Szakács szemével látni Itáliát
Írta: Bige Szabolcs Csaba
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 308
Szakács szemével látni Itáliát
1,Csatangolás az ízek, illatok és hangulatok Itáliájában
Előrebocsátom, hogy nem szoktam minden témához hozzászólni, ha értek hozzá, ha nem. Most azonban nem tudom megállni, hogy el ne mondjam a véleményemet legutóbbi olvasmányomról.
Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy egy könyvet akkor élvezünk igazán, amikor olvassuk, és nem akkor, amikor olvasunk róla. Mégis erről a könyvről írnom kell.
Amekkora örömmel olvastam, ugyan olyan örömmel írok is róla. Ez is hozzá tartozik a mű által szerzett gyönyörűséghez.
Hogy melyik műről van szó?
Nem titok. A könyv címe: „Ezer nap a Palotában” The lady in the palazzo by Marlena de Blasi.
Már a könyv első oldala megdobogtatta a szívemet az ajánlással. Azzal kezdi, hogy „Per il amore mio, Fernando Filiberto Maria // Il gran bel gentiluomo di Venezia”. Ő az írónő férje.
És az utolsó a sorban a könyvét ”Per Edna Tromas // Dolcezza con occhi blu”-nak ajánlja.
Ez a kedves közvetlenség végigvonul a könyvön az utolsó mondatig. Nem szóról szóra idézem ezt a befejező mondatot, de valahogy így hangzik. „... a lakomának nem annyira a receptjei számítanak, mint azok az emberek, akik körülülik az asztalt.”
Az írónő nyitott szemmel és nyitott szívvel járja Olaszországot Velencétől Rómáig, elvarázsolva az ízek, zamatok és illatok tobzódásától. És az olvasót is elvarázsolja!
Megismeri és megszereti Umbria paraszti életformát élő lakóit pásztorostól, városi kereskedőstől, márkistól-hercegestől együtt.
Mindjárt az elején belecsöppenünk egy falusi ünnepség (festa) forgatagába és megismerjük a négy legfontosabb Umbria-i igazságot, így, ebben a sorrendben: - a polentát (puliszkát) mindig egy irányba kell keverni, - a helyesen leélt élet visszafelé pereg, - a falvak védőszentjeivel épp oly természetességgel élnek együtt, mint egymással, és – emlékezzünk, milyen kicsinyek vagyunk a világmindenségben.
Az ünnep fénypontja a tombola. Minden jelenlevő hozzáad valamit, és egy tele talicskányi finomság gyűlik össze. Tombolajegyet kivétel nélkül mindenki vásárol, s a pénz az ünnepség szervezői,-rendezői kapják, ebből fedezik a kiadásokat. A püspök kihirdeti a nyertest: egy tízéves fiúcska nevét. Első zavara után édesanyja segítségével körbejár az ajándékokkal és kiosztja azt az ünneplők között. Meglepő gesztus!
Marlena de Blasi fölfedezi azt a másik Itáliát, amit a turisták nem ismernek, nem látnak. Az útikönyvet, vagy Times magazin-t böngésző - legtöbbször amerikai - turista arról panaszkodik, hogy a kereskedőket kivéve mindenki elutasítóan viselkedik, és a templom falához támaszkodva a legújabb sporthírekkel szórakoztatják társaikat. „Annyi templomot láttam már, ezt most kihagyom!” - nyafogják.
Mialatt a pecsenyék és gyümölcsök, cipók és édességek között bolyong, és sorra nyitogat boros flaskákat, megismertet Közép-Itália különleges ízvilágával. A vacsorák és lakomák iránti lelkesedése, hogy minden újat megkóstol és maga is megpróbálja elkészíteni, az olvasót is magával ragadja.
A szakács szemével látva a világot kijelenti, hogy semmi sem olyan fontos, mint a létfenntartás, mint az étkezés, mert az élet egymillió lírával többel, vagy kevesebbel is megy tovább, de az ebéd az ebéd!
Otthon érzi magát ebben a számára különben idegen környezetben, pedig messziről, a tengeren túlról, Dél-Dakotából érkezett, és eldöntötte, hogy Olaszországban telepszik le. Otthon érzi magát, idézem a szavait: „Tudom, hogy ha otthon érzem magam a világban, az tesz gazdaggá”.
A történelmi időkbe is kiruccan egy-egy templom, vagy romos palazzo kapcsán. Akár az etruszkokig is. Megejtő a könnyekről szóló monda: azt tartották az etruszkok, hogy a könnyek a lélekből fakadnak, és ha sírtak egy külön erre a célra készített edénybe fogták fel a könnyeket. Ne vesszen kárba, mert akkor, aki sír a lelkéből veszít. Az így felfogott könnyet rózsaszirommal illatosították és ezzel az illatszerfélével kenték meg szeretteiket. Így változott a lelkük szeretetté.
És mind ezek mellett hiteles szakácsnő, aki hajszolja a kibontakozás lehetőségeit, könyvet ír, recepteket szerkeszt magazinok számára, és hitelességét azzal bizonyítja, hogy minden általa közölt receptet konyhájában kipróbál, vendégeinek felszolgál, és dicséretüknek, véleményüknek őszintén örül.
Mikor vacsorát ad amerikai barátainak, arra Umbria-i barátait is meghívja, hogy együtt élvezzék a felszolgált fogásokat és egymás társaságát. „...besereglettek, elárasztották a termet azzal az allegriával, életörömmel, amely után sóvárogtam”.
2, Újra Velencében
Itt vagyok újra Velencében. Orromat megcsapja a csatornák édeskés-rothadás szaga. A vaporetto vidáman hasítja a vizet, s a hulladék kitér előtte. Mozgalmas vízi út a Canal Grande – nyüzsögnek rajta a vízi alkalmatosságok, s a cölöphöz kikötött gondolák lágyan ringanak a lusta hullámokon. A Santa Lucia -tól indulok és a Lido -ig vitetem magam, útközben megcsodálok minden palotát, minden málladozó vakolatot és sajog a szívem.
A Rialtónál mégis érdemes kiszállnom. Mindenkinek elmondják, hogy ezen a szigeten alakult ki az első lakott település, lakói egyszerű halászok voltak, akik elkezdtek a közeli partok lakosaival kereskedni.
Elvegyülök a piac forgatagában távol a turisták tömegeitől. Itt a káposzta és articsóka hegyek között csak helybeliek válogatnak a bőséges felhozatalban. Beosonok a csendes sikátorokba is, a keskeny csatornák partjára, ahol egymás mellett nem férne el két csónak, de a kanyarban ki van téve a tábla, hogy tilos az előzés.
Leülök egy pasticceria előtt a napernyő árnyéka alá, és néhány fenséges süteményt - legyen az cornetto, vagy más - elfogyasztok, de máris látom, amint integet felém egy pompás kis trattoria, most azonban ellenállok a hívogató illatoknak. Még rengeteg csavarogni valóm van. Ciceroném a látnivalókat kínálja, és ígéri, különb kulináris élvezetekkel szolgál, mint az elsőre megpillantott trattoria menüje.
Elárulom, ki ez a bizonyos cicerone, idegenvezető. Ő nem más, mint Marlena de Blasi. Ugye, így már érthető a lelkesedésem?
Azt is elárulhatom, hogy ez a velencei látogatás csupán könyve lapjain valósul meg, melynek címe: „Ezer nap Velencében” – A Thousand Days in Venice.
Miközben együtt bolyongunk Szent Márk városában, izgalmas ebédek és vacsorák, vagy csak egyszerű kis antipasto bemutatásával örvendezteti meg nem csak ízlelőbimbóinkat, hanem szívünket is. Útközben meg-megállunk egy pohárka jóféle prosecco, vagy amarone elfogyasztásra, elszopogatására.
Megtanuljuk tőle, hogy a nap egyik ünnepe az étkezés, aminek meg kell adni a módját. Be is térünk a Santa Maria Formosa egyik jó hírű vendéglőjébe. Itt nyugodtan meg lehet bámulni a bárpult régi deszkatáblájára könyökölve a sürgő-forgó csapost. Étvágygerjesztőnek ovális, fehér tálkában mindjárt elénk varázsol tőkehal-krémet, bébi articsókát, szardíniát savanyú lében, hagymás fehér babot. Ezeket az ősi, pikáns, érzéki ételeket. Ez így az igazi Velence, a hercegnő – villahegyre szúrva.
Most pedig hívassuk meg magunkat egy hétköznapi vacsorára.
Átadom a szót Marlena de Blasi asszonynak:
„Hatalmas cukkini virágokat sütök ki sörtésztában, borjúszegyet töltök meg pisztáciával, húsos pancettával, parmezánnal és zsályával. A felgöngyölt és körülkötözött borjút fehérboros vajon megdinsztelem, majd a saját levében hagyom kihűlni. Bevezetésül lesz még rostonsült paradicsomból készült, jégbehűtött leves, a tetején díszítésként egy pár ánizzsal grillezett garnéla. Desszertnek pedig folyósra érett taleggio, az egyik kedvenc sajtom, meg fehér füge.”
Jó étvágyat, és fogyasszuk komótosan!
Jöhet utána egy kehely gelato di gianduia (mogyoró fagylalt)?
És mindent betetőz egy beteljesült szép szerelem!
Az esküvőn még a pap is meghatódott: „Una storia di vero amore” – mondta könnyes szemmel, mikor az ifjú párt bemutatta a gyülekezetnek. Egy igazi szerelmi történet. Közben az orgonista az „Ave Maria”-t játssza.
Ezek után már csak az maradt hátra, hogy kipróbáljuk a kötet végén található recepteket, például a „bundázott cukkini virágot”.
3, Kóstolgatom az ízeket
Kóstolgatom az ízeket, a hangulatokat, a poros nyári hőséget és a csípős decembereket. Bevallom becsületesen, hogy irigylem azokat, akik részesei a csend és a nyugalom áldásának. Még az olajbogyó szüretelőket is, pedig kezük a jeges szélben ráfagy az ágakra.
Irigylem azokat, akiknek egyik lakomától a másik lakmározásig terjed a figyelme, és nem azért esznek, hogy táplálkozzanak, hanem mert örömet szerez nekik az étkezés. A közös étkezés.
Azokat is irigylem, akiknek sikerült megszökni a civilizáció áldásai elől. A tömegközlekedés és mobiltelefon áldásai elől.
És azokat főleg, akik nem csak a szavak jelentését, hanem azok értelmét is ismerik.
Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, mikor becsuktam a könyvet. Marlena de Blasi könyvét az „Ezer nap Toszkánában” (A Thausand Days in Tuscany) címűt.
A kötetben a szavak és tettek közötti űrt ínycsiklandozó illatok, hagyományos falusi ételek, vagy éppen rafinált fogások töltik ki – bőven öntözve extra szűz olíva olajjal és az elmaradhatatlan helyi borokkal, vagy éppen grappával. Mindezt pedig Toszkána dombjai közt, ahol még élnek a pogány rituálék. Ilyen a szüret idején megejtett keresztelő:
„… rózsaszín pólós, szőke fiatalember icipici babát tart a kezében, - meséli a szerző - a kisfiát, aki alig látszik ki egy fehér takaró puha redői közül. Alacsony asztalon fadézsa áll ugyancsak fehér lepellel leborítva. A látvány lenyűgöző, akár a jázminillatú éj. Egy nő lép elő, megigazítja az édesapa karját, hogy jobban alátámassza a csecsemő fejét; egy másik – bizonyára a baba édesanyja – egyszerre nyugtalanul és örömteli izgalommal tapasztja az arcához a kezét. Meghökkent lélegzetvétel. Pisszegés. Az apa hálaimát mond a szüretért, a borból fakadó erőért és egészségért, földijei szeretetéért és barátságáért, valamint ennek a gyönyörű kisfiúnak a megszületéséért, akinek neve Filippone, vagyis Nagy Fülöp - az apa alámeríti Nagy Fülöpöt, e földhöz kötött törzs most született sarját a most született borral teli dézsába. A fürdetés egy szempillantásig tart, az apa a feje fölé emeli békés, mezítelen, szőlőlevében fürösztött, hatnapos gyermekét, és a tömeg hangosan élteti:
-Evviva Filippone, evviva Filippone!”
Nem kell azonban megijedni, nem marad pogány Filippone. A következő vasárnap a szülei elviszik a templomba és a pap a szent keresztség által megszabadítja az eredendő bűntől. Így aztán több oldalról is felvértezve indulhat neki az életnek (!)
Az ezer nap története végeredményben nem szól semmilyen különös, idegborzongató kalandról, izgalmas eseményről, csupán az életről. Az életről a keresztelőtől a temetésig. Örömökről és bánatokról. Mindennapi apró örömökről – szarvasgombaszedésről, gesztenyeszüretről, későesti lábfürdőről a hőforrásnál. Eltemetett bánatokról, régvolt és mai emberi tragédiákról, melyek a bizalom légkörében jönnek elő az esti tűz körül beszélgetve egy pohár prosecco (habzó bor) mellett.
Na, és szól a finom falatokról!
Jó volt barangolni a szerzővel a szinte érintetlen vidéki élet kanyargós útjain, megismerni a herceget, aki nincstelen földmunkások büszke ivadéka, együtt vacsorázni a kocsmába este összegyülekező falusiakkal, és nagyokat beszélgetni szerelemről, születésről, halálról és megtárgyalni a bundázott cukkinivirág (Fiori di zucca fritti) készítésének csínját-bínját.
Egy régi mondás betűi táncolnak behunyt szemem előtt, ahogy leteszem a könyvet és lámpát oltok: „Parva domus magna pax”, azaz szegény házban nagy a béke.
Szívembe is béke költözött…
*
Amarone – tipikus olasz vörös aszúbor
Antipasto - előétel
Cornetto – kifli
gelato di gianduia –mogyorós csokoládéfagylalt
Pancetta – hasa szalonna
Pasticceria - cukrászda
Prosecco –venetói aromás, pezsgő fehérbor
Trattoria –vendégfogadó