Stációk
Írta: Egervári József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 285
Stációk (egy rajz magánélete)
A számítógép melletti íróasztalon, a felhalmozott könyvek között kotorászott; nem mondta ki, de megállapította, az egészséges rendetlenség kezdett egészségtelen méreteket ölteni. Az egyik könyvkupac alján megtalálta, amit keresett, egy Rimbaud-kötetet. Alig tudta megfogni, kecsesen vékonyan lapult ott, igyekezett kihúzni, ám hatalmas robajjal szinte az összes könyv leborult a padlóra.
– Na, én ezt ma biztosan nem fogom összeszedni – legyintett dühösen.
Rimbaud is eltűnt a szeme elől. Megfordult, elindult az ajtó felé, de megtorpant, a küszöbön egy fotó feküdt. Nem tudta, kit ábrázol; nincsenek véletlenek, ő viszont csak azt a furcsa nyomást érezte mellkasában, melynek létéről már teljesen megfeledkezett, úgy hitte, elfújta a szél, elkoptatta az idő. Akkor döbbent rá, már nem élt, teste ugyanúgy tett, mintha még működne, de lelke és szelleme mozdulatlanul, felfedezhetetlenül hevert valahol mélyen, legbelül, egy titkos zugban. Lehajolt, felvette a fotót, orrára biggyesztette az okuláréját. Megriadva fedezte fel, hogy mosolyog, ismét érezte mellkasában azt a furcsa nyomást, melytől felgyorsult a lélegzése. Nem látta, de tudta, szemébe visszatért a fény, halványan, pislákolón, ám visszatért.
– Csak a képzeletemben létezik – jelentette ki komoran.
A konyhába indult, már beáztatta tejbe a májszeleteket, csak ki kellett sütni. Elővette a nagy serpenyőt, olajat töltött bele. Hirtelen megfordult, mintha az illatát érezte volna, finom, fahéjas illat, lépteinek finom, puha hangját hallotta, amint mezítláb oson a konyha kövén; majd megdorgálja, hogy vegyen fel papucsot, télen a kő úgy süt, akár a jég.
– Megbolondultam. Teljesen biztos – nevetett hangosan.
A máj sercegett a forró olajban, apró olajcseppek bombái robbantak a tűzhelyen, a csempén, de észre sem vette, forróság áradt a szívéből. Nem hitte el. Az ember nem támad fel. Az csak mese. Szép mese.
Ült a konyhaasztalnál, ette a frissensült májat, de nem volt étvágya; a fotót nekitámasztotta a sótartónak. Azon kapta magát, hogy nem eszik, csak a gyönyörű nőt bámulja, aki mosolyog, szépséges fogsora kivillan, a tekintete nem engedi, rabláncra veri, úgy érezte, soha többé nem szabadulhat.
Este megágyazott, vitte magával a fotót is, az éjjelilámpához dőltötte. Úgy döntött, meztelenül alszik, ledobta magáról a törölközőt. Elszégyellte magát, a nő a fotón őt nézte. Elpirult. Lekapcsolta a villanyt, gyorsan bebújt a takaró alá. Zaklatott álmokkal üldözte az éj, reggel fáradtan ébredt, amikor kinyitotta a szemét, a fotót látta meg először. Az oldalán feküdt, nem volt kedve felkelni, ezer évig akart ott feküdni, nem akart mást, csak gyönyörködni ebben a mosolyban, ezekben az igézőn szépséges szemekben.
Munkahelyén szótlanul ücsörgött, nem beszélgetett a kollégákkal, néha megmozdította a számítógép egerét, hogy eltűnjön a képernyővédő; színes gömbök lökdösték egymást folyamatosan, teret akartak maguknak. Néha kihúzta az íróasztal fiókját, egy pillantást vetett a fotóra, aztán gyorsan visszatolta a fiókot.
– Elment az eszem – dünnyögte.
Munka után nem volt kedve hazamenni, lődörgött a városban, leült egy park kovácsoltvas padjára, elgondolkodva bámészkodott; a járókelők nem törődtek vele, nem is sejtették, hogy a férfi boldognak érezte magát. Nem látszódott rajta.
Onnantól kezdve mindennap sétált a városban, úgy lépegetett a szürke térburkolaton, a kacskaringózó járdákon, mintha csak lebegne, cipője alig érte a földet, elkerekedett, csillogó szemekkel, mosolyogva nézett az emberekre, akik meglepődve, néha megriadva tértek ki az útjából.
Egyszer összefutnak. Biztos volt benne. Nincsenek véletlenek, Rimbaud az oka, ha nem azt a könyvet keresi, akkor nem borul le az íróasztalról az a sok felhalmozott könyv, akkor nem repül ki a lapok közül ez a fotó, amelyet valójában nem is ő kapott, nem is neki készült, csak valahogyan hozzá keveredett. De nincsenek véletlenek.
Vasárnap volt. Délelőtt. Mindent lepakolt a konyhaasztalról, előkotorta a szekrény aljából a tűhegyesre faragott akvarellceruzákat, egy üvegpohárba vizet engedett, keresett egy finom, tiszta, puha rongydarabot, a fotót nekitámasztotta a sótartónak. A vonalak először sete-sután kanyarogtak a hófehér papírlapon, a rakoncátlanul szétfutó vízcseppek márványos össze-visszaságban hordták szét a színeket, de nem adta fel. Már késő délután volt, mikorra elkészült a mű. Elégedetten szemlélte. Ugyanaz a mosoly, ugyanaz az élettel, tűzzel fűtött tekintet, de a rajzon már teljes alak volt látható. Egy meztelen nő, lazán, félig ülve, félig fekve, feszes mellek, ágaskodó mellbimbók, csábítón megemelve egyik csípője, kicsit felhúzva lába, szolid szeméremszőrzete megbolondított volna minden férfiembert. A papír majdnem meggyulladt, oly lobogó tűzzel égő vágy sugárzott a gyönyörű nőből. Imádta. Levetkőztette, s ha már levetkőztette, akkor az övé, gondolta. A rajzot bevitte a hálószobába, nekitámasztotta az éjjelilámpának, meztelenül befeküdt az ágyba. Szerelmes tekintettel bámulta, érezte a vágyat, mely ott remegett gyomrában, érezte az ölelést, a nő édes leheletét, finom fahéjas illatát. Boldognak érezte magát. Aztán elaludt.
Másnap bekereteztette a rajzot, ott őrizte az ágya mellett, mielőtt este elaludt, őt látta, mikor reggel felébredt, az első pillantása rögtön a rajzra tévedt. Még délelőtt lefényképezte, az Ofotértben előhívatta, hogy egy példányban mindig vele legyen a nő. Szerelmes volt belé. Nem tudta, ki ő, azt sem tudta, hogy hívják, hol lakik, de érezte, meg fogja találni egyszer. Nem történhet másképp. Már eleget élt boldogtalanul, már eleget élt úgy, hogy semmi sem jutott neki az élet örömeiből, mintha csak packázott volna vele a Jóisten, megcsillantott valamit, aztán már el is tüntette, azt is visszavette, amit soha nem is adott.
– Már mindig együtt alszunk, édesem – mosolyodott el, mikor este meztelenül bebújt az ágyába.
Hónapokon keresztül tizenhárom és fél centiméterrel suhant a föld felett, imádta az életet, mert úgy érezte, megtalálta, meg fogja találni, akit keres, simogatóbban sütött a Nap, kedvesebben ölelte a szellő, minden édesnek és kedvesnek tűnt.
Munka után leült egy parkban, mosolyogva bámulta az embereket, azon gondolkodott, főzni fog este valami finomat, valami gyorsat, könnyűt; olasz tészta lesz a legjobb, az is rá fogja emlékeztetni.
A szemközti padra leült egy fiatal pár, harminc és negyven közöttiek lehettek, beszélgettek, nevetgéltek, aztán a nő odabújt a férfihez, vállára hajtotta fejét, ujjaiba fonta ujjait, meg sem mozdultak, csak ültek ott, összebújva. Zavartan elkapta tekintetét, mintha illetéktelenül meglesett volna valakit, mintha mások boldogságába kotnyeleskedett volna bele. Felpattant a padról, elindult haza. Belépett a lakásba, berohant a hálószobába, felkapta a képet. Kétségbeesetten rogyott le a konyhaasztalhoz, úgy érezte, becsapták, aztán rájött, ő csapta be saját magát, egyedül ő bűnös ebben a történetben, mert elhitette magával, hogy még szerethető, hogy még valakinek szüksége lehet rá, hogy még neki is jut valami az életből.
Este befeküdt a kádba, zubogott a melegvíz, ránézett a rajzra, maga sem értette, miért folynak szeméből a könnyek. Semmi nem történt, csak életre kelt egy pillanatra, szépnek látta az életet, elhitte, hogy ő is szép benne. Nem az, nem szép, be kellett látnia. Lezuhanyozott, lefeküdt aludni. Elkerülték az álmok. Nem is mert álmodni. Nem is akart, mert mindig egyre rosszabbnak látszott az ébredés.
Másnap vasárnap volt. Mindent lepakolt a konyhaasztalról, előkotorta a szekrény aljából a tűhegyesre faragott akvarellceruzákat, egy üvegpohárba vizet engedett, keresett egy finom, tiszta, puha rongydarabot, a fotót nekitámasztotta a sótartónak. A vonalak először sete-sután kanyarogtak a papírlapon, a rakoncátlanul szétfutó vízcseppek márványos össze-visszaságban hordták szét a színeket, de nem adta fel. Már késő délután volt, mikorra elkészült a mű. Elégedetten és szomorúan szemlélte. A nő gyönyörű volt, ugyanaz a tekintet, ugyanaz a mosoly, de felöltöztette, könnyű fehér ruhát adott rá, olyat, melyben elképzelte. Még mindig vágyakozott utána, nagyon erősen, de érezte, mellkasát sűrű, erős dróttal átszövi a bánat, hogy többé ne jusson be semmi, többé ne jusson ki semmi szívéből.
Nézte a rajzot, gyönyörű; de más öleli, más csókolja, más hajol ölére, más fogja kemény mellét, más oltja vágyát. Mást szeret, nem őt. Rádöbbent, hogy a rajzok sosem kelnek életre, a versek sosem valósulnak meg, bármennyire is szeretné az ember; lehet, hogy járna a boldogság, lehet, csak nem jut.
Fúrt egy lyukat a falba, felakasztotta a képet a képszögre. Gyönyörű volt a nő.
Kiült a teraszra, öntött magának egy pohár száraz vörösbort, nem gondolt semmire, csak bámulta réveteg a nyíló rózsákat s ahogy a pampafű karcsú levelei táncolnak az észrevétlen nyári szellőben. Már nem hallotta a szívdobbanásait, már nem lüktettek az erek, nem mozdultak az izmok. A ceruzák némán feküdtek – tűhegyesre faragva – dobozukban, a szekrény sötétjébe száműzve.