Simon Rita - A határban
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 653
A határban
A két mélybarna szempár a bárányfelhőket kémlelte a krumpliföld széléről egy
napsütötte augusztusi délutánon, miközben olykor-olykor a távoli jövőbe tekintgettek. Két
fiatalember, külsőre hasonlóak, unokafivérek, közel a felnőttkorhoz. Óriási, bánatot és örömet
mélyen elrejtő szemükkel, hullámos, fekete hajukkal, kimagasló termetükkel kimondottan
jóképűnek számítottak a faluban, de azt már korán megtanulták, hogy a szépség önmagában
mit sem ér. Itt legalábbis nem, ahol a tekintélyt és a népszerűséget a holdak és a lovak száma
adta és persze a család jó híre, amely utóbbit kétségbeesetten őrzik az öregek. Ha más nem
maradt, legalább a becsület legyen örök, azt talán nem veheti el senki.
- Olyan ez a határ, akárcsak a tenger - szólalt meg nagy sokára István, az idősebb
unokatestvér.
- Te aztán tudod, hisz' olyan sok tengert láttál életedben - vetette oda Laci, miközben próbálta
elrejteni mosolyát.
- Én ugyan nem, de a Tata mutatott egy képeslapot - István egy fűszálat vett az ujjai közé,
maga se tudta miért, de jól szemügyre vette, olyan gondossággal, mint aki a természet minden
apró részletét át akarja tanulmányozni.
- Milyen képeslapot?
- Valamilyen rokonától vagy régi szerelmétől kaphatta - tűnődött István.
- Csodálkoznék. A Tata még a szomszédos faluban se járt - ámuldozott Laci.
- Amikor fogságba került még fiatalon, öt évre, akkor bizony járhatott a tengernél. Ott ismerte
meg azt a lányt - s a fűszálat a magasba emelte, miközben tovább merengett.
- A Mama tudott róla?
- Ő mesélte nekem.
- És mit szólt hozzá?
- Semmit, az egy nagyon régi történet - István hátradőlt, kezével eltakarta a napot, miközben a
fűszál még mindig az ujjai között pihent.
A csend puha bárányfelhőként ereszkedett le közéjük, sohasem kellemetlen
útitársként. Így volt nekik természetes. Nem szaporították soha a szót, hiszen az
unokatestvérek fél szavakból is megértik egymást, vallották a fiúk. De a legszükségesebbeket
mégiscsak meg kellett tárgyalni.
- Hogy álltok a Krisztinával? - hozakodott elő István a témával.
- Sehogy. Mama azt mondja, ha vele akarok kezdeni, akkor el kell vennem. Még nem tudom,
hogy hiányzik-e ez nekem.
- Neked egy pesti nő kellene, nem a Krisztina - azzal István leszakított egy másik fűszálat, s
azzal játszott tovább.
- Olyan, aki cigarettázik? - Laci kikerekedett szemmel fordult unokabátyja felé.
- Nem nagy dolog, néha én is megtömöm a pipát - válaszolta egykedvűen István.
- Az más. Nálunk nem divat, hogy a fehérnép füstöl.
- Akkor maradj a Krisztinánál.
- Sok lehetőségünk nincs, ezt te is jól tudod. Nem mi vagyunk a legkapósabbak - intett
lemondóan Laci.
- A magad nevében beszélj! - füttyentett egyet István és a közeledő, poros lovas szekér felé
bökött, amit Henrik úr, a gazda vezetett.
- Fiúk, mire tartom én magukat, eredjenek dolgozni, de azonnal! - kiabált napszámosainak
ellentmondást nem tűrő hangon, így hát mit volt mit tenni, fogták a kapát és folytatták a
krumpli szedést. Szedték és zsákolták is, Henrik úr acélkék tekintetének kereszttűzében. Már
lefele áldozott a nap, amikor jólesően leheveredtek újra a fűbe. Henrik úr még bőszen
számolgatott, osztott szorzott a szekér tetején.
- Ki az a sápkóros menyecske aki ott, a kukoricás előtt álldogál? - figyelt fel a mozgásra kis
idő elteltével István.
- Boris néni unokája Pestről.
- A Kleineiselékre gondolsz?
- Igen. Kis szamár. - próbált fordítani németből Laci, de legtöbbször nem akaródzott neki
eltalálni a szavakat.
- Az te vagy. Látszik, hogy nincs "magas iskolád", ahogy a Nagymama mondaná. - István a
templomtorony felé nézett, ahol dédnagymamájuk minden bizonnyal épp az esti mise padját
koptatta.
- Nem sok mód adódott rá, ezt te is nagyon jól tudod. De lesz mesterségem.
- Jól van, elhiszem. - fészkelődött István és a szekér felé nézegetett, de Henrik urat egészen
másféle gondolatok kötötték le, nem törődőtt többet a fiatalurakkal, azonban ezt István nem
vehette biztosra.
- Téged néz. - fúrta tekintetét Laci unokabátyja mélybarna szemébe.
- Üssön a ménkű a Henrik úrba, hogy nincs jobb dolga, mint engem bámulni.
- Nem ő, hanem a lány.
- Az más. Akkor oda kell menni. - István meg sem várta, hogy unokaöccse mondjon erre
valamit, kipirult arccal, de határozottan megindult.
- Kézcsók, kisasszony, tán el tetszett tévedni? Segíthetek? - kiáltott mosolyogva a lánynak.
- Kicsit. - válaszolta pironkodva, de kíváncsian a karcsú, barna copfos menyecske.
István hátrafordult, majd füttyentett az unokaöcsének, aki - mit tudott mit tenni - útnak eredt,
egyedül. A sarkon befordulva vészjóslón nézett utánuk, s megállapította magában, hogy az
unokabátyja biz' a vesztébe rohan, de ki ő, hogy megakadályozza? Könny szökött óriási
barna szemébe, miközben tudta jól, hogy egy férfi nem sírhat. Két dologtól tartott, nagyapjuk
féktelen haragjától, de leginkább attól, hogy a gyerekkornak menthetetlenül, végérvényesen
vége.