Szigorúan ellenőrzött titkok
Írta: Csató Gyula
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 386
Szigorúan ellenőrzött titkok
(Az ég áldja Bohumil Hrabalt és Jiri Mezelt.)
(„Mélységes mély a múltnak kútja” Thomas Mann)
1970 karácsonya volt, 24-e délután. Anya és Apa a konyhában, nyakig a karácsonyi konyhamenet kellős közepén, kapkodtak a fűhöz meg a fához. A számos akadály ellenére haladt előre a dolog, volt valami nehezen követhető munkamegosztás közöttük, amit be is tartottak. Pontosabban Anya tartatta be mindkettőjükkel. Néha felcsattant, néha csak kedvesen szólt férjének, időnként pedig bekiabált a nagyszoba irányába:
- Zsuzsiiii, gyere ki mosogatni. – Mire Zsuzsi, a nagykislány, a 12 éves, öntudatos hölgy duzzogva, és feltűnő lassúsággal megjelent az konyhaajtóban, és morcosan így szólt:
- A Peti miért nem mosgat?? Mért mindig én??! - Aztán odaállt mosogatni, mert anyjával nem mindig volt érdemes szembeszállni, ilyenkor, a karácsonyi konyhai hadművelet közepén biztos nem.
Tudta ezt Apa is, és bár titokban egyetértet lányával, nem szólt. Nem akart veszekedést. Feleségének ilyenkortájt vasakarata volt, ő meg nem akart ennek a kemény vasnak nekimenni. Pláne, hogy egyebekben jól elvoltak. Kellemes, tizenhét éve tartó, jó házasság volt az övék. Két gyerekkel és kevés pénzzel. Pénze viszont másnak se volt körülöttük, ezért ez nem volt zavaró. Békességben telt az életük. A karácsony kicsit feszültebb volt, de hát oda se neki, Apa ezt minden további nélkül el tudta fogadni, és igyekezett semmilyen rossz fát tenni a tűzre. Mindazonáltal szívesen látta volna fiát is itt a konyhai hadművelet közepén. Részint a világ igazságossága miatt, részint azért, mert Péter, a 16 éves nagyfiú napok óta érezhető búskomorságban szenvedett, és ő szeretett volna kicsit közelebb kerülni ennek a búskomorságnak az okához. Ez a konyhai sürgés-forgás jó terep lett volna egy kis apa-fia közösség megteremtésére. De Anya szerint négyen már sokan lennének a konyhában, a mosogatás meg Zsuzsi dolga, és pont. Így Apa a fia nélkül maradt, és csak időnként jutott eszébe, hogy jó lenne, ha itt volna nagyobbik gyermeke.
Péter ez alatt a saját kis kuckó –szobájában ült. A valamikori nagypolgári lakás valamikori cselédszobája lett az övé, ezt kapta a tizennegyedik születésnapjára, és általában nagyon boldogan és elégedetten bujt be ide, erre a hat négyzetméterre. Általában igen, de most egy hét óta nem volt olyan hely a világegyetemben, ahol boldog lehetett volna. Egy hét. Egy hét pokol, vívódás, tanácstalan sötétség. Nem tudott kihez fordulni, nem volt kit megkérdezni. Attól tartott, hogy ha bárkinek elmondja, mi történt, kinevetik, kiröhögik, és egy életre kiveti magából az egészséges férfitársadalom. Egyedül apjának merte volna elmondani AZT, de nála meg attól félt, hogy elmondja Anyának, és akkor kész, vége, ő egyszer és mindenkorra elsüllyed szégyenében. Így aztán támasz nélkül maradt szégyenével, és tanácstalanságával. Tudta, hogy rövidesen ki kell majd mozdulnia a szobájából, hogy kezdetét veszi majd a karácsony, amit máskor annyira várt, és amit most átaludt volna szíve szerint, vagy kivándorolt volna valahová nagyon messzire. Az öngyilkosság is érvényes megoldásnak tűnt a szemében, és bár tudta, hogy nem tesz ilyet, azért egy kicsit elidőzött a gondolatnál. Ha meghalhatna valahogy fájdalom mentesen, és a hír eljutna a Bogdán Katihoz is….
Péter felvilágosított ifjú volt. A tizenharmadik születésnapja délutánján Apa, a harmadik söre (és egy konyak) után kicsit felületesen, de azért megfelelően elmondta neki a fontosabb tényeket. Rajzolt is hozzá. Ezeket később anya megtalálta, és kicsit mérges lett. Nem a felvilágosítás ténye, hanem a rajzok széthagyása miatt. „Elvégre, Te nagyon hülye, a Zsuzsi is megtalálhatta volna ezeket a firkákat, és magyarázhattam volna neki, hogy mi ez a furcsa kolbász…”
Aztán kicsit élettel telibb előadást kapott két évvel idősebb unokabátyjától. Ez az előadás plasztikusabb volt, részletesebb, és ennek következtében Péter meglehetősen világos képet kapott erről az egész történésről.
Nem sokkal ez után egy éjszaka, egy szép álom végén bekövetkezett, amit mindkét bölcs férfi megjósolt, és Péter nem is ijedt meg a különös epizódtól, tudta már, hogy ez mi, és most már azt is tudta, hogy ez kellemes valami. A továbbiakban, úgy gondolta, hogy egyenes út vezet addig, amíg ezt a dolgot egy lánnyal együtt teszik majd. Majd egyszer. Addig meg szükség estén megoldja maga, úgy ahogy oktatva volt, vagy szép álmaira hagyatkozik. Ment is ez szépen, kellemesen egy jó darabig. Közben a rózsaszínnek tűnő, de utóbb feketének bizonyuló felhők már gyülekeztek.
Bogdán Kati tizenhat éves, csinos, szőke, vagány, szinte teljesen megérett kamaszlány volt, iskolatárs. Mivel pedig Peti pedig elég jól nézett ki, sortolt meg miegyéb, hát a Bogdánék lánya – pestiesen szólva – rástartolt. Peti, a mamlasz kamasz fiúk jó szokása szerint nem vette észre, hogy mennyire az érdeklődés középpontjában van. Ő csak azt vette észre, hogy egyre többször beszélget Bogdán Katival a szünetekben, hogy mostanában úgy megy haza, hogy Katit hazakísérje, ami azért nem volt kis kerülő. Viszont a kapuban mindig kapott egy puszit, és azt is tapasztalnia kellett, hogy ez a puszi az arcáról lassan, alkalomról alkalomra húzódik egyre középebbre, a szája felé. Aztán azt vette észre, hogy kis gombóccal a torkában elhívja Katit moziba. És erről mind azt gondolta, hogy ő csinálja, és nagyon jól érezte magát a bőrében, hogy ilyen ügyes. Nem tudta, nem is volt az orrára kötve, hogy a lány már rég kidolgozta azt a menetrendet, ami mentén haladtak. Azt sem tudta, hogy Kati a közelgő karácsonyi szünet első napjára már kikutatta, hogy a szülei nem lesznek otthon egész nap, a lakás üres lesz…és ezzel az üres lakással tervei voltak. A mozival is. Úgy gondolta, hogy a fiú ott fogja először megcsókolni, és ez a mozibeli csókolózás kellően megágyaz majd a vasárnapi randevú utáni…szóval annak.
A mozi azonban nem pont úgy sikerült, ahogy tervezve volt. Amint leültek egymás mellé, harsány „sziasztok” kiáltás szállt feléjük, és Kiss Laci, a „Béka” már integetve araszolt is feléjük. „Ide ülök, úgyis üres a fél mozi, csak nem pont ide jön valaki..” mondta széles vigyorral, és aztán elhelyezkedve a zsöllyében, nekilátott, hogy tudtán kívül tönkre tegyen egy szép, szerelmes délutánt. Sikerült neki, végig szóval tartotta a párt, kommentálta a filmet, harsányan röhögött a hülyébbnél hülyébb jeleneteken, és mikor véget ért a vetítés, akkor továbbra is csatlakozott az áldozataihoz, segített hazakísérni Katit, hogy aztán hazakísérje Pétert, a legújabb repülőgép-makett összeszerelési kalandját ecsetelve. Nem volt ez szándékos, a Béka csak hülye volt, pontosabban az se, le volt maradva vagy két évvel, egyelőre még kisfiú volt. Tolakodó, fontoskodó kisfiú. Ez a végeredmény szempontjából mindegy volt, arra magyarázat csak, hogy Kati és Péter miért nem haragudtak igazán mélyen. Amolyan természeti csapásnak fogták fel a dolgot. Igazság szerint a fiú ott belül érzett valamennyi, picike, icike - picike megkönnyebbülést. Volt valami sejtése arról, hogy neki a moziban, a sötétben feladata lett volna, de az a helyzet, hogy ezt csók, nyelves csók, smár nevű dolgot még sose gyakorolta, és nem tudta, hogy hogyan is történik ez. Most tehát nem volt annyira mérges, hogy ez halasztódott…Mert ki tudja, valamit nagyon elbarmol esetleg, és akkor…Hát most még nem barmolt el semmit..
A következő randevú pedig ki volt már tűzve. A téli szünet hétfőn kezdődött. Minden diák jóbarátja, a szénhiány, a takarékosság ebben az évben is vagy majd három hétre nyújtotta a téli szünetet. Szombaton volt az utolsó tanítási nap, és Kati meg Peti vasárnap kora délelőtt a Műjégre gondoltak együtt menni. Vasárnap tehát, amikor, mint tudjuk, Katiék szülei nem lesznek otthon… a finom, szép csapda nyitva volt, már csak be kellett sétálni..
Jó volt a műjég, jól érezték magukat, Peti mutatott néhány trükköt a lánynak, az egyikre meg is tanította, és ennek okán sokszor és sok helyen kellett hozzáérnie, átölelnie, karjaiban tartania. Sütött a nap, hideg száraz idő volt, és minden csodálatos.
Minden összebeszélés nélkül kézen fogva indultak el természetesen Katiék felé, hiszen haza illett kísérni a lányt…
Mikor befordultak a csendes, üres mellékutcába, és már látszott a lány háza, Kati hirtelen egy ravasz taktikai húzásra szánta el magát. Kicsit bizonytalan volt abban, hogy a fiú nem fog-e megfutamodni a kapuban. Eddig voltak puszik, egyre hosszabbak és célorientáltabbak, most kézen fogva sétálás, és a jégpályán a fiú elég rendesen fogta, érintette különböző helyeken, mely érintések számára is elég izgalmasak, hogy ne mondjuk, izgatóak voltak. De az a bizonyos, az a csókolózás még váratott magára, és Kati úgy döntött, hogy ezt itt és most bepótolják, annál is inkább mert így teljes biztonsággal hívhatja fel a fiút, nincs esély arra, hogy az valamilyen akármilyen kósza gondolatok miatt visszautasítsa a meghívást. Egy jól sikerült csókolódzás után nem lesznek kósza gondolatai. Ez lett-volt a terv.
Tehát gyorsan végigpillantott az utcán, hogy továbbra sincs senki sehol, majd hirtelen szembefordult Péterrel. Két keze közé fogta az arcát, gyengéden, de határozottan magához húzta a fejét (kicsit lefelé is kellett, de a fiú a pillanat varázsában képlékeny halmazállapotúvá vált) – vigyázva, hogy orraik ne legyenek útban - száját a szájára szorítva, lassan széjjelebb nyitotta ajkait, arra késztetve, kényszerítve a fiút, hogy az is így tegyen. És a következő pillanatban már csókolóztak is, szenvedélyesen és egyre szenvedélyesebben.
Pétert derült égből a csodaként érte ez a szépséges pillanat. Több dologra jött rá hirtelen, arra például, hogy nagyon jó dolog ez a valami, meg arra, hogy tulajdonképp rettentő szerelmes, meg arra, hogy a lány szájának kellemes, ismeretlen íze van, és arra is, hogy ő tud csókolózni, és ez fényes jövőt sejtet.
Mindeközben nem, illetve csak a legvégén érezte meg, hogy ott lenn, ott ahol már csak a nyers biológia uralkodik, visszafordíthatatlan folyamatok indultak el. Elindultak, és mikor a fiú felocsúdott a abból a bódulatból, amiben leledzett azóta amióta a szája a lány szájához ért, azonnal rájött, hogy itt az lesz ami, és semmit se tud tenni ellene, önjáróvá váltak a vonatkozó belső szervei, agyát kihagyva a döntési folyamatokból. A következő másodpercben pontosan meg is történt, ami eddig csak a fiúszoba óvó rejtekében történhetett meg.
Operatívan nem sok mindent tehetett, azon kívül, hogy valami nem ismert belső tartalékok segítségével legyűrte a kezdődő pánikot. Nem ugrott hátra, nem rohant el sikoltva, üvöltve, neki a Dunának szégyenével egyetemben. E helyett, az adrenalin által támogatott agyműködése több tartományban is pörögni kezdett. Nagyon örült, hogy tél van, és hosszú télikabát óvón takarja az alanti disznóságot. Lassan becsukta száját elszakította magát a lány még midig nyitott szájától, óvatosan, de azért sietősen elengedte a Lány derekát. Kati kicsit csodálkozva nézett, nagyon jól érezte magát a fiú karjai között, nem örült, hogy ez az állapot láthatólag múlóban van. Peti krákogott egyet, mert torka, szája teljesen kiszáradt, és megszólalt. Mikor az első hangokat formálta, még nem tudta, hogy mi a fenét fog mondani, de rábízhatta magát felpörgött agyára. Gyorsan szerelmet vallott, gondolta, hogy ezzel nagy hibát nem követ el, a jelekből ítélve a lány nem fogja valami jeges-kínos félmondattal visszautasítani. Nem is tette, elnyíló, csodálkozó tekintettel bámult a fiúra, érezte, hogy valami nem stimmel. Peti pedig folytatta, jobb híján valami zavaros nyekegéssel, hogy miszerint nem tudja még, hogy ő megérdemli e a Kata szerelmét, szerinte azt még ki kéne érdemelni…és mielőtt Bogdán Kata válaszolhatott volna, hogy hát persze, hogy megérdemled, te hülye, Peti már sarkon is fordult, és sietős léptekkel távozott a tett és tragédia színhelyéről. Mire Kata felocsúdott, addigra már be is fordult a sarakon, hogy igazán felgyorsulva meneküljön haza.
Így történt…ez a száraz, hideg terézvárosi délután egy felajzottságában megfagyott lány és egy nagyon megszégyenült fiú felett zárult be. Tudjuk, van ilyen, ilyen duplán vesztes meccs, és ha hozzávesszük, hogy mindketten a magán mennyországuk kapujából buktak vissza ide a földre…szóval ez a délután tényleg elveszett…
A közhelyek néha hasznosak. Az például, hogy az élete megy tovább. Sok fájdalmat lehet ezzel a fél mondattal eltakarni.
Az élet megy tovább. Az utca közepén fagyottan álló Kata végül megfordult, gépiesen kinyitotta a kaput, nekiindult a lépcsőknek, belépett a lakásba és merev aggyal megpróbált valamiféle letárt készíteni az események alapján. A mérleg végül is nem volt annyira negatív. A fiú szerelmet vallott, tehát nem itt van baj. Ez az elrohanás valami más miatt lehetett. És Kati egyszerre csak rádöbbent, hogy lehet: van egy másik nő is a fiú életében, és ezért… Ettől megnyugodott, mert ez ésszerű magyarázatot adott az egész furcsa jelenségre. Aggódni meg egy pillanatig sem aggódott egy esetleges vetélytárs miatt. Ez a fiú az övé, és kész. Vagy lenyúlja simán, legkésőbb a legközelebbi randevún, vagy megtudja ki a másik nő, és kikaparja a szemét. Ennyiben maradt magával, és megnyugodva végiggondolta, hogy mivel kösse le a felszabadult energiáit. Végül a háztartásba szublimálta a feleslegessé vált tetterőt, elmosogatott, kitakarított, port törölt, lebonyolított egy mosást, és mindezért este anyától csodálkozó és nagyon kedves dicséretet kapott, apától pedig egy műsoron kívüli plusz tízes zsebpénzt. Így zárult számára ez a nap, szépen, megnyugtatóan, hogy aztán az éjszaka álmokkal lehessen teli…
Petinek nem volt lehetősége ilyen gondolati és tevékenységbeli kiskapukat nyitni. A szorongás, a kétségbeesés, a riadalom, és a „minden elveszett” érzés udvariasan a háttérben maradt, amíg hazért, megszabadult a hidegben egyre viselhetetlenebb ruhadaraboktól, amik ráadásul kellemetlen jelenlétükkel folyamatosan emlékeztették arra, hogy mi történt. Miután a nadrágot, gatyát elrekkentette a szennyesláda mélyén, megmosakodott, tisztát vett, már nem volt több tennivalója, és a kis szobájában leült az ágy szélére ez négy összekapaszkodó sátánfi egyszerre szakadt rá. Kezébe temette az arcát, úgy ült ott. Semmit se akart látni a világból, aminek vége van számára. Nem férfi, sose lesz az, nem érdemli meg a nőket, ez a szex nevű akármi végleg bezárult előtte, különben is undorító az egész, nem is tudja, hogy miért csinálják az emberek, egyébként pedig lehet, hogy ez az egész valamilyen betegség miatt történt így. Igen, ő beteg, lehet, hogy ez halálos, egy halálos betegség első tünete…
Ebben a gondolati kőrben őrlődött egész délután, este. Mikor a család hazaérkezett, akkor dugta csak ki a fejét az ajtón, gyorsan közölte, hogy nem éhes, fáradt, és lefekszik. Nem akart senkivel sem találkozni, beszélgetni. Neki most nem volt társa az élethez.
És ez így is maradt, vagy legalább is majdnem így. Úgy - ahogy azért részt vett a hét eseményeiben, kibujt a szobájából reggelizni, ebédelni, vacsorázni. Valamennyi időt Zsuzsival is kellett töltenie szülői utasításra. Bár Apa és Anya tanár lévén, szintén a téli szünetet töltötte otthon, azért nem értek rá mindenre, és húga ugyanúgy szünetelt, kellett valamit kezdeni vele napközben. Máskor ez nem zavarta volna, jó testvérek voltak, szerették egymást, de most Petiben semmi energia nem maradt szeretni valakit. Egyszer húga kérésére moziba mentek, ami a fiú számára kész kínszenvedés volt, mert folyton arra a másik mozira emlékeztette, és külön zavaró volt, hogy most a húga ül mellette. Ráadásul rettegett attól, hogy esetleg felbukkan Kati, esetleg egy másik fiúval, aki vele ellentétben férfi is. Ritka rossz délután volt.
Inkább hát a szobájába húzódott vissza, vagy különböző légből kapott indokokkal elment otthonról és nagy, magányos sétákat tett meg a városban, néha kivillamosozva valamelyik külvárosig és ott bóklászva, merengett a sorsán.
Így jött el karácsony napja, ez a délután, mikor is szobai csendes magányát a konyha felől éktelen kiabálás verte szét. Pontosabban nem kiabálás volt ez, mert csak egyvalaki kiabált. Anya.
A konyhában kisebb dráma játszódott le. Anya kinyitotta s konyhaszekrényt valamiért, és közben futó pillantást vetett a kenyerek számára fenntartott polcra és a mit ott látott, az tragédiát sejtetett…
- Laciiii!!! A kenyér, nézd a kenyér…megpenészedett… hogy az isten tegye valahová…mert szar lisztet használnak ezek a disznók, mert nem sütik át eléggé…ó, hogy az isten rogyassza rájuk…-és anya most néhány keresetlen mondatot szórt szét a létező szocializmus kereskedelmi és ipari teljesítményéről, olyat, amit nem tettek volna ki az ablakba, (ahogy a nagymama mondta volna). De ez mindegy volt, a baj nagy volt, nagyobb mint amit hirtelen fel lehetett fogni. 1970 volt, december 24, délután. Ilyenkor már semmilyen bolt, kenyér lelőhely nem volt se égen se földön. A tűzhelyen ott gyöngyözött a hal alaplé, a halszeletek besózva várták, hogy majd passzírozás után belekerüljenek és késszé tegyék a karácsonyi halászlevet, a vidékről fáradságos logisztikával megérkező kacsamadár már a sütőben sercegett, a töltött káposzta már készre főzve, az erkélyen dermedve várta a holnapi napot. Mindezek, illetve még néhány kiegészítő étek elképzelhetetlen volt kenyér nélkül. És egyáltalán, karácsony kenyér nélkül… zaftot mártogatni, fehér kenyérbelet a halászlébe aprítani, reggel hideg halkocsonyát enni piritóssal…hát ez most mind veszni látszott.
Anya kifogyott a szavakból, el is hallgatott, de látszott, hogy nagyon gondolkodik, a családtagok pedig néma csöndben figyeltek. Mindnyájan tudták, hogy most anya kezében vannak, rajta múlik minden, az ő eszén, kreativitásán. A nagy kiabálásra, és a még nagyobb csöndre Peti is kijött az odújából, a konyhai események pillanatnyilag érdekesebbnek tűntek a magánnyomoránál.
- Pirítsuk meg – szólalt meg Apa bátortalanul. Bár ne tette volna. A vulkán újra kitört:
- Ángyod seggét pirítjuk, mit akarsz egy penészhalmon pirítani..??!! Ki kell vágni a …. –itt Anya rájött, hogy mindkét gyermeke a helyszínen van, és alighanem jól szórakoznak, így aztán visszafogta magát az utolsó pillanatban… - …kukába…- majd ,hogy fia is megjelent, azonnal bevonta a megoldás első fázisába:
- Peti, fogd ezt a két veknit, és vidd le a kukába…várjál, berakom egy zacskóba, nem kell, hogy lássák, hogy kenyeret dobunk ki, és ennyit… - ezzel Anya két barna papírzacskót vett elő a „jó lesz az még valamire” fiókból, mindkét kilós veknit beletette egybe-egybe, így álcázta a kenyér pazarlás íratlan szabályokba ütköző bűnét a ház elől.
- Futás, vidd le, és ne nagyon mutogasd, mit viszel. – ezzel Anya ezt a cselekvésnek ezt a szakaszát lezártnak tekintette.
Mikor Peti mögött becsukódott a bejárati ajtó, akkor ismét a megoldás centrikus gondolatok kerültek előtérbe.
Apa próbálkozott megont okosnak lenni, sikertelenül persze:
- Átszaladok Pistához, kérek tőlük egy kilót…. kezdett bele egy terv felvázolásába, de közben ránézett Anyára és gyorsan abba is hagyta. Ez a pillantás elég volt ahhoz, hogy tudja, Anya nem helyesli az elképzelést…
Nem helyeselte..
- Persze, aztán Éva meg holnapra telekürtöli a házat, hogy milyen háziasszony vagyok, mert karácsonykor nincs kenyér nálunk…Ebből nem kérek.. Hallgass kérlek már…
Csend lett…Anya elrévedt, fókuszálatlan tekintettel meredt a falra, Nem hallatszott más, csak a hal-alaplé csendes bugyogása a tűzön. A csendet Peti törte meg visszatérvén a küldetésből. Az ajtónyitás hangjára Anya visszatért ebbe a világba, és láthatólag döntött.
- Naaa…liszt van, élesztő van, bekeverek egy kenyér-tésztát, és holnap kisütöm, holnapra már lesz kenyerünk, de mára az nem lesz kész. Bubutól fogunk kérni. Ahogy ismerem neki biztos van egy plusz kilója. Aztán majd úgy sütök, hogy vissza tudjam adni. Naaa… ez lesz a megoldás. – picit még gondolkodni látszott, aztán Peti felé fordult: - Kisfiam szaladj át Marikáékhoz, mondd meg, hogy puszilom, és kérünk szépen egy kiló kenyeret holnaputánig. Mondd meg, ha kérdezi…mindegy mondj valamit. Neki az igazat is lehet... mondd azt. Naa szaladj, tudom, hogy meg fog kínálni sütivel, fogadd el, ha akarja, akkor ülj le vele egy kicsit beszélgetni, egyedül van, azt hiszem, Kriszta csak holnap tud hazajönni. De azért ne maradj túl sokáig. Nagyjából hatkor lesz kész a vacsora. Addigra itthon légy. Vedd fel a télikabátodat!
Ezzel az elhadart parancs özönnel körítve Peti kezébe nyomott egy szatyrot, és kituszkolta az ajtón. Mire a fiú belebújt a kabátjába, az ajtó már be is csukódott mögötte.
Bár próbált amúgy kamaszosan felháborodni a váratlan és kéretlen feladat miatt, Peti igazából örült annak, hogy kimozdulhat, dolga van. Ez a magábafordult, méla ücsörgés szobája rejtekén hovatovább kezdett nagyon unalmassá válni. Nem ismerte a depresszió fogalmát, de azt érezte, hogy ez a szürke fekete bujdoklás a világ elől nagyon nem jó neki. Jó lesz sétálni, és jó lesz az Anya által Bubunak becézett Marikával találkozni. Őt is, és a lányát is nagyon szerette.
Bubu rendes neve Mária volt, akit még a saját anyja nevezett el így kedveskedve, és amely név rajta is maradt élethosszig. Anya is így hívta. Egykorú barátnők voltak életre, halálra. Egy házban laktak nagyon sokáig, együtt jártak iskolába végig, együtt érettségiztek, együtt fiúztak, együtt nyaraltak, kirándultak. Együtt élték át a háború itteni szakaszát, együtt játszottak, meséltek egymásnak a pincében töltött napok alatt, együtt rejtették el őket, a két érő kamaszt a rémült szülők a padláson egy ott porosodó ruhásszekrényben, mikor az orosz katonák nőket kerestek. Ott szuszogtak összeszorulva órákon át, míg a kiéhezett katonák a házban grasszáltak, és ott vihogtak a szekrény mélyén, feledve a veszélyt, vették számba az összes tanárok hülyeségeit, valamint az ismerős fiúk előnyös és előnytelen tulajdonságait. Így ütötték agyon az időt, amíg elvonult a vész.
Bubu anyja jött fel értük akkor este. Ők nem kérdezetek semmit, az anyák meg nem mondtak semmit. Mindenki tudta, hogy mi történt, hogy az anyák teste védte meg a lányokat, hogy nem annyira a szekrény, hanem ők takarták el lányaikat a kiéhezettek csapata elől. Erről szó nem esett többé. De a kapocs ott vált gyerek, kamasz barátságból élethosszig tartó összetartozássá.
Érettségi után sem váltak el. Bár Anya Tanárképzőbe ment, Bubu pedig az Orvosira, de ez mindegy volt, továbbra is egy test-lélek voltak, és Anya nagyon sokat segített, amikor Bubu másodéves korában teherbe esett egy évfolyamtárstól. A fiút sokkolta a közlés, miszerint gyermeke lesz, és megoldásként egy állami ösztöndíjjal eltűnt a moszkvai Lomonoszov egyetem bástyái mögött. Végleg.
A lány hallani sem akart arról, hogy a gyermeket elvetesse. Nem is nagyon lehetett akkortájt, de nem ezért nem. Akarta, hogy legyen meg a gyerek, és megszülte Krisztinát. Persze ezzel véget is ért az orvosi egyetem. Anya pedig valami távoli rokon segítségével bejutatta barátnőjét a János Kórházba ápolónőnek. Nehéz munka volt, de legalább el tudta tartani magát, meg az újszülöttet. A kórházban volt bölcsőde, és Anya is, aki még a főiskolára járt, sokat vigyázott a kislányra. A szülők is. Nehéz évek voltak, de Mária erős nő volt, és ahhoz is elég erős, hogy kérjen, és elfogadjon segítséget. Aztán minden rendeződött, a fiatal lányanya levelezőn elvégezett egy egészségügyi főiskolát és megállapodott. Nagyanyja ugyan végig prüszkölt a családot ért szégyen miatt, de azért abba beleegyezet, hogy unokája és dédunokája bejelentkezzen a lakásába. Ez fontos volt, mert pár évvel később, egy reggel nem ébredt fel, és Marika, meg Krisztina beköltözhetett a kétszobás lakásba. Ment minden szépen.
Azt csak Anya tudta a barátnőjéről, hogy soha többé férfi nem volt az életében, vágyai a nők felé sodorták, talán már eleve így is volt…vagy nem, de ez is mindegy volt. Bubu óvatos tapogatózás után talált egy sorstársat egy vidéki városban, akihez időnként elutazott pár napra. Titok volt ez, a kor nem kedvezett az azonos neműek vonzódásának. A titkot csak Anya tudta. Volt is benne egy csöppnyi féltékenység, hogy az a távoli lány egy picit többet kap a barátnőjéből. Ez pedig az ő titka volt, és ezt aztán nem is tudta senki.
A felcseperedő Krisztina pedig Petit tekintette amolyan öcsike – félének. Négy évvel volt idősebb nála, és amikor vagány lányként hozzácsapódott egy, délutánonként a téren lógó csapathoz, akkor a „kis taknyost” is vitte magával. Mentek erre, arra, fociztak, szánkó és bicikli versenyt szerveztek, bunyóztak és kibékültek más bandákkal. A kis Peti pedig Krisztina árnyékában ugyan, de egyenrangú tagként jött-ment a többiekkel. Szép évek voltak, jó haverok, barátok voltak a korkülönbség ellenére. Persze az idő elhozta azt is, amikor kicsit távolabb kerültek. Kriszta szép lány lett, és sok fiú ügyködött körülötte, neki meg tetszett a felé forduló figyelem. Peti hát egy kicsit háttérbe szorult, fájt is neki a dolog, de aztán új szerepben találta hirtelen magát. Krisztina bevezette azt a szokást, hogy minden csalódását, szakítását, reményeit, vágyait, félelmeit a terhességtől neki mesélte el. Semmit nem tudott anyja belső titkáról, de azt érezte, hogy bármi mást meg tud vele beszélni, de a fiúkat valahogy nem. Valami idegenséget érzett anyján, ha erről került szó. Végül napirendre tért e fölött, kamasz-logikával, nem is rosszul, úgy gondolta, hogy apja disznósága miatt nem tudnak anyjához közel kerülni kapcsolati kérdései, gondjai. Kinevezte hát Petit gyóntatójának, és mindent neki mesélt el.
Így mentek az évek, aztán véget ért ez a meghitt, szép korszak. Kriszta nem tudatosan elvállalta anyja nem tudatosan rá osztott szerepét, és orvosi egyetemre jelentkezett. Nem Pestre, hanem Pécsre. Felvették, eltűnt tehát a Dunántúlon, és Peti nagyon ritkán látta. Nem volt ez nagy baj, eddigre már kialakult a saját élete, barátságok szövődtek körülötte, a lány csak kicsit hiányzott az életéből. Legalább annál jobban örültek egymásnak, ha végül találkoztak és leültek egy padra a téren, vagy a kétszobás lakás konyhájában a billegő hokkedlire.
Ide igyekezett tehát Peti egy kiló kenyér ügyében. Örült, hogy látja Bubut (mert anyja után ő is így hívta), és remélte, hogy kap híreket Kriszta felől. Hirtelen hasított belé a felismerés, hogy ha egyáltalán valakinek, akkor a lánynak el tudja valahogy dadogni azt, ami történt. Nem tanácsot akart volna kérni, csak valami együttérzést kapni. Talán ez hiányzott neki a legjobban…
Sietett a teljesen kiürült, havas, karácsonyi utcákon, és ott a hidegben trappolva – fogalma se volt miért – valami várakozás, izgalom lopódzott a lelkébe. Valami megoldás csak lesz. Nem maradhat így, férfivá kell érnie. Muszáj.
Így érkezett a házhoz. Felcaplatott a harmadikra, és becsöngetett. Miközben hallotta a bentről közeledő lépteket, ezredszerre is megállapította, hogy a kilincs alatti halvány repedések egy tigris fejét mintázzák. Aztán kinyílt az ajtó, és mögötte ott állt Kriszta.
A lány szélesen elmosolyodott. - Peti! Petikém! Öcskös! Kis taknyosom!- kiáltotta, egy gyors mozdulattal átölelte, magához szorította a lakli kamaszt, és jobbról - balról két nagy puszit nyomott az arcára.
Mármost Krisztinán pongyola volt, és azt Peti nagyon gyorsan felmérte, hogy a pongyola alatt nem sok minden lehet, talán még kombiné se. Úgyhogy ez az ölelés és puszi meglehetősen zavarba hozta, meg valami másba is… Szerencsére a lány elengedte, és hátrább lépett, hogy a fiú beléphessen.
- Na gyere, gyere be. Menjünk a szobába, a konyhában hideg van, aztán nem vagyok felöltözve valami nagyon. – ezzel elindult a lakás belseje felé.
Peti követte és a zavar nőtt benne. A pongyola elég rövid volt, és finoman lengedezett jobbra, balra, ahogy a lány lépkedett. Peti pedig nem tudta nem nézni.
Beértek a szobába, és Kriszta hanyagul a díványra ült, lábait keresztbe rakta (amitől a pongyola már egész mélyen szétnyílt a combjain) intett, hogy Péter üljön mellé, és fecsegni kezdett:
- Na, anya nincs is itthon, ügyeletben van az osztályon, pedig ő a főnővér, hát igazán beoszthatott volna mást is. De hát nem tudta, hogy jövök, meglepetés vagyok. Holnap kellett volna jönnöm, de megoldottam, rásóztam az gyakornoki ügyelést az egyik gülüszemű hódolómra, és leléptem. Te, hogy milyen sokat kell azon a kurva egyetemen tanulni, hát tisztára el vagyok fáradva, de jó lesz nyugiban lenni egy kicsit. Nagyokat fogok aludni, meg főzök anyával. Te, szökj meg otthonról holnap, gyere át, az egyik csajtól az egyetemen tanultam egy mákos süti receptet, megcsinálom, aztán megesszük. Viszel Anyudéknak is. De hülyeséget beszélek, hisz megyünk át hozzátok 26-án, na, majd akkor viszek én. Tényleg, most miért jöttél, nincs karácsonyi vacsi nálatok? Mindegy Öcsike, fő, hogy itt vagy, nem vagyok egyedül, Anya csak tíz után ér haza. Na mesélj, mi van veled? Ezer éve nem hallottam rólad semmit. Mesélj. Mesélj a lányokról. Van csajod? Biztos van, jól nézel ki nagyon, biztos ragadnak rád a nők. Na, mesélj…
Péter kissé kábultan ült a kanapén, a lány balján, vitte magával a szóáradat, nem tudott meg se szólani, nem volt annyi szünet a lány beszédében. Zavarban volt nagyon, szemének nem tudott parancsolni, az bizony oda-oda pillantott azokra a majdnem végig csupasz combokra, és ezt igyekezett elleplezni, de nem tudta, hogy sikerült-e. Igyekezett a lány arcába nézni, mosolygott, bólogatott, de a szeme, a szeme az meg – meg csalta. Miközben küzdött, vette észre, hogy Krisztina elhallgatott, és némi késéssel az agya feldolgozta, hogy milyen kérdés, kérés hangzott el. Hogy meséljen a lányokról, arról a sokról… és Péterben egyszerre felfakadt a vágy, hogy végre valakinek elmondja, hogy lány csak egy van, de csak volt, és minek is, mert ő nem lesz férfi sose. Már az utcán eszébe jutott, és most bizonyossággá vált benne, hogy a lánynak, ennek a lánynak mindent elmondhat. A múltjuk miatt. Amiatt, ahogy végig izgulta vele az a két hetet annak idején, hogy terhes-e, vagy nem. Vagy amiatt, mert Kriszta neki sírt, vele nevetett, és csak neki mondta el: hogyan simogatta, tapogatta a szertárban az a büdös leheletű biológia tanár, és hogy megijedt az hülye seggfej, amikor Kriszta – bár rettenetesen félt - miközben a férfi izzadt tenyere a blúza gombjával bajmolódot, nagyon hidegen és tárgyilagosan azt mondta: „Tanár úr, ez nagyon érdekes biológiai feladat, de én most sikítani fogok, jó hangosan..” És így csak ők ketten (no meg a ez szarjankó) tudták, hogy miért lett kettes biológiából harmadik év végén, miközben már mindenki tudta, hogy orvosira készül. Ezek a titkok az övéik, és ez teszi lehetővé, hogy ő most elmondja a lánynak ezt az egész szégyenletes és borzalmas történetet. Férfiatlanságának eposzát.
És elmondta. Égett az arca, de nem hagyott ki semmit. Hogy mi és hogyan történt, hogy milyen érzés volt, hogy azóta mit érez. Végig mondta töviről hegyire. Aztán elhallgatott. Végig a padlót nézte, de most a lány arcára emelte a tekintetét, és várta, hogy az mit szól, mit lát majd az arcán. Kineveti? Megveti? Sajnálja?
Krisztina nagyon komoly volt. Bólintott, mintegy nyugtázta, hogy hallotta, értette a történetet, de sokáig nem szólalt meg, gondolkodni látszott.
Aztán még mindig nagyon komolyan azt mondta:
- Péter. Ez a lány szeret téged. Ez biztos. És a lányok, ha szeretnek valakit, nem csinálnak akkora gondot abból, hogy egy fiúnak hogyan működik a micsodája. Tudják, hogy előbb-utóbb majd jól működik. Bízd ezt a te Katalinodra…
Péter közbe akart szólni, de Krisztina felemelte a kezét, csendre intve.
- Tudom mit akarsz mondani. Tudom, hogy attól félsz, ha legközelebb is így történik, vagy más gikszer csúszik be. Tudom, hogy félsz, mert tudom, hogy a férfiak miktől szoktak félni. És igazad van, mert azért sokszor nem jó hibázni. Nem a lány miatt, hanem magad miatt. A végén majd beszarsz már egy melltartótól is. Úgyhogy figyelj ide… Peti, bízol bennem? De igazat mondj! Tényleg bízol bennem?
- Igen… - nyögte ki a fiú. A szája kiszáradt, mást nem is nagyon tudott volna mondani.
- Akkor - mosolyodott el a lány – akkor gyere közelebb…egész közel…Ne félj, nem lesz semmi baj…és közben egy mozdulattal megoldotta a pongyola övét…
Nem lett semmi baj….
Hat óra elmúlt, Péter futva ment hazafelé. Késésben volt, de a hóna alatt a kilós veknivel, expedíciója kézzelfogható eredményével nyugodt volt, teljesítette a küldetést, Anya nem szólhat egy szót sem.
Ami a többit illeti, lelke szárnyalt, testében kielégült izgalom zsizsegett. Megvolt, megvan. Ez az amire várt. Ma délután minden megoldódott. Tudja! Tudja, hogy hogyan kell, hogy hogyan ne legyen többé kudarc, ha egy lány közelébe jut. Katalin közelébe leginkább. Minél előbb. Be kell fejezni, ami elkezdődött és félbe szakadt. És most nem fog semmi közbejönni…Drága Kriszta, Drága Kriszta…Istenem, hogy ilyen is van, ilyen csoda…
Így csapongtak a gondolatai, és nem tudta, hogy mennyi mindent nem tud.
Nem tudta, hogy Anya már akkor, tragédiája napjának estéjén megtalálta a szennyes láda mélyén az inkriminált alsónadrágot és nadrágot, azonnal összeadta a kettőt kettővel, és tudta, hogy mi történt a fiával. És amikor látta a Péterre ülő búskomorságot, akkor elhatározta, hogy ezt nem engedi a végtelenségig uralkodni rajta. Apának nem szólt, nem is fog soha, hanem már másnap átment a barátnőjéhez. Sokáig sokmindent beszéltek, számba vettek néhány lehetőséget, aztán Bubu írt egy hosszú levelet a lányának Pécsre. „Te döntesz” – ez volt a levél utolsó mondata. Két nap múlva pedig megjött a távirat: „23-an eerkezem stop a taknyost nektek kell megszervezni stop a feladat neheez de szeep stop stop.
Nem tudta azt sem, hogy 23án éjszaka, mikor mindenki aludt, Anya, Zsuzsi vízfesték-készletével felszerelkezve, kiosont a konyhába, és a kenyerekre mindenféle zöld és kék foltot festett….
Azt sem tudta, hogy amikor Bubu hazaérkezik aznap késő este, és kérdően a lányára néz, az annyit fog mondani: „Megvolt, ezt megoldottam. És, tudod mit, jó is volt. Kár, hogy ez a taknyos ilyen fiatalka..” és anya és lánya majd összenevetnek.
Így aztán, amikor huszonhatodikán Krisztáék megérkeznek a karácsonyi baráti vacsorára, nem csak Péter kacsint szélesen mosolyogva Krisztára, hanem két barátnő is összemosolyog majd.
Azt se fogja Péter megtudni sose, hogy Kriszta két hét múlva aggódni kezd majd, és hogy bizonyos jelek és tünetek alapján rövidesen nem aggóni fog, hanem tudja, hogy ezúttal nem volt szerencséje. Hogy mégis van baj. Megint távirat megy majd Pécsről: „anya baj van stop gyere mineel eloobb stop nem tudok utazni stop.
Az anya pedig majd az éjszakai postavonattal fog lerohanni a lányához. A kollégiumi szobában fognak majd nagyon hosszan beszélgetni. Hogy főleg Kriszta fog majd beszélni, amig Bubu félig sokkban hallagatja…„Nem varrhatok egy tizenéves takonypóc nyakába egy gyereket, mert mit is kezdene vele. És mindenki rajtam röhögne” - kicsit később meg: „Én voltam a hülye, ez gyerek mit tudhatott arról, hogy mit kéne csinálnia” – aztán: ”Nem vetetem el. Én is megszülettem. Te nem dobtál el.” „Lesz valahogy. Manapság ezért már nem kell abbahagyni az egyetemet. Megszülöm, aztán folytatom. Megígérem neked anyukám.” még később: „Megoldom..nem kell egyedül maradnom. Ez az én gondom. Lesz apa, együtt is maradok majd vele..egy darabig. Amíg kell.”
Így aztán Bubu majd kicsit megnyugodva, de nagyon zaklatottan fog visszautazni, Kriszta pedig még aznap este úgy fogja intézni, hogy gülüszemű hódolója elcsábítsa. Végig is fogja csinálni vele, bár az állapota okán folyamatosan hányingerrel küzd majd. Aztán majd újabb két hét és még két együttlét után majd meg fogja lepni a jó hírrel, amitől ez fiú nem túl boldogan, de kötelességtudóan a tettek mezejére lép majd, kreál egy szabályos lánykérést, majd egy gyors esküvőt. Aztán majd együtt maradnak, mert ha nem is túl boldogok együtt, de az kiderül, hogy hasznosak egymásnak. Lesz majd még két gyerekük, Kriszta orvos lesz, méghozzá jó, a karrierjéhez meg kell egy stabil férj. Harminc év múlva válnak majd el. És Kriszta sose mondja majd el a férjének, hogy az első gyerekük hogyan került e világra.
Azt se fogja Péter sose megtudni, hogy amikor Bubu hazaért Pécsről akkor másnap majd a kórházból felhívja Anyát az iskolában, és délután találkoznak. Leülnek majd ugyanarra a díványra, ahol korábban Kriszta és Péter ültek…És hogy nagyon sokáig beszélgetnek arról, hogy mi történt, és kellett volna e valamit másképp tenniük. És majd arra jutnak, hogy nem, hogy ez jó és helyes dolog volt, és a következmények meg ettől függetlenek. És majd miközben beszélgetnek, lassan majd bealkonyodik, és hűvösebb lesz, és Bubu hoz egy pokrócot, és kettőjükre teríti. És majd nem gyújtanak villanyt. És majd lassan elhallgatnak, csak suttogva váltanak néhány mondatot. És csak örülnek annak, hogy ott vannak a ketten a pokróc alatt, védve mint valaha a szekrény mélyén…és hogy majd össze fognak bújni, és hogy…És hogy ez nem fog többet megtörténni, mert Anya továbbra is a férfiakat azon belül meg Apát szereti mindvégig. De onnantól mindketten tudják, hogy másképp is történhetett volna az élet. És Anyából el fog múlni az a csöppnyi féltékenység, mert megkapta a barátnőjéből azt a kis szeletet is, ami eddig nem volt az övé.
Mindezeket Péter nem tudja, és nem is fogja megtudni, hogy férfivá válásának, annak a gyönyörűséges délutánnak milyen hordalékai lettek az időben. Most csak szaporázza a lépteit, éhes is lett, ideje hazaérnie. Minden visszanyert életkedve lendületével vágta ki a bejárati ajtót, és a kabátját le se vetve sietett a konyhába:
- Anya, Apa! Meghoztam a kenyeret! Bubu nem volt otthon, csak Kriszta. Mégis megjött, Bubu sem lesz egyedül! Itt a kenyér, még friss – ezzel ledobta a veknit a konyhaasztalra, és széles-boldogan a szülőkre mosolygott.
A szülők kicsit megkövülten néztek a fiúra. Nehéz volt elhinni, hogy az a sötét tekintetű búskomorság és ez a gyerek ugyanaz. Mindketten elgondolkodtak kicsit. Apa azért, mert nem értette, Anya meg azért, mert értette.
Anya tért magához előbb:
- Jól van kisfiam, ügyes vagy. Azért a kabátodat vedd le, már megterítettünk, mindjárt minden kész. – ezzel kicsit zavartan mosolyogva kifordult a konyhából.
Apa követte a hosszú hallon át, kezében a vacsorához járó boros palackkal. Lassan ballagott asszonya után. Nagyon el volt gondolkodva. Aztán megállt, felnézett a fal egy pontjára. „Csak Kriszta volt otthon…ott volt vagy két óra hosszat…a mindenit… a mindenit…” kavarogtak a fejében a gondolatok. Közben kicserélt fia eltrappolt mellette a kenyereskosárral. Apa utána nézett, és szélesen elmosolyodott:
„Hát akármit is teszünk neki a fa alá, az mindegy lesz, mert ez a kölyök már megkapta a karácsonyi ajándékát…”
Mosolya még szélesebb lett, kicsit fel is nevetett. Fia boldogsága, öröme magával ragadta… és rögtön elhatározta, hogy bizonyossággal felérő gyanúját nem fogja a felesége orrára kötni.. Maradjon ez csak férfi titok…