Stella Watson (Váradi Eszter)- Hogy futottál a réten
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 472
Stella Watson (Váradi Eszter): „Hogy futottál a réten...”
Mama elmúlt kilencven éves. Ritkán kelt már fel. Általában az ágyon fekve nézegette a falon levő képeket, vagy lehunyt szemmel hallgatta a régi idők zenéit. Nem sok mindennel tudtam őt lekötni. Már nem olvasott és leveleket sem írt. Valahol a messzeségben járt gondolatban.
Mama gyakran ismételte magát, de sosem tűnt fel neki. Hiába is mondtam neki bármit, legfeljebb talán egy órán át emlékezett rá. Nem volt már más a fejében, csupán az évtizedekkel korábban történt dolgok sokasága. Ezeket számtalanszor el tudta mondani, ám mindig egyre kuszábban. Néha hozzáköltött, máskor kifelejtett valamit.
Ilyen volt egy kedves emléke is. Ez lehetett a kedvence, legalábbis rólam, hiszen gyakran szóba hozta. Valahányszor eszébe jutott, az arca álmataggá és mosolygóssá vált. A rekedtes hangja olyankor felvidult.
– Emlékszel, hogy futottál a réten? Azt hiszem, még délelőtt volt és nem tűzött annyira a nap. Azt a kék, pöttyös ruhában viselted és még rövidebb volt a hajad is. Mennyi is voltál akkor? Hat éves, igaz? Ott simogattad a két barna cicát.
– Igen. Így volt.
Én ugyan kevésre emlékeztem mindenből, de ezerszer is elmesélte az évek alatt, így szinte láttam magam előtt a képet. Csakhogy, mint minden, ez a történet is egyre kuszábbá és érthetetlenebbé vált. Egy ponton már mindebből nem maradt más, csupán egyetlen kérdés.
– Emlékszel, hogy futottál a réten?
Ennyit kérdezett. Az arcán ugyanaz az álmatag kifejezés ült, de már nem mosolygott. Úgy tűnt, mintha nem jutott volna eszébe több.
Sokféle válasz lehetett volna erre. Igazából mindegy is volt, melyiket mondtam. Legkésőbb másnap úgyis újra felmerült volna ugyanez a beszélgetés.
– Igen, emlékszem.
Mama újra a falon levő képekre nézett.
– Ő kicsoda? – kérdezte, azt a fényképet nézve, amelyen a fia szerepelt.
Elmondtam neki a választ, mire meglepődött. Néha abban is kételkedtem, hogy tudta, én ki vagyok. Ám ennek az ellentétét bizonyította az, hogy mindig rákérdezett, emlékszem-e a rétre. Bár egy ponton talán már az sem volt más, csak egy berögzült kérdés.
Egy pillanatnyi csend után felém fordult és rám nézett.
– Itt maradsz még beszélgetni?
– Most dolgoznom kell. Ha vége a munkaidőnek, jövök.
Mama biccentett, majd visszafordult a képek felé.
Átmentem a másik szobába és folytattam a munkát. Ezer és egy dolgot kellett elintézni aznap pluszban. A takarítás, a munka és az értekezletek mellett el kellett menni bevásárolni, kocogni... A barátaimnak is megígértem, hogy egyik este elmegyünk együtt vacsorázni. Csakhogy már nem nagyon mertem a mamát egyedül hagyni. Néha, ritkán ugyan, de felkelt az ágyról és kibotorkált a botjával. Hiába is mondtam neki, hogy elmegyek egy kicsit. Mindig elfelejtette és megpróbált megkeresni. Félő volt, hogy elesik, míg nem vagyok a közelében.
Amikor vége volt a munkaidőnek, bementem hozzá. Rám nézett és merengve figyelt. Már nem emlékezett rá, hogy beszéltünk aznap korábban. Mint általában, amint magára hagytam, újra elkalandozott. Ki tudja, hol járt az emlékeiben?
A kezemben kis csokor fehér rózsa van, rajta egy fekete szalaggal. Fogalmam sincs, hány óra van és mikor kellene indulni haza. Mindazokat, akik jöttek elkísérni őt az utolsó útjára, csupán elmosódott tömegként érzékelem. Azt sem tudom, kik vannak még körülöttem. Talán szóltak hozzám, elmondani a részvétnyilvánításukat, de hiába. Nem figyelek rájuk.
Csupán a földhalomra frissen rátett virágok sokaságát és a közülük kibukkanó barna fejfáját látom, rajta az aranyszínű, festett betűkkel.
Amikor leteszem a kis csokor rózsámat, közelebb hajolok és halkan szólalok meg. Nem kell hallania senki másnak, amit mondok. Csak ő tudná, mire is gondolok éppen.
– Elmondod még egyszer, hogy futottam a réten?