Schandl Eszter - A fiú, aki nincs
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 310
Schandl Eszter: A fiú, aki nincs
Amikor a városba kerültem, először a mozit kerestem meg. Nem volt nehéz megtalálni, a központban állt, szürke falait napszítta képek színesítették. Igazi vidéki mozi régi plakátokkal, kopott székekkel, szomorúszemű pénztáros lánnyal és bagószagú gépésszel. Imádtam. A szerda volt az olcsó nap, szerdán tehát odajártam. Hamar feltűnt, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek a szerdai elfoglaltsága a város art mozija. Nem tudom pontosan megmondani, hány főből állt a szerdai keménymag, mert a két terem négy filmje között eloszlottak, de voltak, akiknek hasonló volt az ízlésük, velük gyakran találkoztam. Mindenkinek megvolt, hogy hol szeret ülni, ezt a szomorúszemű pénztáros lány is tudta, és csak a filmet kérdezte, azt nem, hogy hova legyen a jegy. Én a középső sor közepén ültem, ez a kis teremben a hatodik sor volt, a nagyban a tizedik. Velem egy sorban belül ült a hiperintelligens, cserfes gimnazista lány, aki egyfolytában beszélt és nagyon szerette a francia filmeket. Ha fáradt voltam, kerültem a francia filmeket. A legelsősorban ült a fizika tanszék könyvtárosa és felesége. A bácsi volt az első mindig, aki felpattant, ha a mozigépész rossz tekercset tett be, vagy a felirat, annyira elcsúszott, hogy már olvashatatlan volt. A harmadik sor közepén, mindig ott, a kis és a nagy teremben egyaránt, foglalt helyet az olvasó fiú. Mindig olvasott, az előtérben és a teremben is. Az utolsó előtti sorban középen volt a jogászlány helye, aki szép is volt, meg okos is, de folyamatosan hitvány pasikkal jött össze, és gyakran órákon át sírt nekem a közeli, zöldajtós kocsmában mozi után. Az utolsó sor a macsófiúé volt, aki szinte mindig más lánnyal érkezett.
Aztán egyszer, már az első vizsgaidőszak végén, mikor fáradtan, mint egy holdkóros, az egyetemi könyvtárba menet, ahogy szálltam fel a buszra, rám köszönt valaki, és akkor ránéztem, a szemébe, ami olyan volt, mint májusi reggeleken a Duna, ami mint a bársony hullámzik, és olyan jó bámulni félig éber, de még félig álmodó elmével. Ő leszállt, én felszálltam. A buszon ülve, nyitott könyvvel a kezemben, azon gondolkodtam, hogyan lehetett, hogy hónapokig szinte hetente láttam, és egyszer se néztem a szemébe, egy szót sem beszéltünk. Az olvasó fiú volt az, a harmadik sorból. A következő napokban folyton ő volt a fejemben. Akkor azt gondoltam, ez szerelem, de már tudom, hogy nem az volt, csak az elnyomott honvágy.
Szerdán már nyitáskor a moziban voltam. Leültem a pénztárhoz legközelibb asztalhoz, és próbáltam olvasni a jegyzeteimet, de csak az érkezőket tudtam nézni, és persze hiába próbáltam látványosan tanulni, mindig akadt valaki, aki odaült hozzám beszélgetni. A fizika tanszék könyvtárosának a felesége mesélt a férje előző napi műtétjéről, a macsófiú a kockasajtok közti különbséget fejtegette, majd a jogászlány sírdogált nekem kicsit az éppen aktuális, hitvány pasijáról. Aztán végül, az utolsó film kezdése előtt nem sokkal, megérkezett ő is. Köszönés nélkül ment el mellettem, talán rám sem nézett, pont úgy, mint korábban mindig. Rosszul esett, nagyon, valami mást vártam, nem tudom, mit, de nem ezt, ami a legvalószínűbb volt. Miután elment a pénztártól, én is vettem egy jegyet. A harmadik sor közepére. A szomorúszemű pénztáros lány először meglepődött, majd furcsán mosolygott. Zavarba jöttem. Gyorsan vettem egy kis pattogatott kukoricát, amit addig még soha, de gondoltam jól jön majd, ha ott ülök a harmadik sor közepén. „Eltévedtél?” – kérdezte, mikor mellé ültem. „Nem” – mondtam, és tömtem magamba a kukoricát. Angol filmet néztünk, ami biztosan nagyon jó volt, de én végig csak azon tudtam gondolkodni, hogy mi lesz majd, ha vége lesz, és felkapcsolják a fényt. Aztán világos lett, én nagy lélegzetet vettem, és próbáltam, feszültségemet leplezve, valami okosat mondani, de szerencsére megelőzött. Egyszerűen megkérdezte, van-e kedvem beszélgetni kicsit a filmről. A közeli, zöldajtós kocsmába ültünk be, és ott is ragadtunk egészen zárásig. Már a kollégium felé sétáltunk, mikor megkérdeztem a nevét, órákat beszéltünk át úgy, hogy nem mutatkoztunk be egymásnak. „Találd ki!” – mondta. A Csongor név jutott eszembe, és ő azt mondta, így is szokták hívni. Nagyon meglepődtem, hogy elsőre kitaláltam a nevét, vagyis a kevésbé használt nevét. Nem ő volt az első ismerősöm, aki mindkét keresztnevét használja. Lelkesen kértem, hogy próbálja meg ő is kitalálni az én nevem, de határozottan leintett, „a név csak a birtoklást erősíti.” Kicsit összehúztam magam, „vagyok, aki vagyok”, jutott eszembe a Bibliából, de inkább nem mondtam semmit, aztán hamar megérezte, hogy túlzottan leszólt, és elkezdett mesélni az iráni filmekről.
A következő napokban csak azon tudtam gondolkodni, hogy nem túlzottan nyomulós-e, ha megint órákon át várok rá a mozi előterében, és újra a harmadik sorba kérem a jegyet. Kicsit bántotta az önérzetemet, de úgy éreztem ez a fiú mindent megér. Nyitásra odamentem, és ő már ott várt a bejárat előtt, és végtelen természetességgel kérdezte, hogy melyik filmet választom. Minden olyan egyértelmű volt, a szomorúszemű pénztáros lány már automatikusan a harmadik sorba adta nekem is a jegyet, és a szerdai kemény mag, mint a kollektívtudat megtestesülése, egyértelműen egy párnak tekintet minket.
Talán már a harmadik éjszakát beszéltük végig, amikor először vált személyessé a beszélgetésünk. Kérdezte, hogy egyetemista vagyok-e, majd arról beszélt, hogy nagy vágya az egyetem. Nem is tud elképzelni jobbat annál, hogy egész nap előadásokra járjon és okos embereket hallgasson. „Mi érdekel, milyen szakra akarsz menni?” Kicsit elgondolkozott, majd azt mondta, hogy „minden érdekel, bármi”. Épp akkor kezdődött az új szemeszter, ezért mondtam neki, hogy szerintem nyugodtan beülhet bármilyen nagy előadásra, nem tűnik fel senkinek, hogy nem tartozik oda. Másnap reggel háromnegyed nyolckor az audmax előtt várakoztunk a negyedéves történelem szakosokkal. Én automatikusan beültem volna hátra, de ő ragaszkodott a harmadik sorhoz. „Valami álladóság nekem is kell”, mondta. Nem baj, gondoltam, majd csendben meghúzzuk magunkat. Nem így történt, Csongor folyamatosan kérdezgette az előadót. Kicsit elfogott a félsz, talán mégis baj lesz ebből, még csak egy fél éve voltam egyetemista, idegenül mozogtam a rendszerben, nem láttam át. Az ajtóban az oktató megállított, kérdezte, hogy történelem szakosak vagyunk-e, még soha nem látott minket a tanszéken. Valami kitérő válaszon gondolkodtam, de Csongor megelőzött. „Nem vagyunk történelem szakosok, de szívesen látogatnánk az előadásait. Ugye nem baj?” Az előadó hiúságának ez természetesen tetszett. Mikor később felemlegettem neki, hogy mennyire megijedtem ekkor, Csongor kijelentette, nem szokott hazudni. „Az anyám azt szokta mondani, hogy biztosan van olyan helyzet, amikor hazudni kell, de ő még soha nem került ilyen helyzetbe. Én sem.”
Igazából így utólag belegondolva sok olyan eset volt, ami gyanús lehetett volna, de én olyan elvakult voltam, hogy szinte fel sem tűntek ezek. Például különböző neveken szólították, a villamoson egy kedves bácsi Balázsozta, a kedvenc pékségében az eladó Zolinak nevezte, egy szőke lány a főtéren pedig Istvánnak hívta. Igazán akkor vált kicsit gyanússá, amikor a Pitypang nevezetű hírhedt kocsmába hajnali négykor rendőrök jöttek, és mindenkit igazoltattak. Én lelkesen kerestem az igazolványomat, tizennégy éves korom óta azt vártam, hogy végre igazoltassanak, de ő megfogta a kezem, és kiosontunk az utcára. Ekkor rákérdeztem, hogy fél-e a rendőröktől, de megnyugtatott, hogy nem, csak nincs személyije, és elég bonyolult lenne csináltatnia.
Gyorsan felvette az egyetem ritmusát. Már az első héten felfedezte a BTK-t, a TTK-t, a közgázt és a Jogtudományi Kart és a második héten már kedvenc egyetemi oktatói is voltak. Általában együtt ebédeltünk, ilyenkor az előző előadás hatása alatt beszélt nekem római jogról, vagy éppen a moszatokról. Nem tudom, hogy naponta hány előadást hallgatott meg, de el tudom képzelni, hogy reggel nyolctól este nyolcig ingázott az épületek között, és válogatott a lehetséges előadók közt. Nagyon lelkes volt.
Már a következő vizsgaidőszak vége felé voltunk, ültünk az egyetemen bent egy padon, ő beszélt hozzám, nem tudom, miről, én pedig az épület különböző tónusait figyeltem, ahogy a nap el-elbújt a felhők között, és a fény a színes üvegablakokon át kokettált az épület rejtett sarkaival. Fogalmam sincs, hogy miről beszélt eleinte, arra a mondatra figyeltem fel, hogy ő tulajdonképpen nincs is. Neki nincs személyazonossága és még neve sincs. A szülei fiamnak szólítják. „Egy tanyán születtem Kecskemét mellett. Az anyám azt szerette volna, hogy szabad legyek, igazán szabad. Nem jelentette a születésemet. Gyerekkoromban sokat költöztünk, a lakótelepeken senki sem kérdezte, hogy járok-e iskolába. Az apám orvos. Nem él velünk, van egy másik, egy rendes családja, de mindig támogatott.” Csapongott, ömlött belőle a szó. Emlékszem ekkor nagyon megnéztem, az egyenes homlokát, a hosszú ujjait, mintha akkor láttam volna először. „És szabad vagy?” kérdeztem. Meglepődött, elcsendesedett. Persze kérdezgettem tovább, a kíváncsiságom egyre csak nőtt. Mi lesz vele, ha meghal az édesanyja, hol fog lakni, miből fog élni? Ezekre a kérdésekre megvolt a válasza, nem a jövője zavarta. „Most egyáltalán nem érzem magam szabadnak, csak a korlátokat látom mindenhol. Mindenki vizsgázik, én nem tehetem. Csak szórakozásból tanultam. Most frusztrál. Fölöslegesnek érzem. Szeretnék közgazdász lenni, vagy vegyész. Mindegy, hogy mi.” Egyre halkabban beszélt. „Most már legalább nevem van,” mondta halványan mosolyogva, „ezután Csongorként fogok bemutatkozni. Most már be tudok mutatkozni, ha találkozom valakivel.”
A következő napokban sokat találkoztunk, alig vártam, hogy láthassam. Felszabadult volt. Nem kérdezgettem, nem akartam zaklatni, de ő sokat mesélt. Egy délután még az anyjának is bemutatott, aki nagyon örült nekem. „Olyan jó, hogy van egy ilyen jó barátja a fiamnak.” Persze a jó barátságok is elmúlnak. A Szigetre még eljött velünk nyáron, szeptemberben is együtt jártunk szerdánként moziba, de aztán összejött egy miniszoknyás pszichológus lánnyal, aki nehezen viselt engem, a találkozásaink megritkultak, novemberben már egyáltalán nem láttam. Mielőtt karácsonyra hazautaztam volna, összefutottam a lánnyal, a barátnővel, kérdeztem, hogy vannak, de ő sem tudott róla semmit.