Söralátét klub
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 3 hete
Megtekintések száma: 83
Söralátét klub
Már senki sem emlékezett rá, hogyan kezdődött a játék.
Talán szokás szerint csak ültünk és dumáltunk mindenről: Istenről, nőkről, politikáról, meg arról, hogy ebben a kocsmában sosem változik semmi – a Caola csaj is csak nézett ránk sokat ígérő pillantásával a plakátról, de a kifakult színek elárulták, hogy pont, mint a választásoknál, ez is csak egy régi, soha be nem váltható ígéret – mikor valamelyikünk, aki az aktuális piszlicsáré vitában épp vesztésre állt, kicsapta középre a söralátétjét: „rekontra, én nyertem!”
...
Senki sem értette a játékot. Mi sem, de nagyon élveztük. Voltak persze szabályok, de nem olyan, hogy a kőbányai üti a pécsisört, vagy hasonlók. Hangos bosszankodásokkal színészkedtük el, hogy valamit elrontunk, azért, hogy a másik is nyerhessen. Mindenki szépen sorban. Olyankor ő fizette a kört, abból, amit kezdőtétnek bedobtunk. Persze, az italunk árát minimum betettük, néha többet is, ha a havernak nem volt pénze a sajátjára ...
A többi asztal mellől csak nézték, mit csinálunk, meg kérdezgettek minket:
– Az a lényeg, hogy a Heinekent nem teheted belföldire – válaszolta valamelyikünk, hirtelenjében kitalálva egy szabályt, máskor meg épp egy kivételt ez alól, ha számonkérték rajta. Hát ezért nem értette senki, főleg, hogy néha egymás mellé raktuk az alátéteket, mint a dominót, máskor meg halomba.
Mi voltunk a kocsma csodabogarai, aztán letelt az a három nap, és már nem foglalkoztak velünk, de mi akkor is játszottunk tovább. Évekig.
...
Azon az estén is, ahogy beléptem, már nyomta kezembe a kocsmáros a dobozt az összegyűjtött söralátétekkel:
– A többiek már itt vannak, de nem akarták elkezdeni nélküled.
Az összecsukott ernyőt beleállítottam a vödörbe, leültem, kiosztottam a lapokat, és nekikezdtünk a játéknak. A borús őszi idő és az esőcseppek ritmusa az ablakon elmélázó hangulatba ringatott minket. A sört is csak nyalogattuk beszélgetés közben.
Rozsdi két mondat között letette az utolsó előtti lapját, egy Soproni Ászokot, mire Giga azonnal rávágott egy rajzfilm-figurásat, és diadalmasan nézett ránk mintha értenünk kellene, mit akar.
– Fe...fel kell ven...vennie mind! – nyögte ki nagy nehezen az újonnan alkotott szabályt. –
Ez Gu...Gu...Gusztávos! – kopogtatta meg a lapot a mutatóujjával.
Rozsdi erre kiakadt, ő volt a soros, és már nagyon beleélte magát a győzelembe meg az utána jövő mondatba: „Főúr, egy újabb kört! Én fizetek!” – amit mindig nagy örömmel és nyomatékkal hangoztatott, hogy az egész kocsma hallja.
– Ja, majd pont a te retkes Gusztávod miatt, mi? – háborgott, hevesen gesztikulálva.
Vidor, a viccgyár, lefogta Rozsdi hadonászó kezét, majd kompromisszumként felajánlotta:
– Tudod mit Giga? Felveszi a paklit, ha kimondod, hogy „Moszkvics slusszkulcs”.
– Kö... kö... körösztanyád ho... hogy van? – ugrott fel dühösen Giga.
– Na, na, csak hátrébb az agarakkal! Hűtsd le magad Giga! – toltam az orra alá a söröm – Még hozzá sem nyúltam.
Giga, mint aki ezzel bármit is bizonyítana, le akarta hajtani az egészet, de talán, a felén, ha túljutott, aztán meg ott ült, habos orral kapkodva a levegőt.
Szerettem az egész idióta bagázst. Folyamatosan szívták egymás vérét, de mindnek akkora lelke volt, hogy felét kint kellett hagyni a kocsma előtt, hogy elférjünk.
...
A szomszéd asztalnál ülő három idegenből az egyik, leplezetlenül kukkolt minket. A ruhájukból ítélve nem környékbeliek lehettek. A szemem sarkából már egy ideje figyeltem, ahogy a másik kettő hevesen vitatkozik valamin, de ez a harmadik, nekik háttal, felénk fordulva nézte az előbbi jelenetet. Megelégeltem, és kérdőn felnéztem rá, mire felállt, megemelte a székét, odatette az asztalunkhoz és leült.
– Uraim, ha megengedik beszállnék – és sorban elvette mindenki elől a söralátétet,
összekeverte, kiosztotta, majd rákoppintott az előtte álló halomra és közölte, hogy ötszáz a tét.
Megdöbbentett a határozottsága, és mire ráeszméltem volna mi történik, a többiek már kirakták a pénzt. Eddig négyszázzal játszottuk, az is elég volt a 380-as sörre, de nem szóltam érte. A fickó felütötte a kezdő alátétet, és megmondta miket fogad el rá ütésnek.
Néztem a többieket. A beszélgetésünk abbamaradt, már csak a játékra figyeltek, pedig eddig pont az volt a mellékes. A játékra, amiben valahogy mindig a fickó nyert. Pont úgy csűrte csavarta a szabályokat, ahogy mi is, de ő állandóan csak a saját javára.
Azóta a mi pénzünkön iszik minden nap, és nekünk is egyre ritkábban kéri ki az új kört. A beszélgetéseink, még a másik kárára való vidám cukkolások is elmaradtak. Csak ülünk némán, hónapok óta, és csapkodjuk az alátéteket, próbálva kihasználni a lapjárást. Hiába.
Mindig ő nyer, aki a szabályokat alakítja.
Nekünk meg nincs másik paklink, és nincs másik kocsmánk sem.