Ruzsik Noémi - Örökség

Írta: Csak Nőknek!


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 297



Ruzsik Noémi: Örökség

Azt tartják, a világnak valahol egy távoli részén, hogy a diófa nyugtató kisugárzással bír. A
zaklatott lélek békére lel, ha kis időre diófa alá telepszik. Így lehet ez. És bizonyára így is van.
A Jóisten feladatot bízott a diófára cserébe azért, hogy savas leveleit az emberek minden
ősszel felgereblyézik és elégetik, nehogy megártson a termőtalajnak és növénytársainak. Erős
sava mellé gyógyító erőt rendelt, isteni misztériumából egy leheletnyit adományozott a
diófának.
Volt minálunk a kertben annak idején három is. Öregek voltak, repedezettek, családunk
négy generációját figyelték némán felnőni. Öregemberek beszélgettek, gyerekek játszadoztak
alattuk. Hűsítő árnyékot vetettek a kertre, terebélyes ágaikkal a tető repedezett cserepeit
simogatták, gyermekkoromtól fogva úgy gondoltam, valamiféle gondoskodás jele lehetett ez.
Apám persze lefűrészelte ezeket az ágakat. De a dió nem bánta, csonkolt ágai végén még
zöldebb ágacskákat, leveleket hozott, minden tavaszt lomhán-vidáman integetve várt és
minden ősszel valósággal záporoztatta bő termését a talajra. Nem győztük szedni, a testvéreim
meg én, lett belőle télre minden jó, még a piacra is zsákszámra jutott.
A diófa, ma úgy gondolom, halálában is megőrzi nyugtató mágiáját. Már abban sem
vagyok biztos, hogy igazán meghal, mint a többi élőlény. Hiszen isteni ereje van. Poros
nagyszobánkban, amelyből egymás után enyészett el három generáció asszonyvonala, diófa
ágy áll zömöken, kopottasan. Kiszolgálta anyámat és az ő anyját. Szőnyegek, függönyök
foszlottak, cserélték egymást az évtizedek alatt, megfordult néhány bútor, megsötétedett a fal,
de a diófa ágy kitartóan áll szögletesre faragott, kurta és vaskos lábain, némán és hűségesen
szolgál, amióta csak behozták ebbe a szobába. Rég elporladtak már azok az izmok is, amelyek
fűrészelték-faragták, simára csiszolták és lakkozták a hosszú szolgálatra szánt testet.
Három generáció verejtékét szívta magába az az ágy: születések és halálok kipárolgásait,
izzadtságot, betegségek és szerelmek lázát és egyszer sem nyögött a nehéz sorsok alatt.
Megnyugvást adott. Ölében jött világra anyám és a testvérei, s haltak is meg. Ki még akkor,
születése után, ki évekkel később. Én is itt születtem, anyám ragaszkodott hozzá. Nem volt
hajlandó kórházba vonulni, pedig három újszülöttet gyászolt el énelőttem. És hányat, aki meg
sem született. Születés és halál: anyám békével tűrte őket. Úgy tartotta, a halállal tartozást
egyenlítünk ki a mindenható Isten felé. Hogy milyen bűnök miatt tartozott neki az anyám,
arról sohasem beszélt. Halálos ágyán, a nehéz vánkosok között is nyugalmas, szeretetteli
kifejezéssel az arcán biztatott engem, legidősebb és örökké nyugtalan, gyenge idegzetű
gyermekét. A mai napig emlékszem a szavaira. Azt mondta: lányom, az élet maga az ádvent.
S ő így is élte, szent várakozásban. De hogy mi a megváltás, amire várni kell, amire várni
érdemes, arról hallgatott. Beszélt helyette a diófa ágy, szinte sóhajtott, amikor anyám
visszaadta a lelkét – és ezzel kifizette megmaradt tartozását a teremtőjének. De akkor még
nem értettem ezt a sóhajtást.
Itt vagyok ma én. Már csak én. Testvéreim közt a legidősebb. Mindőjüket túléltem. Fejjel
benne egy új érában, gyökereimmel még az előzőben. Testem öregszik, de romlani nem
mutatkozik hajlandónak. Csak kopik, néha mintha nyikorogni is hallanám. Érzékeim
eltompultak és vágyom a napot, amikor gondolataim is tompulni kezdenek, mert most még
élesek, frissek és vádolóak. Eszembe jut anyám meg az advent. Egyre többször jut eszembe,
néha szinte harsognak az utolsó szavai. Azután percekig zúg a fülem. Itt hagyott engem. Nem

a többieket, engem. Nekem volt rá szükségem. Majd itt hagytak a többiek is és a férjem még
életében. Olyan régen volt már, hogy nem is emlékszem. Pedig tudom, ésszel tudom, hogy
nagyon fájt. Aztán itt hagyott a fájdalom is és itt felejtett a gyász is. Meg az Isten, akinek, már
tudom, láttam az arcát időnként és hallottam a szavait. Épp itt, ebben a szobában. De nem
értettem meg őket.
Leülök a diófa ágyra. Mintha megreccsent volna. Talán én leszek az utolsó terhe. Ki más is
lehetne? A diófa sem él örökre, de a diófa kétszer hal meg. Én pedig sosem éltem, az én
életem félelem volt attól, hogy nem jön el a megváltó sosem. S nem mertem rá várni sem.
Nem fogadtam el, amit két kézzel nyújtott, mert lelkem mélyén tudtam azt is, hogy eljön az a
nap, amikor visszaköveteli. Mostanra igen sok a tartozásom. Minden nappal több. Nem
szültem és nem gyászoltam el gyermeket, anyáim ágya pedig mintha hirtelen vénült, szikkadt
volna meg meddő életem évei alatt. Öregesen, de még méltósággal viseli végzet nélküli
sorsom üres terhét.
Azt hiszem, leghelyesebb, ha az elkövetkező órákban áthordom ágyneműmet a kisszobába.
A téli napokon anyáim ágya utolsó szolgálatát a kandallóban látja majd el, az egykori diófa
darabjai utoljára hozzák el a meleget és talán végre bevilágítják az eddig sötétben maradt
sarkokat is. Igen, így lesz helyes. Fényes és meleg lesz idén télen. És talán elkezdődik az
Advent is.