Szepessy Anna - Reményteljes pályaválasztó
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 291
Szepessy Anna: Reményteljes pályaválasztó
A családom sosem hitte, hogy a korcsolyázással vihetem valamire, de én nem figyeltem rájuk, hajóztam tovább az álmok tengerén abban a hitben, hogy semmi rossz nem érhet és könnyű lesz rájuk cáfolnom. Így hát még letaglózóbb volt a bukás. Bukás? Talán inkább pofára esés a helyes kifejezés. Mégpedig a szavak legpontosabb értelmében...
Örökké emlékezni fogok arra a napra. Tolongtak az emberek, szinte az egész város kíváncsi volt a jégkorcsolyadöntőre (leszámítva a családom, akik fogadni mernék, hogy azzal a szent meggyőződéssel foglalták el a helyüket, hogy úgysem fogok győzni, és mi tagadás ráhibáztak...). Ott álltam egy csodaszép lila liliomot idéző ruhában és ahogy rám került a sor, kecsesen középre siklottam. Oly bájosan, oly kecsesen, mint... mint egy tíz tonnás orrszarvú, ugyanis mikor akadhatott volna össze a lábam, ha nem épp akkor, amikor az összes ismerősöm látja... Úgy felestem – mint édesapámtól később megtudtam: nyilván a hiú reményeimben –, hogy hason csúszva száguldottam végig a jégen és nemcsak a büszkeségem szerzett súlyos sérüléseket, de a csuklóm is.
Szóval, így ért véget a korcsolyázó karrierem és visszagondolva, egy néha még mindig hasogató csuklóval már sokkal kevésbé tartom ostobaságnak a családom véleményét. Bár azt, amikor nagyim a bekötözött csuklómat látva örömében felujjongott, mert hogy ebből a lányból mégiscsak atomfizikus lesz, sose fogom úgy emlegetni, mint életem azon pillanatát, amikor végre sínre kerültek a dolgok.
A korábbi logika mentén haladva arra jutottam, ha műkorcsolyázó nem is leszek, miért is ne lehetnék én az új filmcsillag? A világ leghíresebb színésznője? Ilyen és ehhez hasonló szerény gondolatokkal ábrándoztam tovább a jövőről és másnap már a tettek mezejére is léptem, ugyanis beiratkoztam a színjátszókörre – igen, nagyim itt újra elkezdte az elmebajom vizionálni.
A kezdeti elánnak hála a színészpályafutásom is reménykeltően indult. Soós tanárnő – minden rendű és rangú rokonom legnagyobb meglepetésére – megállapította, hogy van tehetségem az előadóművészetekhez és teljesen megdöbbentett – a rokonaimról nem is beszélve! – még engem is, amikor rám osztotta Júlia szerepét. A szívszerelmemet egy nálam két évvel idősebb igencsak helyes, szőke zöldszemű srác játszotta, akit mindenki a vezetéknevén szólított, és mivel amikor bemutatkozott nem hallottam jól a keresztnevét, sose hívtam sehogy, mindig csak erősen a szemébe néztem, ha váratlanul elkezdtem hozzá beszélni. Még jó, hogy a színdarabban Rómeónak kellett szólítanom.
És eljött végre a várva várt előadás estje, amin az elvártak szerint teltház volt, bár szerencsére kevesebb ember félt el, mint a jégpálya körül... Izgultam... egy kicsit. A rokonaim is izgultak... nagyon!
Mindenki legnagyobb meglepetésére azonban – a mindenki alatt elsősorban a hozzátartozóimat értem – csodálatos volt az előadás, nem estem orra, nem felejtettem el a szövegem, és még az se esett ki, hogy a szívszerelmemet Rómeónak hívják. Ott feküdtem tetszhalott állapotomban, s az én szerelmem bánatában készült mérget inni, de még előtte egy utolsó szerelmes csókkal kívánt búcsút mondani és akkor...
És akkor Júlia, azazhogy én, a tetszhalott szeme sarkából meglátta, hogy az első sorban egy édes kislány kezéből az egyik szemét srác hátulról kirántja a plüssmacit és a kicsi kétségbeesetten kap utána, de hiába pislog hátra, hisz a rabló már el is rejtette. Erről úgy tűnt rajtam kívül mindenki lemaradt, talán a nézőtér – de különösen a szülők – is tetszhalottat játszott, hogy senki nem vette észre a kislány könnybe lábadt szemeit. Ám Júlia, azazhogy én, a felháborodástól, olyan hevesen pattant fel, hogy orrba fejelte a csókolózási vágytól égő Rómeót.
Úgy tűnt, velem együtt az egész nézőtér feléledt, hisz ’ mindenhol – főleg ott, ahol a rokonaim ültek – megindult a szörnyülködés látva, hogy Rómeó két olyan bizonytalan lépést tesz hátrafelé, hogy éppencsak nem zuhan le hanyatt a színpadról, majdpedig fájdalmasan kap vérezni kezdő orrához.
Ekkor egy hatalmas puffanás hallatszott. Így visszagondolva, valószínűleg akkor ájulhatott el Soós tanárnő...
Én, hogy őszinte legyek nem igazán figyeltem Rómeóra, sem a tanárnőre – a szörnyülködő rokonaimra meg pláne nem, mert addigra már dühöngő fúriává válva levetettem magam a színpadról és dühödten ráordítottam a gaz tolvajra:
– Adod vissza azt a plüssmackót!!!
Elég rémísztő látványt nyújthattam Júlia-jelmezbe bújt véreshomlokú fúriaként, ha a srác egyetlen szó nélkül visszaadta az eltulajdonított macit.
Tehát így történt, hogy a színészkarrieremnek lőttek – legalábbis Soós tanárnő a rokonságom bősz helyeslése mellett kirakott a színjátszócsapatból. De mégis azt mondom, hogy megérte, mert bár azt még mindig nem tudom, hogy pontosan mi akarok lenni, de abban az egyben biztos vagyok, hogy olyasmit akarok csinálni, ami után az emberek úgy néznek majd rám, mint az a kislány, amikor hála nekem visszakapta a plüssmacit.