Shakespeare: 2. szonett

Shakespeare 2. Sonnet

When forty winters shall besiege thy brow,
And dig deep trenches in thy beauty's field,
Thy youth's proud livery, so gaz'd on now,
Will be a tattered weed of small worth held.
Then being ask'd where all thy beauty lies,
Where all the treasure of thy lusty days,
To say within thy own deep-sunken eyes
Were an all-eating shame and thriftless praise.
How much more praise deserv'd thy beauty's use,
If thou could'st answer 'This fair child of mine
Shall sum my count, and make my old excuse'
Proving his beauty by succession of thine!
    This were to be new made, when thou art old,
    And see thy blood warm when thou feel'st it cold.

Szabó Lőrinc fordítása

Ha homlokod negyven tél ostroma
s szépséged kertjét mély árkok ülik;
ifjúságod, e most csodált ruha,
nyűtt rongy lesz, mely alig ért valamit:
s ha megkérdik, szépséged hova lett,
deli napjaid kincse hova halt,
válasznak saját üreges szemed
emésztő szégyen lesz s roncs diadal.
Felélt szépséged viszont újra nagy
érdem lehetne: "Íme szép fiam
összegezi s kimenti koromat",
- látnád: tied, ami szép rajta van.
    Így újulnál, öregem, és a véred
    melegítene, bár hidegnek érzed.

Gyöngyös Imre fordítása

Ha negyven tél támadja homlokod
s szépségmeződből árkokat kivág,
az ifjúság díszét hiányolod:
a gaz rongyokká lett egyenruhát.
Ha kérdezik: szépséged hova tűnhet,
buja napjaid kincse hova lett,
idézd fel a szemed mélyébe süllyedt
falánk szégyent s herdált dicséretet.
Szépséged tán több jó szót érdemel,
ha válaszolsz: "Gyönyörű gyermekem”
kiment s érdemeim sorolja fel;
tiszta szépsége tőled nyert elem."
    S ha majd megvénülsz, kihűlt véredet
    e gondolattal melegítheted.