Szivárványív
Írta: T. Ágoston László
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 298
Szivárványív
A negyvenedik napon elállt az eső és megszűnt a vizek áramlása is. Szél kerekedett, és úgy tűnt, mintha csökkenne a víz mélysége.
Itt-ott már egy-két szikla is kibukott a hullámokból. Aztán egyik reggel arra ébredt Nóé, hogy egy kisebb zökkenés után megállt a bárka. Megfeneklett. Márpedig akkor föld, szárazföld van alatta – gondolta – ahogy megígérte a Teremtő, és az ő családja megmenekült. Ők igen, meg a bárkán lévő állatok is. De mi lehet a többiekkel? Valóban elpusztult minden élő, ahogy az Úr mondta, vagy esetleg másoknak is megkegyelmezett? Kiengedett a bárkából egy gyorsszárnyú hollót, nézzen szét, mi van odakint a világban. A holló kirepült, körözött a fellegek alatt, aztán visszaszállt. Nem talált olyan helyet, ahol megpihenhetett volna. Később egy galambot engedett ki, de az sem talált helyet a lábának. A hetedik napon azonban a csőrében egy olajfalevéllel tért vissza, és amikor újabb hét nap múltán kiengedte, már vissza se jött. Fészket rakott, új otthonra talált.
Ekkor Noé kinyitotta a bárka ajtaját, kivezette az övéit, szabadon engedte az állatokat, és tolmácsolta nekik Isten üzenetét: ”Szaporodjatok és sokasodjatok a földön!”Aztán oltárt épített, és égőáldozatot mutatott be az Úrnak. Amikor Isten megérezte a felszálló illatot, azt gondolta magában:
– Nem átkozom meg többé a földet az emberek miatt. Bár tudom, hogy gonosz a szívének szándéka ifjúságától fogva, mégsem írtok ki többé minden élőt, ahogy most cselekedtem. Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.
Megáldotta Nóét és fiait, aztán így szólt hozzájuk:
– Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet! Minden, ami mozog, ami csak él, legyen a ti eledeletek, de a húst az éltető vérrel együtt ne egyétek! A benneteket éltető vért pedig számon kérem. Számon kérem az ember életét: egyik embertől a másikét. Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja, mert a magam képmására alkottam az embert. Szövetséget kötök veletek és utódaitokkal, meg minden élőlénnyel, mely a bárkából kijött. Szivárványívemet helyezem a felhőkre. Az lesz a jele a szövetségnek, melyet a világgal kötök.
Noé és három fia, Sém, Hám és Jáfet birtokba vették a földet, és művelni kezdték. Az apa a szőlőművelést választotta. Édes szőlője termett, s finom bor forrt ki a levéből. Nóé annyira megkedvelte ezt az italt, hogy – tisztesség ne essék – olykor alaposan megrészegedett tőle, s olyat tett, amit józanon biztosan nem cselekedet volna. Egyik alkalommal például anyaszült meztelenre vetkőzött a sátrában, s az se zavarta, hogy Hám meglátta a szemérmét. De ez még csak a kisebb vétke volt a fiúnak. A nagyobbik az, hogy mindezt nevetve elmesélte a fivéreinek is. Azok megrökönyödtek ezen, s hátrálva – hogy ne lássák apjuk meztelenségét – bevitték a ruháját és ráterítették. Persze mindez nem maradhatott titokban, mert már akkor is igaz volt az a mondás, miszerint amit ketten tudnak, az már nem titok.
Kijózanodva, s hallva a történteket Nóé éktelen haragra gerjedt a kisebbik fia ellen, s így szólt hozzá:
– Átkozott légy Hám, Kánaán ősatyja! Szolgák szolgája leszel a testvéreid között. Áldott az Úr, Sémnek Istene! Legyen Kánaán a szolgája! Terjessze ki Isten Jáfetet, lakjék Sém sátraiban, legyen Kánaán a szolgája!
És úgy lett minden, ahogy Nóé kívánta. A fiak fiakat nemzettek, s azoknak is fiai születtek nemzedékeken át, s ahogy Isten akarta, nemzedékről nemzedékre többen lettek a földön. A nemzetségek származásuk szerint népekre tagolódtak. S e népek elfoglalták helyüket a világban, ahol helyet találtak maguknak. De ekkor még mindannyian egy nyelvet beszéltek, megértették egymást Nóé utódai.
Joktán fia, Peleg idejében történt, hogy útnak indultak keletről Sém leszármazottai. Sineár földjén egy kies völgyre találtak, mely megtetszett nekik, s elhatározták, hogy letelepednek, és ott építik föl a városukat. Erős falat húznak köré, hogy ezt se ember, se állat le ne rombolhassa, és uralkodhasson e nép messzi földek népei fölött.
Téglát égettek agyagból, mert nem volt a közelben szikla, mely követ adott volna a falhoz. Mész se volt, ami összefogja a téglát, de találtak helyette szurkot, hogy megálljon, s kővé meredjen. Sém utódai leleményes emberek voltak, és úgy gondolták, nincs olyan probléma a földön, amit ők meg ne tudnának oldani, ha összedugják a fejüket, és együtt gondolkodnak. Félszavakból, akár fejbiccentésekből, vagy kézmozdulatokból is megértették egymást. Csak... Csak az volt a baj, hogy ők ugyan tudták ezt, de vajon tudja-e, és elismeri-e ezt ugyanígy a földön minden ember? És tudja-e, elismeri-e Isten? Elhatározták hát, és szóltak: „Gyertek, építsünk magunknak várost, és tornyot, amelyiknek csúcsa az égig ér! És szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén!”
A mesterek nekiálltak, és építették a várost, emelték a tornyot. Milliószám égették a téglát, hordták a szurkot, és dagadt a keblük a büszkeségtől. Úgy gondolták, hogy ha a torony az égig ér, akár személyesen is megkérdezhetik Isten véleményét.
Elkészültek a város falai. Olyan szélesek voltak, hogy két egymással szemben találkozó négylovas fogat elmehetett rajtuk anélkül, hogy egymáshoz értek volna. Ötvenméternyire voltak egymástól a belső fal őrtornyai. Ezekből háromszázhatvanat építettek, de a külső falra is jutott belőlük kétszázötven darab. Nincs olyan erő a világon – gondolták – amelyik ezt bevehetné.
Épült a torony. Már az alapja is gigászi méreteket öltött. Négyszáz méter volt minden oldala. Nyolc emelet épült rá, és egyre szűkült a tetejük az ég felé haladva. Csigalépcső vezetett a tetőre, ahol kézzel el lehetett érni a felhőket.
– Káprázatos – mondták a városlakók. – Számunkra már nincs lehetetlen. Isten nélkül is mindenre képesek vagyunk.
Látta az Úr a várost, látta tornyot, és hallotta a pöffeszkedő városlakókat. Leszállt hozzájuk, és azt mondta:
– Most még egy nép vagytok, és mindannyiótoknak egy a nyelve. Amit most tesztek, csak a kezdete annak, amit tenni akartok. Most semmi se gátol benneteket, hogy véghezvigyétek a terveiteket. De lássuk, mit cselekedtek, ha összezavarjuk a nyelveteket, hogy ne értsétek, mit mond a másik!
Amint kimondta ezt az Úr, meg is történt. Az addig szinte csodákra képes mesterek csak álltak egymással szemben, de nem tudták, nem értették, mit mond, mit akar a másik. A mozdulatok, gesztusok se azt jelentették, amit akár egy órával előbb. Megpróbáltak tovább dolgozni, tovább építeni a nagy művet, a tornyot, de csak útjában voltak egymásnak. Először csak néztek egymásra értetlenül, aztán egyre többen dobták el a szerszámot, és elindultak valahová. Senki se tudta hová, merre, meddig, csak úgy mentek az orruk után. Isten akarata nélkül összeomlottak a szépen kidolgozott, okos tervek, elveszett, értelmét vesztette a cél. Az emberek a fejüket csóválták, elmenőben visszanéztek a hatalmas, félbe maradt toronyra, s csak annyit mondtak: Bábel.
*
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, amelyikben élt egy büszke nép. Nevezzük őket hongoroknak. Egy nép voltak ők is, mint Nóé leszármazottai. Egy nyelvet beszéltek, együtt gondolkoztak, egy Istent imádtak, és közösek voltak a cselekedeteik is. A történelmi emlékezet szerint az utóbbi esetében előfordultak ugyan kivételek, de mint mondani szokás, ezek a kivételek erősítik a szabályt. Tény, hogy a bajban, ínségben mindig kisegítették egymást. Az egyiknek sója volt, a másiknak paprikája, a harmadik pincezugában mindig akadt néhány szem krumpli, így aztán minden napra összejött az a bizonyos krumplifőzelék. Ha mégsem, hát szegény ember vízzel főz, lett belőle krumplileves.
Volt ennek a népnek egy világhírű fogadalma. Isten színe előtt hangos szóval megfogadták, hogy soha se hazudnak. Se egymásnak, se idegennek. Történjék bármi, akár karóba is húzhatják őket, akkor se hagyja el hamis szó a szájukat. Becsülte is őket ezért az egész világ, s ha valahol igaz tanúságtételre volt szükség, rögtön hívták a hongorokat.
Történt egy napon, hogy az egyik ember felesége, akinek éppen sója volt, átment a szomszédasszonyához, akinek a pincéjében a krumpli lapult, hogy ugyan adna már kölcsön néhány szemet, míg az ember meghozza az övéket a piacról. Nem kell sok, csak néhány öklömnyi gumó, mert éhesek a gyerekek és követelik az ebédet.
– Hát nem is tudom... – szabódott Krumplisné, miközben azt számolgatta magában, hány marék sót kérjen cserébe. Mert mégse járja ám, hogy amíg ő a mások gyerekét eteti, a sógorasszony, a Másik Krumplisné jókora vagyont szerzett a gumókból. – Dögöljön meg a más tehene! – gondolta magában. – Mi közöm nekem a koszos szomszédasszony szutykos kölykeihez? Ha már adta neki, tartsa el őket az Isten!
– Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! – szólt az Úr egy felhő mögül.
– Rendben van, én szeretem, de te meg etesd őket, Atyám!
– Kevély a te szíved, leányom – hallatszott most már kissé ingerülten az iménti hang. – Ha neked nem adtam volna krumplit, és neki nem adtam volna sót, most mindketten éhen maradnátok. Mihez kezdenél akkor, asszony?
– Elmennék kölcsönért a Paprikáshoz.
– És ha a Paprikásnak se adnék?
– Azt nem teheted Uram, mert a felhő szélére helyezted a szivárvány ívét.
– Te meg igazmondást fogadtál nekem, asszony!
– Valóban? – kapott a fejéhez Krumplisné. – Látod, néha olyan feledékeny vagyok... De végtére is Te teremtettél ilyennek, ne nekem tégy érte szemrehányást, Uram!
– Hát akkor mi legyen, adsz, vagy nem adsz? – sürgette a Sósné.
– Tudod, az a helyzet, hogy a piacon nagyon fölugrott a krumpli ára... Meg paprika is kéne hozzá. Az uram, a Krumplis azt mondta ma reggel, amikor elment, hogy vigyázzak a termésre, míg hazaér.
– De hiszen tegnap este kihajtott az udvarból a kocsival, azóta haza se jött. Láttam...
– Micsoda? Te leselkedsz az én uram után? Piszkos lotyó! És én még neked adjak kölcsön krumplit? Eltakarodj a szemem elől!
Krumplis gazda tényleg kihajtott előző este az udvarból, és egyenesen a bátyja, a Másik Krumplis házához ment, hogy behajtsa az adósságát. Az ősszel ugyanis odaadta neki a termés nagyobbik felét, mert ő ismert egy olyan kereskedőt, aki jóval többet ígért érte, mint mások. Igaz, hogy csak akkor fizet, ha eladta, de akkor sokat. Most már itt a tavasz, vetni kellene az újat, de vetőmag sehol. Naponta rátelefonált, sürgette a bátyját, de mindig csak az volt a válasz, hogy a jövő héten viszi a pénzt, ha neki is megadja a kereskedő. Az idő sürget, vetni kéne, vége a türelemnek. Maga megy érte, s ha megkapta, hajt tovább a vetőmagért.
A báty a kapuban fogadta csőre töltött vadászpuskával.
– Te vagy az, öcskös? – eresztette le a puska csövét, amikor felismerte az esti homályban. – Azt hittem, a Zabos. Mára ígérte, hogy fölkeres, és megöl, ha végre nem fizetek. Tehetek én róla, hogy engem is csak hiteget a kereskedő?
– Ezek szerint engem se akarsz kifizetni? – kérdezte az ifjabbik Krumplis, és a kezében meglódult az ostor. – Szószegő, hazug testvér lettél, megérdemelnéd az ostorcsapást.
– Nem addig az, öcskös, várj még egy szóra! Engem is becsaptak. Isten nevére fogadta a kereskedő, hogy megadja karácsonyra a tartozást. Neki az exportőr mondta, hogy fizet, mire a puttonyát lerakja a Mikulás. Ott meg a miniszter ígérte szóval a pénzt, de időközben változott az elképzelés. Rizsát vettek nagy tételben krumpli helyett, és közben a termés fele megrohadt. A könyvelő sikkasztott, csődbe ment a cég. A nyomozót lefizette az ügyvéd, a bíró rossz ítéletet hozott... Szóval a sok bába között eltűnt a pénz. Most is keresik, ki vétkezett.
– Én eladtam a krumplimat, és várom az árát, mert nem tudok venni vetőmagot – komorult az ifjabbik arca.
– Megoldjuk, öcsém, megoldjuk – tette a vállára a kezét bíztatóan az idősebb. – Tény, hogy a felszámoló biztos zároltatta a cég vagyonát. De ha szerzünk hamis számlát, mondjuk törökbúzáról, és azt egy jó ügyvéd képviseli, a fele árát a bank kifizeti. Visszaigényeljük belőle az egyik adót, a másikat meg nem fizetjük be, már majdnem a pénzünknél vagyunk. Mire a hivatal észreveszi, elévül az ügy. Majd segítünk neki...
– Hallom a szavadat, bátyám, de nem értem mit jelent. A törvény megengedi ezt?
– Törvény, meg Isten, meg becsület... Összehordotok mindenféle sületlenséget! Ezzel nem jutunk előbbre. Van egy régi orosz közmondás a cári időkből, melyet a bojárok emlegettek a Moszkvától messzi vidékeken. Az ég magas, a cár messze van – mondogatták, és vidáman élték napjaikat. Mi is csak ezt tesszük, öcsém.
Az ifjabb Krumplis fölnézett az égre. Épp csillagos volt. Rákérdezett.
– És neked ehhez egy szavad sincs, Uram?
– Elég! – dörrent az Isten szava. – Szivárvány ide, szivárvány oda, nem érdemlitek meg az igazmondó büszke címet. Megbüntetlek benneteket. Utódaitok mind hazugok legyenek, ne hagyhassa el a szájukat őszinte szó! De gazdagok is legyenek, a kamrájuk legyen tele krumplival, sóval, paprikával. És fösvények is, mint te, Krumplisné. Sajnálják a szegény néptől az apró falatokat, s hazudják azt, hogy nem is termett krumpli. Hatalmas palotában gyűljenek össze, hozzanak szigorú törvényeket, és féljenek a néptől, mely a falakon kívül maradt. Így legyen hetedíziglen, míg él az emlékezet, és senki se tudja már, hogy ez volt egykoron a híres igazmondó hongor nevű nép!
Szólt az Úr, és úgy lett. Mire Krumplis gazda hazaért lovaival, új adót vetettek ki a földre, házra, borra, s a fia bejelentette, hogy akkor inkább elindul nyugatnak, ahol a lovász fiúk bifszteket kapnak vacsorára. Sósék gyerekei hajóra szálltak, mert azt hallották, hogy délen a tengerből kiválik a só, és tonnaszám hordják az északiak. Mindössze egy bérelt kotrógép kell hozzá, és bankszámlájukra máris csorog a pénz.
– Paprikásék egy ideig még maradtak. Nem értették, miért indult el a nép, hiszen el van vetve a mag, hamarosan szedni kell a termést. De amikor a paprikaföldet üresen találták, és részegen dülöngélt rajta a csősz, csak megkérdezték tőle mi történt.
– Hogy? Hogy mi történt itten? – dadogta álmosan pislogva az ember. – Őrzöm én itt ezt a földet, itt ugyan senki a tudtom nélkül egy lépést se tehet.
– De hát a paprika eltűnt! – kiált a gazda.
– Micsoda? Honnan? Itt ugyan paprika soha se volt. Nem tudja maga, hogy mit beszél. Lehet, hogy sokat ivott?!
– Tegnap még itt volt, szedtem belőle. A maga kezében üres a boros üveg.
– Ez? Rosszul lát maga, menjen orvoshoz! Ez coca-cola... vagy nem is az, narancslé. Szeszt, uram én soha sem iszom.
Bólint a gazda, s felszól az égre: „Uram, a szó igazát add vissza nekünk!”
Csendes a felhő, szava se hallik, csak a hét villám kanyarog az égen. Az asszony csomagol, a gyerek már indul. Az ajtóból visszanéz, s így szól: az utolsó kapcsolja le a villanyt!