Sötétben leterítve
Írta: Kirilla Teréz
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 261
Történet
Hajnali hatkor, amikor az ébresztő hangja szólt, a telefonom kijelzőjén elolvastam a leveled, amit fél órával korábban írtál – mindig is korábban keltél, mint én -, de olyan fáradtnak éreztem még magam, hogy inkább visszaaludtam. Ezután azt álmodtam, hogy összefutunk az épületben, ahová egyébként nap nap után mindketten bejártunk, és szóban válaszolok az üzenetedre, hogy ott leszek a találkozón, amit kértél tőlem. Az irodában üldögéltél, ahová véletlenül benyitottam, de nem az asztalodnál, ahol egyébként szoktál, hanem a fal mellé tolt széken. Amikor beléptem, felálltál, hogy üdvözölj, az arcod sárga és sima volt, akár a viasz. A számítógéped monitorjának hűlt helyén néhány feltöretlen dió volt egy kupacban, azt mondtad, a szülőfaludból hoztad, régi házatok kertjéből, hogy giccses mécsesek helyett ezekkel emlékezz halott szeretteidre. Nem mertem hozzájuk érni, inkább a leeresztett függönyön át néztem hosszan az udvar sötétlő foltokban felsejlő fáit.
Késő délelőtt ébredtem, majd elterveztem magamban a napi teendőimet, és megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy élő szóban már válaszoltan Neked, így nem kell fáradnom az email írással. Egészen estig ebben a hiszemben voltam: fel sem merült bennem, hogy amit álmodtam, értelemszerűen nem történhetett meg a valóságban. Ahogy azonban beláttam tévedésemet, elkerülhetetlenné vált a keserű következtetés: alighanem megőrültem, csendben és észrevétlenül. Mi mást tehettem? Alázattal a laptopom elé ültem, és megírtam Neked a válasz emailt.
A találkozó két felajánlott időpontja közül kiválasztottam a leginkább megfelelőt, néhány mondatban megemlítettem, mivel foglalkoztam az elmúlt napokban, de ami az álmot illeti, arról mélyen hallgattam. Azután sokat töprengtem, írjam-e meg, milyen gondolat merült föl bennem a történeteddel kapcsolatban, amit legutóbb meséltél. Ismét apádat hoztad szóba – mint az utóbbi időben oly gyakran –, aki kamasz fiúként magára maradt, miután tanúja volt apja, azaz nagyapád, erőszakos elhurcolásának. Auschwitz után fél évtizeddel Európa keleti felében gombamód szaporodtak el a munka- és büntetőtáborok, ahová ártatlanok millióit hurcolták. Amikor a lágert felszámolták, mesélte neked, apja hazatért fogolytársai és családtagjaik egybegyűltek, hogy hálaadó imát mondjanak. Ő is velük együtt mondta az imát, holott Isten nem érdemelte meg, fűzte hozzá. Az ő apja soha nem tért vissza, anyját és testvéreit pedig még a háború alatt elveszítette. Mivel apád ezt a történetet egyszer mesélte el neked, és egyébként is egész életén át hallgatott a múltról, fontosnak tartottad megjegyezni, és kutatni az emlékhez fűzött súlyos ítélete mélyebb értelmét. Ám képtelen voltál megfejteni, és amikor hosszas betegség után egy németországi kórházban meghalt, végképp elveszítetted a reményt, hogy a kérdést tisztázd vele. Halála után közvetlenül, amint beértél a kórházba, még egyszer benéztél a kórterembe, nem maradt-e ott valami holmija, és meglepve vetted észre, hogy az éjjeli szekrényén egy szem dió árválkodott. Magadhoz vetted a diót, és hazaérve megkérted az egyik kollégádat, vizsgálja meg a laboratóriumban, honnan származik. A minta azt mutatta, hogy apád kertjéből, ráadásul azon az őszön termett, amikor meghalt. Nem értetted, hogyan kerülhetett oda, hiszen csak te látogattad őt, és apád tavasszal, amikor a németországi kórházba vitted, még nem vihette magával a diót, ami csak ősszel, hónapokkal később ért meg.
Azon töprengtem tehát, hogy írjam-e meg, milyen gondolat merült fel bennem a történet kapcsán, hogy egyelőre megmagyarázhatatlan összefüggést sejtek a dió titokzatos megjelenése és apád egész életén át tanúsított néma ellenállása között. Végül is nem írtam meg, hogy Isten, akit apád számadásra vont, vereséget szenvedett vele szemben, és meglehet, épp ez volt az akarata.