RULETT
Megforgatom a tárat a pisztolyban. A számba dugom. Meghúzom a ravaszt. Tett nélkül kattan egyet. Miután kivettem a számból a fegyvert, megtörlöm a csövét. Visszarakom az éjjeliszekrény fiókjába. Főzök egy kávét. Előtte sohasem iszom. Inkább álmosan mennék a túlvilágra, hátha olyan lesz, mint egy álom. Bár valószínűbb, hogy lófasz sincs utána.
Minden reggel eljátszom ezt az orosz rulettet. Nem vetkőzős pókert. Előtte mindig megfürdök, megmosom a fogam. Felöltözök. Senki nem akarja, hogy egyszál faszban találjanak rá hullamerevségben. Meztelenül születünk. Véresen. Aztán felöltöztetnek. Ha egyszer így meghalok, felöltözött leszek. És véres. Aztán levetkőztetnek. Mondhatnád, hogy ez alapján a halál az élet ellentéte, de én nem így gondolom. Mindkettő csak egy állomás. A legtöbben úgyis halva születünk.
Éppen ezért találtam ki az egészet.
Legjobb barátom temetésén voltam. Taxis volt. Elütötte egy busz. Reggel még csókot adott feleségének, barackot fia fejére. Aztán elindult munkába. Meghalt.
Maga mögött rengeteg hiteladósságot hagyott. Előtte való nap velem összeveszett. Nem is foglalkoztunk vele. Tudtuk, másnap kibékülünk. De nem volt rá alkalmunk. Utolsó emléke rólam a középső ujjam volt egy baszd meg kíséretében. Bár, ha egy vigyor lett volna mellette az arcomon, ez akár egy hiteles, jó emlék is lehetett volna. Minden mondat a hangsúlyon múlik.
Aznap, amikor meghalt, egy előre lefoglalt fuvarhoz igyekezett. Egy fejes egy békeszerződés aláírására ment volna. Így elkésett. Másnap lebombázott a másik fél egy várost. Kisembereken is múlnak a nagy dolgok.
A temetésen felesége és fia sírva bújt hozzám. Én is sírtam. Az volt az utolsó. Azt hiszem, véglegesen kiszáradt a szemem.
Akkor döntöttem el, egy napot sem fejezek be úgy, hogy befejezetlen dolgaim maradnak. Nem okozok fájdalmat senkinek, akit magára hagyok.
De az ember csak ember, hiába az elhatározás. Gondolatban mind nemesek vagyunk. Tetteinkben gyarlók.
Ekkor vettem meg a pisztolyt. Egyetlen golyóval. Minden reggel megforgatom a tárat, és a számba dugom. Bármelyik napom lehet az utolsó. Mint mindannyiunknak. Ezzel a tudattal, hogy másnap meghalhatok, mindent kiteljesítek az adott napban, mert lehet utána nem lesz esélyem kijavítani a hibákat.
Élj a mának, halj meg máskor.
Persze ez áldozatokkal jár. De az egész élet erről szól. Annak idején egy feltörekvő zenekar énekes-dalszövegírója voltam. De otthagytam őket. Ha egyik reggel meghalok, ne hagyjam őket pácban. Azóta csak verseket írok. Ha meghalok, halálom után úgyis többet érnek, mint életemben. Az írók mind meghalnak, de az írások akár évezredekig is fennmaradhatnak.
Egyéjszakás kalandoknál többre sem futja, mert nem akarok senkit hiányomban hagyni. Bár ha sikerülne összeszedni egy feleséget, aki gyűlöl, lehet, örülne a halálomnak. De olyan nehéz manapság egy rossz házasságot összehozni. Körülbelül annyira, mint kankót összeszedni egy drogos kurvától, gumi nélkül.
Ha most azon agyalsz, hogy elég szomorú ez az egész, tévedsz. Minden reggel újjászületek. Minden napomat úgy élem, hogy teljes legyen. Van egy pisztolyom, és nem félek használni. Te félsz kihasználni az életedet.
Ez a reggel is úgy indult, mint a többi. Megfürödtem, fogat mostam, határozott mozdulattal a számba dugtam a pisztolyt. Fontos, hogy a szádba dugd, ne a halántékodhoz rakd, mert az első biztos halál, az utóbbi lehet, csak megnyomorít, és nem akarnék kibaszni magammal, hogy agyhalottként éljek tovább. Bár sokaknak ez pisztoly nélkül is megy.
Számba dugtam a pisztolyt, mögöttem a festővászon. Ha kiloccsan az agyvelőm, szeretném, ha műalkotás lenne. Pedig nem az. De, hé, Van Gogh a fülét vágta le egy nőért. Ilyet én sohasem tennék. Inkább a semmiért durrantom a vérem a vászonra.
De ma sem festettem semmit. Visszaraktam a pisztolyt a helyére.
A kávézóban a kávémat iszogatom. Igen, már megint kávézok. Tudom, otthon is ittam, de egyrészt minden napomat éberen akarom tölteni, másrészt koffeinfüggő vagyok, meg cigi- és alkoholfüggő. De hé, ha bármelyik nap meghalhatsz, nem tök mindegy mivel mérgezed magad? Legalább élvezd ki.
Az ég kék, a felhőkből boldog gyerekkorom plüssállatai formázódnak, de elbújhatnak a lány kék szeme mellett, aki a szomszédos asztalnál Camust olvas. Az élet szép, ha azzá tesszük, de ő alapvetően gyönyörű.
Észreveszi, hogy őt nézem. Először nem vettem észre, hogy visszanéz, mert épp a lábát néztem. Nadrág van rajta, azon kisszoknya. Határozott és szexis. Szexisen határozott. Erre gondolok.
Összeakad a szemünk. Zavaromban azt kérdezem, szereti Camust? Az irodalmi témákban legalább otthonosan mozgok. Gyönyörű kék szemében zavartan úszkálok.
– Először csak egy feladat volt egyetemen. De megszerettem. Kicsit olyanok nekem az írásai, mint a Biblia. Megnyugvást ad. – Elmosolyodik. Ellágyul a testem. Kint legyek szálldosnak az otthagyott kutyaszarra. Gyomromban pillangók.
Odaülök mellé. Bemutatkozunk egymásnak. Nevét a karomra tetoválnám. Bár soha senki nem egy nevet tetováltat magára egy szívbe foglalva, hanem az érzést.
Azt mondja, szerinte igaza van Camusnek. Tőle idéz.
– „Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére.”
Azt mondom, ha az élet mellett döntünk is, sok mindent halogatunk. Azt hisszük, sok időnk van, pedig az élet véges, és bármelyik nap meghalhatunk.
Azt kérdezem, milyen zenéket szeret. Milyen filmeket. Van-e párja.
Az ágyban nem kérdezem meg utána, hogy jó volt-e. Az elég cink. Úgyis azt mondja, csodás. És ugyanannyira esélyes, hogy hazudik, mint hogy igazat mond.
Reggel elmegy. Megadja a számát.
Mikor elmegy, előveszem a pisztolyt a fiókból. Fürdés és fogmosás után.
Hosszú idő óta először remegő kézzel dugom a számba a pisztolyt, mint az első néhány alkalommal. Mosolya van arcom előtt, mikor meghúzom a ravaszt.
Úgy néz ki, még felhívhatom.
Együtt töltjük a napokat. A pisztolyos rituálém mostanában csúszik délutánra vagy estére. Sok időt töltök nála. Hosszú idő óta először reménykedem, nehogy az agyvelőm fesse ki a vásznat. Szívecskéket rajzolnék rá, mint egy kamaszlány az irodalomfüzetébe.
Kimondanám neki, hogy szeretem, de ő nem az én időzónámban él. Ő tudja, hogy lesz holnap, én nem tudhatom. Te sem tudhatod. És ha ilyen hamar kimondanám, valószínűleg korai lenne.
Már otthonosan mozog a kérómban. Én otthont találtam benne. Eddig csak egy lakásom volt.
Kihúzza az éjjeliszekrény fiókját. Meglátja a pisztolyt.
– Hát ez? – kérdezi.
– Csak dísz – mondom. – Nincs is megtöltve.
Nem akarom, hogy azt higgye, egy paranoid idióta vagyok, aki attól fél, hogy a migránsok betörnek az otthonába.
Nevetve rám fogja a fegyvert. Én is röhögök. A két társam a mindennapokban. A szerelmem és a végzetem.
– Vigyázz, most meghalsz! – mondja. Nevetésétől ellágyul a testem. Meghúzza a ravaszt.
A pisztoly böfögve egyetért vele.
Szívemhez kapom a kezem. Évek óta úgy éltem az életemet, hogy ne legyenek befejezetlen dolgaim. Most csak az jár a fejemben, nem mondtam meg neki, hogy szeretem.