Szigorlat
Írta: Szabó Jolán
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 443
Szigorlat
Mint valamennyi vizsgám előtt, most is babonából Apollinaire versét mantrázva fel s alá járkálok a folyosón: Letéptem ezt a hangaszálat/Már tudhatod az ősz halott/E földön többé sohse látlak/Ó idő szaga hangaszálak/
És várlak téged tudhatod
Számviteli szigorlaton nincs mellébeszélés. A matematikához hasonlóan ez a tantárgy is abszolút logikus szabályokra épül. Kivételesen önhibámon kívül nem tudtam felkészülni. Egyet tehetek. Az esélytelenek nyugalmával átnyújtom az indexemet Kemenesi professzor úrnak és megkérem, írja be az elégtelent.
Már gólyaként megismertem a róla keringő anekdotát, melyről azt hittem, hogy az pusztán az elrettentésünkre szolgáló kitaláció. Vajon ki hinné el az állandóan mosolygó, aranykeretes szemüveget és patyolatfehér, vasalt köpenyt viselő, középkorú férfiről, aki az előadásain némi humort is belecsempész a száraz tudományos magyarázatába, hogy az intézmény tatarozási költségeinek fedezetét biztosítandó, a szigorlatokon átlagosan tíz vizsgázó közül nyolc főt pótvizsgadíj befizetésére kényszerít?
Bejelentkeztem az első vizsgaidőpontra. A felkészülésre egy hetet szántam, amit a legközelebbi településtől öt kilométerre, az erdő szélén megbújó aprócska faházban terveztem eltölteni, ahol a mohával borított fatörzseken szaladgáló mókusok, a tisztáson átsuhanó őzek, vaddisznók és nyulak nem vonják el figyelmemet a tanulástól. Csodálkoztak családom tagjai. Komolyan veszem a tanulást? Apa dupla zsebpénzt adott, Anya ellátott egy hétre való élelmiszerrel, bátyám pedig nagylelkűen felajánlotta, hogy elvihetem a nagy becsben tartott nagykorú kocsiját.
Másnap reggel beállítottam a GPS-t és a legrövidebb, ám legrosszabb minőségű mellékutakon poroszkálva reméltem célba érni. A százhúsz kilométeres út kétharmadánál technikai okok miatt megálltam az alig ezerfős kis település állomásépületénél. Dolgom végeztével megláttam az egyetlen, vonatra várakozó családot, az egyik kezével a gyerekkocsit ringató, a másikkal négyéves forma kisfiú kezét szorongató hátizsákos, sápadt, láthatóan holtfáradt fiatalasszonyt. Így ismerkedtem meg Jelizavetával. Kiderült, hogy Beregszászról három hete indult útnak a gyerekeivel, a húsz éve Magyarországon élő nagynénjéhez, aki időközben elköltözött a településről és nem közölte velük az új lakcímét. Alig volt némi pénze, a telefonja is lemerült. Esélye sem volt arra, hogy hírt kapjon katonaként harcoló férjéről. Kicsit megpihennek, utána bemennek a faluba, hátha a polgármestertől kapnak segítséget. Biztatta magát. Sikertelenül. Végigszántotta arcát a szeméből önkéntelenül kibuggyanó könny.
Öt perc múlva Jelizaveta ott ült a kocsi hátsó ülésén. Az Anyukám sütötte fasírtból és puha kenyérből falatonként etette Karinát és Antont, miközben betuszkoltam hátizsákját a csomagtartóba, a gyerekkocsit pedig gumipókkal az autó tetejére rögzítettem. Vendégeim lettek a faházban. Igyekeztem gondos háziasszonyként ellátni őket, miközben folyamatos telefonkapcsolatban álltam a családommal és a barátaimmal, hogy mire visszatérünk a fővárosba, Jelizavetáék megnyugtató körülmények közé kerüljenek.
Kivágódik a vizsgaterem ajtaja. Kemenesi professzor úr beinvitálja az első három vizsgázót. Utolsóként húzok tételt, és anélkül, hogy megnézném, nyújtom az indexemet az elégtelenért.
- Nálam, kisasszony, a bukásért is meg kell küzdeni! Kérem, foglaljon helyet! Árulja el nekem, hogyan mert felkészületlenül a szemem elé kerülni?
Aranykeretes szemüvegén kíváncsian megcsillan a lámpa fénye. Leülök. Keresem a tekintetét. Kilencven másodpercben elmesélem az elmúlt hét történetét. Elhallgatok. Kemenesi professzor úr beleír valamit az indexembe, majd hunyorogva a szemembe néz:
- Jegyezze meg, kisasszony! A könyvelésben és az életben is ott a Tartozik és Követel oldal, és azok Egyenlege, maga az ember. Viszontlátásra!
Kóválygó fejjel kilépek a folyosóra. Körbevesznek a vizsgára várakozók.
- Hamar kijöttél! Meghúzott?
Bólintok. Valaki kikapja kezemből az indexet:
- Hülye vagy? Hiszen ez jeles!