SZEMLÉLETEK ÉS POÉTIKÁK AZ EZREDFORDULÓ KÖRÜLI MAGYAR KÖLTÉSZETBEN
Írta: Payer Imre
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 344
SZEMLÉLETEK ÉS POÉTIKÁK AZ EZREDFORDULÓ KÖRÜLI MAGYAR KÖLTÉSZETBEN
Más a természeti idő és más a történelmi idő. Az elsőt nevezhetjük a test idejének, a másodikat a szellemének. Az első feltartózhatatlan és kényszerítő, a másodikban sok minden megtörténhet Az is, hogy több idő van egymás mellett, egyszerre. Mindenkinek lehet egy kőkorszakbeli és egy űr korszakbeli szomszédja. Ez a tudati idő a társadalom ideje, amely nem azonos törvényszerűségek szerint működik a természettel. Hasonlíthatom a különféle időket a különféle fényekhez. A természet fénye a nap, s ahogy az ókori Napisten, Héliosz, nem ismer árnyékot. Az emberi fény az árnyék, a sötétség szülötte. A társadalom fénye a fáklyák vagy neonok fényéhez hasonlítható, mert elő kell álltani. Művi, mint a művészet, s ennek része, mint nyelvművészet, a szépirodalom, a költészet is.
A költészetet három irányból is értelmezhetjük. Izgathat minket a társadalmi szerepe. Mi a költő státusza egy adott társadalomban. De érdekelhet minket magának a versben megszólaló énnek a mineműsége. És végül, mintegy koncentráltan a versalkotás és versolvasás- illetve hallgatás mibenléte. A versek szemlélete és poétikája elválaszthatatlan a költői éntől és annak társadalmi szerepétől. A költemények hangja, az általa felmutatódó költői kép mindig egy adott énnel és társadalmi szereppel összeforrott, ezektől elválaszthatatlan. A metafora, a névátvitel alakzata a panteisztikus, a sámánszerű szemléletből fakad, a szimbólum olyan világképből, már az elnevezés is mutatja, amelyben minden mindennel titkon összefügg.
Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.
- írta Charles Baudelaire Kapcsolatok című nagy versében. A költő itt a beavatott főpap vagy sámán a társadalmomban, ő hivatott és küldetett kimondva látni és láttatni a nagy isteni igazságot. Mintegy időtlenül egységben tárul fel a legapróbban a legnagyobb és a lenagyobban a legapróbb. A költői én révületben alkot, a transzban tudja kimondani e titkos varázsigéket. Mintegy a középkori udvari boond státuszát is megirigyli. Hiszen a királyi udvarban csak ő vághatta a király képbe a bántó igazságot, anélkül, hogy lefejezék volna. Az igazságmondó státuszát irigyelte meg a romantikus költő, azt se bánva, ha kinevetik, kiközösítik az intézmények rendszeréből. Annál jobb, hiszen ez éppen a zsenialitására utalhat. A magyar költészet közelmúltjában is megfigyelhetőek az előbbi jelenségek. Az alkotó és az olvasói értelnmezések, jelentésadások részéről egyaránt. Hiszen a szépirodalom kommunikáció, olyan párbeszéd, amelyben az olvasó, a befogadó is hozza magával a saját értelmező horizontját, mely által érti meg, érti át az olvasott, hallott szöveget. Úgy szólatatja meg meg önmagában, ahogy a karmester vezényli el a zeneművet a kottafejeket tartalmazó partitúra lapján.
A metonímia, az érintkezésen alapuló retorikai és lelki alakzat. Nem hisz a révült megvilágosodásban, amely a meditáció misztikájában, panteisztikusan kinyílváníthatja egyetlen rejtélyes képben az abszolult igazságot. A felsorolásban hisz az ember és világ találkozásának tapasztalatát kimondó beszéd során, sorozatán.
Járta a mondás, hogy amíg az 1970-es években rendezett irodalmi felolvasások után mindig sírva távozott a közönség, az 1990-es években mindig nevetve. Az ezredforduló után újra megkomolyodtak az arcok, a diktatúra végleg összeomlott, nem volt min nevetni. A nyelvi magatartás szempontjából a kilencvenes évek még a nyelvjáték közege volt. A virtuóz szellemeséségek ideje. Az ezredforduló után a költői pályák már újra egzisztenciális téteket kerestek, már nem a szellem sziporkázása lett fontos, hanem a nyelvvel, mint társalkotóval való olyan párbeszéd, amely mintegy elemien, tehát a versnyelvet nem megkülönbözetve az úgynevezett hétköznapitól, úgy szólaltatja meg, hogy kimondja az ember és világ találkozásának lét-tapasztalatát. Nagyob szerep jut újra a mimetikus funkciónak, vagyis annak, hogy akár társadalmi jelenségeket ábrázoljon a vers. De ez mégsem úgy történik, mint például a hatvanas-hetvenes években, hiszen a nagy világképben való hit hiányzik. Ami megmaradt: az alulretorizálás, a vers önmaga megalkotottságára reflektálása és az irónia kultiválása.Az iróniának, a retorikai alakzatok alakzatának megfelelhet a pszichológiában a szensitiv paranoid reakció. Vagyis az olyan hyper-érzékenység, amelyben a cselekvő mintegy kívülről is látja cselekvésének közben saját magát és cselekvését.
Túl az ezredfordulón ellenirányú mozgást látok , a líra mint beszédszerkezet és működés, és az irodalomnak, mint társadalmi intézményességnek a szerkezetét és működését tekintve. Vagyis, minél inkább szétbomlik, a költészetnek a koraromantikában kialakult egyetemes egységfogalma, annál inkább újra – a romantika előtti történeti helyzethez hasonklóan - intézményesített beszédformák felé tolódnak el a költészet, az irodalom társadalmi fórumai. Mintha már nem az intézményességen kívüli-fölötti szabad igazságkimondás lenne a fő tét, hanem csoportok aktuális önérvényesítése.