelt arccal faggatták, mi történt tegnap, de hirtelen rászóltak, ne beszéljen többé, és csak egészen aprókat lélegezzen. Altatni nem lehet a nagyműtét után, de a sebet ki kell tisztítani a beleszórt portól és a vérzést el kell állítani. Egy órán át nézte a szemközti órát, miközben ökölbeszorított kézzel, némán tűrte a hatalmas fájdalmakat. Végül visszavitték a kórterembe.
– Hanyatt kell feküdnie, mozognia sem szabad, beszélni is csak a legszükségesebbeket. Nem ehet, inni is csak keveset, szívószállal segíti majd a folyadékot a szájába egy nővér, mert a fejét sem emelheti fel. A keze mellé nővérhívót tettünk, két napig így kell maradnia, mozdulatlanul. Hogy azután mi lesz, azt az idő dönti el.
Sírni sem tudott, annyira megviselte minden. Bánatosan nézett a többi beteg után, akik boldogan mentek ki a folyosóra a hozzátartozóikhoz. Egyedül maradt. Elképzelte a férjét, amikor megtudja mi történt. Biztosan itt van már szegény. Eleredtek a könnyei.
– Mi van? Lusta vagy kijönni? – hallotta az ismerős, szemtelen hangot. Sógornője állt az ajtóban, belopódzott a kórterembe, hogy megtudja, mikor jön már végre haza, meddig kényeskedik még idebenn.
– Kiszakadt a hasfalam! – suttogta. – Két nap múlva talán felkelhetek. Légy szíves, mondd meg a férjemnek, ne aggódjon, szeretem és puszilom, a kisfiamat és a családomat is.
Nem mert többet beszélni, tiltva volt. Pedig kiabálni szeretett volna és jól szájon vágni a szemtelen perszónát, akinek kapzsisága és haszonlesése juttatta életveszélybe. A sógornő dühösen rántott egyet a vállán és sértődötten faképnél hagyta.
A végtelenségnek tűnő két napot a betegtársai könnyítették. Odajöttek az ágyához, vígasztalták és meséltek. Pletykákat is, az orvosról, aki összebarmolta a hasát. Az a hír járta, hogy azonnali hatállyal kirúgták. Nem érdekelte, csak számolta az órákat, mikor láthatja már a férjét és a kisfiát.
Három nap múlva ismét a kisműtőbe vitték és tüzetesen megvizsgálták a sebét. Hegesedik, szólt a jó hír, de nagyon kell vigyáznia. Néha felkelhet, de nem hajolhat, nem köhöghet, nem kiabálhat. Pépes dolgokat már ehet, de csak keveset, nem terhelteti a beleket.
Két hét múlva hazaengedték. Szigorú feltételekkel. Hathétig mindent csak úgy tehet, ahogyan a kórházban kellett. Egy pohár víznél nagyobb súlyt nem emelhet, nem idegeskedhet, és a nagy kérdést, hogy szülhet-e még az életben, azt a felülvizsgálat dönti el.
Mentő vitte haza, ágyba fektették. Hálás volt anyjának és öccsének, akik segítették és vigyázták kis családját a nehéz napokban. Szomorúan mesélte el nekik a szigorú feltételeket, amivel a kórházból hazaengedték. Közben csak az ajtót és az órát leste. Repesve várta haza férjét és a kisfiát.
Az ajtó halkan nyílt, a téli fagytól pirosló arcocska, kíváncsian kukkantott az ágy felé.
- Itthon van! Nézd Apa, itthon van! – és a két és féléves kisfia lábujjhegyen közelített az ágyhoz. Kis kezével óvatosan simította végig a paplant. – Nem baj, hogy nem lett testvérkém, csak gyógyulj meg gyorsan Anya! Aludj, majd én ideülök az ágyadhoz és vigyázok rád.
Valami végtelen boldogság járta át a lelkét. Most érezte igazán a visszakapott életet. A férje fáradtan és csalódottan hallgatta az igazságot, hogy a nővére milyen rútul becsapta, amikor azt hazudta neki, hogy a felesége azért nem jön ki a látogatási időben hozzá, mert lusta felkelni. Amikor a kiszakadt hasfal történetét is meghallgatta, a lelke már romokban hevert. Hogy tehette meg ezt vele a testvére?
Váratlanul csattant a kapucsengő hangja. Bánatosan látta, hogy az ajtón az apósa nyomakodik befelé, kezében hervadt szegfű, és mintha mi sem történt volna, szigorúan mondja, keljen fel, mert jön a család nőnapot köszönteni. Miért nincs még az asztalon az étel, hogy mer ilyenkor az ágyban heverészni?
Csendben kezdte elmondani apósának, miért fekszik és miért nem lesz ma nőnapi eszem-iszom. Magában dühöngött. Miről beszél az apósa? Felfogta egyáltalán mi történik körülötte? Miért tesz úgy ez a nyomorult vénember, mintha nem tudná, mit tett a lánya és az orvosbarátja?
– Márpedig felkelsz és főzöl! Ünnepit! Pestről is jönnek a másik lányomék! – csattant az após hangja.
– Nagypapa! – állt a kisfia az após elé. – Anya nagyon beteg. Ide most senki nem jöhet. Anyának pihennie kell! Érted?
– Hogy mered? Az unokámat is ellenem neveled? – háborgott az após. Félretolta a gyereket és vészjóslóan indult az ágy felé. – Ki az ágyból, igyekezz!
A kisfia széttárt karokkal, mint pöttöm feszület állt az ágy elé. Remegő hangon, sírva kiabált, minden ízében reszketett.
– Senki nem bánthatja többé az anyukámat! Én vigyázok rá! – és apró ujjaival ellentmondást nem tűrően mutatott az ajtó felé.