Szép álmokat, Kispillangó!
Írta: Kazai Ágnes
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 143
Szép álmokat, Kispillangó!
Sosem akartam gyermeket, az anyaság nem nekem való. Állami otthonban nőttem fel, nem ismertem a családomat. Egy templom kertjében találtak rám, Klári néni szerint anyám Jézus menyasszonyának szánt. Nem tudtam, ki az a Jézus, de büszke voltam erre és különlegesnek éreztem magam. Moncsi nevetett, szerinte Klári néni egy bolond öregasszony, engem pedig egyszerűen csak otthagytak egy kerti padon.
Moncsi volt a legjobb – igazából az egyetlen – barátnőm. Bár alig volt idősebb nálam, felnőtt módjára vigyázott rám. Sokszor bántottak, csúfoltak, nem értettem, miért. Eleinte azt gondoltam, talán a nevem miatt, mivel a nem túl fantáziadús gondozók Pados Sárának neveztek el. Ha már a senki földjén leltek rám, megajándékozhattak volna egy igazán előkelő családi névvel. Moncsi drága erre is talált megoldást, P. S.-nek szólított, az olyan vagányul hangzott. Klári néni persze ebbe is belekotyogott, mondván, a P.S. az utóirat idegen nyelvű rövidítése. Nem baj, vágtam rá, anyám úgyis utóiratként hagyott hátra, a teljes levelet magával vitte.
Moncsi ötéves volt, amikor a szülei lemondtak róla. Sokat tépelődtünk, mi a jobb, ha az embert egy padon hagyják, vagy hivatalosan megválnak tőle. Győzködtem, hogy engem véletlenül felejtettek a templomkertben. Hirtelen esni kezdett, vagy a mamám beszédbe elegyedett valakivel, esetleg megijesztette egy kutya, de a legvalószínűbb, hogy beszaladt a templomba imádkozni. Moncsi megint vihogott, a csecsemő nem egy táska vagy esernyő, amit csak úgy elveszítenek. Nem hittem neki, éreztem, hogy egyszer betoppan hozzánk egy szép, szőke, elegáns fiatalasszony, és izgatottan hadarja: eget, földet felkutatott értem.
Az oly, nagyon várt anya nem érkezett meg, így egy idő után az örökbefogadásban kezdtem reménykedni. Sok házaspár megfordult az otthonban, végigmértek, kikérdeztek, majd választottak, persze nem engem, pedig én mindent megtettem a sikerért. Félórát álltam a zuhany alatt, többször fogat mostam, copfba fontam fekete, rakoncátlan hajam, és még masnit is kötöttem, pedig azt nagyon utáltam. Moncsi nem bírta az ilyen látogatásokat, lóvásárhoz hasonlította, és egyfolytában hajtogatta, hogy minket úgysem visz senki haza.
– Nézz a tükörbe, Picur! – mondta, de én nem láttam semmi különöset. Olyanok voltunk, mint a többiek, legfeljebb színeink sikeredtek sötétebbre.
Nyolcéves lehettem, mire megértettem, hogy senkinek sem kellek. Cserébe úgy döntöttem, nekem sem kell senki, Moncsit kivéve. Örökre lemondtam a családról.
A gyermekotthont börtönnek éreztem. Szigorú szabályok között éltünk, elzárva a külvilágtól. Néha elvittek cirkuszba, moziba, kirándulásra vagy játszótérre; ezeket az alkalmakat eleinte nagy izgalommal vártam. Vágyakozva néztem az idegen gyerekeket, biztos boldogok, hiszen szerető családban élnek. Legszívesebben mindet megöleltem volna, hogy érezzem, hozzájuk tartozom, de amint közeledtem feléjük, észrevettem az aggodalmat a szülők arcán. Hirtelen sürgős dolguk akadt, összekapkodták a játékokat, s már vitték is csemetéiket jó messzire tőlünk.
Moncsi jól látta, mások voltunk, mint ők, magunkon hordtuk az intézeti gyerekek bélyegét. A kör bezárult, gyűlöltem a gyermekotthont, és meggyűlöltem a külvilágot is.
A következő években többször megszöktünk, majd visszakerültünk. Nevelőink próbáltak jobb belátásra bírni minket, sikertelenül. Ittunk, drogoztunk, nem érdekelt, hogyan vágjuk tönkre magunkat. Alkalmi munkákkal némi pénzhez jutottunk, amit napok alatt elvertünk. Néha fedél volt a fejünk felett, máskor a szabadban csöveztünk, leginkább a templomkertben.
Amikor Moncsi 18 éves lett, végleg elhagyta az intézetet, és összeköltözött egy Jocó nevű fiúval. Lelkes voltam, elképzeltem, hogy két év múlva velük élhetek. A valóság azonban kiábrándított. Koszos, dohos sufniban laktak, ahol Jocó haverjai rendszeresen összeverődtek, s a nap nagy részét betépve, részegen töltötték. Moncsi igyekezett gondoskodni róluk, cserébe nem kapott mást, csak verést. Próbáltam kimenekíteni, de makacsul hajtogatta, másutt sem lenne jobb helye.
Magam is kallódtam, párszor javítóintézetben kötöttem ki. Itt talált rám Klári néni, aki munkát ajánlott, ha nem is szokványosat. Általa ismertem meg Jázmint és Márkot, a tökéletes házaspárt, akik mindent megkaptak az élettől, amit én sosem. Nem értettem, mit akarhatnak egy eldobott, senkinek sem kellő embertől?
Moncsi ellenezte a tervet, ostobának tartott, aki nem méri fel a kockázatokat. Tudtam, hogy óvni próbált, de nem féltem. A világ legtermészetesebb dolgát vállaltam: kihordani és megszülni a tökéletes házaspár tökéletes gyermekét. Nem vágytam az anyaságra, de ez más volt, csak egy munka, ami kis időre értelmet adott a létezésemnek.
Megállapodást kötöttünk, szigorú feltételekkel. A kilenc hónapot eldugott panzióban töltöm, senki sem látogathat, Moncsival csak telefonon beszélhetek. A szülés után kifizetnek, de ha iszom, drogozáson vagy dohányzáson kapnak, mehetek isten hírével. Rendszeresen tesztelnek, és ellenőrzik a baba fejlődését. A gyermekről örökre lemondok, kézbe sem vehetem, sosem láthatom. Mivel senkim sem volt, Moncsi pedig továbbra is duzzogott, egyedül mondtam igent a szabályokra.
A beültetés sikeres volt, a baba szépen növekedett; Kispillangónak neveztem el.
Gyermekkoromban csodáltam a pillangókat, kecses testüket, színpompás szárnyaikat. Ha rám szállt egy, meg sem moccantam, nehogy elillanjon. Legalább pár pillanatig hozzám tartozott. A terhesség időszaka lassan, békésen telt, csak Klári néni és Jázmin látogatásai jelentettek változatosságot. Többnyire egyedül voltam Kispillangóval. Mindössze egy pók szegődött állandó társamul; a sarokban szőtte hálóját.
Életemben először élveztem a nyugalmat, de Moncsi nagyon hiányzott. Egyetlen barátnőmről semmi hírt nem kaptam, hívtam, üzentem, mindhiába. Nem értettem, mi okozhatott ekkora törést a kapcsolatunkban.
Elérkezett a nagy nap. Mindketten izgatottak voltunk, éreztem, ahogy Kispillangó szabadulni akar, én inkább visszafogtam volna az időt. Könnyű szülés volt, a fájdalom eltörpült az érzéshez képest, hogy végre valamit jól csináltam az életben.
Kispillangó nem sírt fel, Jázmin zokogott, Márk üvöltött: biztos elszúrtam valamit, ő megmondta előre, hogy szóba sem kéne állniuk velem. Rémülten feküdtem az ágyon, s magamban igazat adtam Márknak.
Jött a gyermekorvos, majd vékony nyöszörgés hallatszott, és pár perc múlva Kispillangó kieresztette a hangját. Jázmin sírva megölelt, Márk a kezemet szorongatta. Pillanatnyi boldogság, majd Kispillangót bebugyolálták, és huss, el is repült örökre. Végtelen ürességet éreztem, mintha vele együtt az egész testem kiszakadt volna.
Visszatoltak a szobámba, egyedül maradtam a sarokban szorgoskodó pókkal. Később benézett Klári néni; a babával minden rendben van, a pénz a számlámon vár. Láttam rajta, hogy vívódik, végül csak kibökte: Csicsai Mónika nincs többé. Percekig kántáltam magamban, hogy nem ismerek ilyen nevű lányt. Moncsi az Moncsi, és nem Csicsai Mónika. Már nemcsak ürességet éreztem, fájdalmat, dühöt és tehetetlenséget is.
Próbáltam nem gondolni másra, csak a pénzre. Elég lesz albérletre és tanulásra. Fodrász leszek, gyönyörű frizurákat készítek szép, szőke, elegáns hölgyeknek. Most kezdődik az igazi életem, örökre elfelejthetem azt, az elátkozott padot.
Kispillangó, huss, elrepült. Nem gondolok rá. Sosem akartam gyermeket, az anyaság nem nekem való. Csak egy munka volt, csak egy jól megfizetett feladat. Moncsi is messze szállt.
Nem gondolok rá. Próbáltam segíteni, nem fogadta el.
Üresség, fájdalom, düh és tehetetlenség. Nem szabad gondolkodni, ideje továbblépni. Csak egy kis segítség kell, csak néhány tabletta a ruhám béléséből. Eddig kibírtam, egy éve tiszta vagyok, nem kezdem újra a merülést, csak most kell valami, hogy túléljem.
Kispillangó merre szállsz? Drága Moncsi merre jársz? – dúdolom, s hullámzom, mintha anyám ringatna. Ez jó, nagyon jó. Anya, kérlek, ringass tovább! Látod, enyhül a fájdalom, melegség jár át, Kispillangót ringatom, együtt lebegünk, már sokkal jobb, már sokkal könnyebb, nem lesz semmi baj. Anya elringat, talán örökre.