Szaszkó Bettina - Az eperfa
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 492
Szazskó Bettina: Az eperfa
Rengeteg mézédes, lila faepret ettünk Sárával azon a nyáron, amikor eldöntöttük, hogy örökké a legjobb barátnők leszünk. Ma már tudom, hogy ez a szó a világon ismert legnagyobb hazugságok egyike, jobban mondva nem fedi úgy a valóságot, ahogyan azt az ember fiatalon gondolja, mit sejtettük mi még azt akkor, körbelengte életünket minden magasztos szó misztikuma, előszeretettel használtunk különös csengéssel átitatott kifejezéseket mondatainkban. A felnőttek mosolyogva reagáltak párbeszédeinkre, fejcsóválva esküdöztek, hogy ilyen megátalkodott leányokat még nem hordott hátán a Föld, egy alföldi kislány nem viselkedik így, az koszos és csimbókos a haja, legyen gyerek amíg még megteheti.
Hisz gyerekek voltunk. Nem láttuk tisztán a női élet mibenlétét, szerelem, ugyan, mi az, még csak meg sem fordult a fejünkben. A kamaszkor velejárója volt viszont a vonzódás a másik nem iránt, amit szintúgy nem értettünk, de ösztöneink vezettek, mi pedig vakon megbízva bennük mentünk utánuk. Az ősi érzések ha fellángoltak, bizony nem volt kitérés, nem tudtuk elpasszolni másnak, mint egy kellemetlen születésnapi ajándékot. Na, nem mintha szerettük volna, az az érzés szinte tapintható volt, lángoló; ismeretlenként köszönt oda, majd velünk maradt holtunkig, mint nyugtató társ, lényünk egy része lett, egy titkos része, mely nem mutatkozik csak arra méltó személyek jelenlétében.
Megbotránkozások kereszttüzében, következetlen szülői szigorral kikövezett ösvényen bandukoltunk, és egymás társasága volt napunk fénypontja, a délután legszebb része: a faeper habzsolása ájultunkig - bokáig beterítve trutyival, röhögve hódítva meg az egész világot. Minden a miénk volt, minden értünk és miattunk történt. A fa, amely naplemente tájékán a régóta várt megnyugvást hozta el számunkra, dédnagymamán kertjének közepén díszelgett, lombjai megvonták az udvart a napfénytől, nyáron kellemes árnyékot nyújtott a szőlőből hazatérő mezőgazdasági munkásoknak, akiknek ha szerencséjük volt, és a Mamát jókedvében találták, páratlan lekvárt és csalamádét vihettek haza a csaladnak. Néha csatlakozott hozzánk Huszti Kálmán, aki később Sára megboldogult férje lett, de abban az időben annyira lenéztük gyermeki megnyilvánulásait, botokkal hadonászó, kalózos játékait, hogy azt mindenki más egyből észrevette, Kálmán kivételével. Ő csak társaságra vágyott, igazi, hamisítatlan paraszt gyerek volt, aki a kalózkodáson kívül legjobban az új traktor illatát és a borszőlő konténerben való tapicskolását szerette. Kálmán 3 évvel volt idősebb nálunk, legalább 6 évvel volt lemaradva a mi értelmi szintünktől, de nagy szíve volt, talán ezért is sikerült úgy elcsavarnia Sára fejét, hogy nem volt se jómódú, se tanult, de még csak arcszőrzettel sem büszkélkedhetett. Mindezek ellenére - vagy talán pont ezeknek apropóján -, nagy szerelem volt az övék, igazi, amiről álmodni sem lehetne szebbet, s nem is érdemes; nem kell nagy felhajtás, se gyémántokkal kirakott gyűrű, csak szeretet kell, tisztelet, az elég az emberi léleknek, megbecsüljék, és máris boldogan tud élni. Románcuk körül azokban a rózsaszín felhőkben az elejétől kezdve fel-fel bukkantak a korai tragédiát jelző éhező keselyűk, húsba vágó rikoltásukkal zavarva meg a felhőtlen élet reményeit. Az ember nincs felkészülve a váratlan halálra, de Kálmán érezte már, hogyne érezte volna, a tudat nem fogadja el, de valami furcsa, megmagyarázhatatlan gondolat ott üvölt a fejben, mint légiriadó háború idején. Az első szerelem pátosza nem csitult Sárában azután sem, miután a keselyűk magukkal vitték Kálmán tiszta lelkét egy felhőkkel borított márciusi reggelen. Én akkor már Pesten éltem, nagyon ritkán jártam haza, nem volt miért, nem volt már kihez, csak később, közelgő nyugdíjas éveiben tudtam meg, hogy Sára a gyerekek kirepülése után megvette Mama régi házát, s azt is csak véletlenül egy kiragadott mondatfoszlányból. Az eperfa immár az övé volt, minden bájával, árnyékát már neki szentelte, megnyugvást számára hozott. Nagyon bántott a tudat, hogy utolsó éveit úgy töltötte el ott, magányosan, egyedül, és minderről nekem egyszer sem tett említést, nem tudtam a tervről, még csak eszemben sem volt olyan, hogy bárki azt a házat megvenné. Mikor mindenki kihalt a környezetemben, háromszázezer forintért adtam el az önkormányzatnak a házat, azt hittem, hogy majd csak a telket használják fel, nem is mertem reménykedni, hogy a házat és az eperfát is meghagyják. Igaz ugyan, hogy akkor már jóval kevesebbet beszéltünk Sárával. Pár évvel költözésem után levelezéseink ritkultak, majd teljesen megszűntek, részint az én hibámból, részint Sára gyásza volt túl elsöprő, nem is csoda, 47 évesen az ember a következő, gyerekek utáni ifjú korát szövi terveibe, nem lelki társának gyászbeszédét.
Amikor ritkán otthon jártam, ellátogattam régi barátnémhoz, szüleim temetésén ő volt a tartóoszlop, akkor sem beszéltük, csak voltunk, egymásnak, mintha nem teltek volna el évek az utolsó levelezéseink óta. Szívünk összes titkos zúgát egymásnak tartottuk fent, ez sosem változott, szerettük egymást akkor is, mikor már annyira fájdalmas volt az élet, hogy örömöt szinte bűn volt beengedni otthonunkba, a másik mosolyát azonban mindig bűntudat nélkül viszonoztuk. Aznap ahogy jöttem, olyan gyorsan el is mentem, nem beszéltem, köszöngettem csak ismerős arcoknak és ismeretleneknek is, azt is csak illemből, tudhatnák az emberek, hogy mennyire gondterhes dolog temetésen a nosztalgia, senkit nem érdekel, hogy Anyu milyen páratlan vendégváró volt, sem az, hogy Apu hány darts bajnokságott nyert meg zsinórban egymás után. Sára szavait sem hallottam, zúgott a fülem, a saját kaotikus gondolataim is inkább elcsitultak a káoszban, lehet, hogy említette a házat, azt sem tudom már, az egyetlen hang, amit hallani szerettem volna az a Budapestre menő 16:45-ös vonat indulásának utolsó figyelmeztetése.
Sára szülei később tértek nyugovóra, addig legalább szeretett anyja pátyolgatását magáénak tudhatta, de utána egyedül maradt. Áronka és Ádám hétvégente meglátogatták, de ők akkor már messze jártak az Alföldtől. Volt, hogy kimaradt egy-két hét, volt, hogy egy-két hónap, de szeretett "Anyájukat" nem hanyagolták el túl sok időn keresztül, az ajtó tényleg nyílt, de más rajtuk kívül nem lépett be rajta. Még én sem.
Az ember így nem hagy maga mögött semmi és senki fontosat mint ahogy én tettem, de a tény, hogy valahol, valaki feltétel nélkül szeret, elég volt az "éppen elfogadható" életemhez, nem vágytam többre, nem házasodtam, ezáltal gyermeket sem szültem, csak én voltam, magamnak magamért, és bár tudom, hogy újságírói pályafutásom hordoz magában annyit, hogy nevemet feledésbe nem löki oly' hamar, de ha belegondolok, akkor valahol mélyen mardos a bűntudat, hogy "csak" ennyit hagyok hátra magamból a világnak.
És most egy újabb utazásra készülök, egy utolsó utazásra, egy utolsó búcsúra az utolsó megmaradt szerettemtől. Ott fogom befejezni az életet, ahol kezdtem, annak a fának az árnyékában, ahol helyet találtam magamnak a tömött földkerekségen. Mert az ifjúságom olyan volt, mint egy sütemény, és Te, Sára, az utolsó morzsát meghagytad nekem ott, az öreg eperfa sűrű, fényt nem tűrő lombjai alatt.