Rózsák megdicsőülése
Írta: P Buzogány Árpád
Közzétéve 3 hónapja
Megtekintések száma: 171
P Buzogány Árpád: Rózsák megdicsőülése
A kávézóban kávét rendelnek a legkevesebbet, péntek délután traktor vontatta munkásszállító áll az út szélén, olyan, mint ládák mélyéről előkotort játék, fehér oldala megkopott,
vagonszerű ládája magasan áll a kerekek fölött, ajtaja hátul nyitva, foltos hátizsákok mellett borzas kutya alszik. A terasz hangos, sörösüvegek a kopott bádogasztaltetőkön, rövid szoknyás, telt idomú, fiatal nő borítja egy műanyag vederbe a hamutartókat, rajta pihennek a férfiszemek, észre sem veszik a kert melletti virágágyásokat. Szikár, magát jól tartó idősebb férfi tér be a keskeny járdán, haja szürke, rövid bajusza is, vasalt ingét kieresztve hordja, bőrmellénye zsebéből cigarettásdobozt húz elő. Megáll, kezét ráengedi a kinyitott kapu kilincsére, apró, szúrós szeméből nyugodtság sugárzik, amíg szétnéz. A kiszolgálónőnek odabólint, az is körbenéz, hangosan visszaszól:
– Ide, az asztalához!
A férfi nem az épület bejárata, hanem a terasz kis ajtaja felé indul. A teraszt méternyi magas ,
terméskőből rakott párkány keríti be, ülnek is a tetején néhányan. A túlsó sarokban, ahová már nem süt a nap, kis faasztalhoz ül le, szemüveges, tanárképű fiatalember mellé. Rágyújt, a két ember szótlanul nézelődik, mintha nem is hallanák a körülöttük erősödő lármát.
– Kávét? – kérdezi a nő, amikor újabb söröket hoz a szomszéd asztalhoz.
– Kávét, jó erőset – bólint a férfi. Fújják a füstöt, belenéznek a pálinkától, sörtől mámorosodó fiatal erdőmunkások szemébe, nem kihívóan, nem hosszan, közben tálcán érkezik a kávé pohár vízzel, a férfi egy bankjegyet nyújt a nő felé, az vastag pénztárcát vesz elő köténye zsebéből.
– Nem tudok visszaadni, nincs ma apróm – mosolyog a nő, és a férfi is.
– Még egy vizet – teszi a pénzt a feléje nyújtott tenyérbe. Bő kortyokban issza a vizet, közben a nő megigazítja blúzát hátul, a derekán, már el is tűnt a teraszajtónál, mintha elnyelte volna a tátott szájú terem. Két apró gyerek jön a terasz kerítéséhez.
– Bácsi, bácsi! – nyújtják a kezüket. A fiatalabb férfi rájuk szól, az idősebb mosolyog.
– Fagylaltot?
– Fagylaltot! Fagylaltot! – visítják, és a férfi nem pénzt ad, hanem bemegy a kávézóba, kis idő múlva két ostyás fagylalttal tér vissza, a gyermekek kezébe adja.
– Nőjetek nagyot – és barackot nyom a kisebbik fejére, a gyermekek csendülő kacagással
szaladnak ki a kapun.
– Ma is, tegnap is? – tölti ki maradék sörét a fiatalabb.
– Ha ekkorák lennénk, mi is a fagylaltot kívánnánk – mondja maga elé az idős férfi.
– Már kétszer is jártak itt…
– És nem volt, aki helyettesítsen?
– A legények sörrel kínálták. A nagyobbik meg is kóstolta. Kiköpte. Röhögni ezen is lehet.
– Igen.
Nem folytatta, a kiszolgálónő hozta a pohár vizet.
Ahogy továbblépett, egyik asztalnál hevesen udvaroltak neki, a címét kérték.
– Nincsen papír s toll… s ha nem írom le, elfelejtitek.
– No, az nekünk sincs.
– Nagy kár!
– Felírjuk széndarabbal a traktor oldalára.
– Inkább visszajövünk később.
– Záróráig mindenkinek itt vagyok.
– S azután?
Válasz nélkül hagyja ott a fiatalembereket. Még egy rendelés, egy gyors sör, ahogy egyikük mondja, aztán, mint felszálló verébcsapat, egyszerre távoznak. Alig maradnak néhányan a teraszon.
Jóleső langyosság csalta be az embereket a tető alá, fogytak a sörök, késő délután újabb munkáscsoport lármázta fel a helyet, a városból hazafelé tartva felhajtottak egy-két pohárral, vége a hétnek, mire hazaérnek, úgyis besötétedik.
Hosszú árnyékok nőnek a szomszéd épületek falához, egy rozsdafarkú tollászkodik a kapu tetején, a meglett férfiak belefeledkezve nézik, mintha most látnák először.
Lemegy a nap, hűvösödik. Szalmakalapos, fehér inges férfi csatlakozik a hallgatag kettőshöz.
– Tisztelettel, művész úr! – köszön oda egy harsány, elhízott öreg, széles mozdulatokkal integet.
– Jó estét kívánok. Mit hozhatok? – áll meg az asztaluk mellett egy fekete hajú lány. Válla széles, barna a bőre, karcsú a termete. Ugyanolyan kötény van rajta is, mint a másikon.
– Az új munkaerő? – méri végig a szemüveges.
– Csókolom a kezeit – mosolyog a művész úr –, egy jó hideg sört Jenő bácsinak.
– Igen… Ide még hozhatok valamit?
A szemüveges sört, az idősebb fehérbort kér. A lány térül-fordul, a három férfi még le sem vette szemét a teraszajtóról, már ismét ott van, a tálcát figyeli folyton, az asztalra teszi, úgy szolgál ki.
– Hozok hamuzót is – nyúl az asztal közepére a hamutartó után.
Aztán sorra járja a többi asztalt is, hamutartót cserélni, rendelést felvenni, gyakorlottabb társa az ajtóból nézi, szinte szenvtelenül, mint akinek most jut annyi ideje egész nyáron, hogy belebámuljon az alkonyatba.
Aztán felgyújtja a villanyokat.
A művész úr elfordítja székét, hogy jobban lásson, miközben a szemüveges belepirulva bámul másik irányba.
– Micsoda szépség! – mondja félhangosan, visszafordulva.
– És milyen alakja van! – toldja meg a szemüveges.
– Aktot kellene rajzolni róla.
Az idősebb hallgat, de mint macska, minden lépését, mozdulatát figyeli. Felhajtja a bort, szótlanul ül.
– Még egy sört Jenő bácsinak – kopogtatja öngyújtójával az üveget a művész úr. Amikor a lány szól, hogy rögtön hozza, fontoskodva kéri:
– A hidegebbikből, kisasszony!
Ezt a szót hamar felkapják mások is, mert kisasszonyként szólítják asztalukhoz az új lányt.
– Mintha elfelejtette volna a Jenő bácsi sörét – pirítja le a művész úr, amikor a lány feléjük tart a sörrel. Serényen hozza, elnézést kér.
Az idősebb férfi felkapja a fejét.
– Egy pohár bort – néz a lány szemébe.
– Azonnal.
Autók fényszórója pásztázza néha a teraszt. Amikor apró kattogások darálják szét a csendet, az idős férfi megjegyzi:
– Tíz óra. Mindjárt jön a váltás.
Hozza a lány a bort, mindenki külön fizet. Utoljára az idősebb férfi. Papírpénzt vesz elő:
– Az előzővel együtt.
A lány a markába bankók mellé aprópénzt számol, közelebb kerül a férfihoz, odanyújtja. A férfi elvesz egy papírpénzt, zsebre teszi, a lány ujjait pénzestől tenyerébe veszi, és lassan markába szorítja, a lány szeme nagyra tágul a beállt csendben, a férfi eltolja a lány kezét, vissza, a csípőjéhez.
– Köszönöm.
– Én is köszönöm – rebegi a lány, és sietve megy el.
Nemsokára mégis visszajön egy üres hamutartóval.
Üresednek az asztalok, aztán új vendégek érkeznek, csendes beszélgetések zsongása jelzi, megfáradt már az egész világ. Még sincs nagyon késő, mert olajszagú fakitermelők szomjas csoportja most esik neki a sörnek, másik asztalnál esti portyázásra kiöltözött suhancok fújják az illatos füstöt.
A teraszon az új lány szolgál ki, a három férfi még mindig rá-rápillant. Egy nyápic, apró fülbevalós fiú elragadja a kezét, derekához nyúl, hogy magához húzza, a lány összegörbülve tartja magát.
– Kisasszony! – reccsen az idősebb férfi hangja, és a lány odanéz, a fiú is elengedi.
– Ha valaki kellemetlenkedik, csak szólni kell Jenő bácsiéknak, beszélünk mi a fejével… – válik mérhetetlenül kedvessé a művész úr hangja, és elkapja a lány kezét, tenyerébe fogja, másik kezével simogatja.
– Annyiféle ember megfordul itt, és, ugye… a férfiemberek mohók… nem jó hely egyedül egy ilyen rózsaszálnak… – rebegi el a végét a szemüveges.
Elkezdik jó tanácsokkal traktálni, a lány pedig hátra-hátranéz, látszik rajta, kellemetlen a helyzet, vagy még az előző hatása barna arcának pirulása, szemében már kevesebb a csillogás.
Amíg ez az újabb ostrom tart, öreg néni jár asztaltól asztalig, rózsákat árul. A lányt látva odasiet, próbálja rátukmálni a rózsáit a férfiakra: milyen szép leány, megérdemli a rózsát, mondja, és bizalmaskodva mosolyog. Néhány szál virágot elővesz a fonott vesszőkosárból, egyiket visszateszi, másikat választ. Arcuk magasságába emelve kínálja a férfiaknak.
Az öreg int, hogy tegye le, és az asszony két szép piros rózsát tesz eléje az asztalra. A férfi pénzt nyújt oda neki, közben figyeli a beszélgetést. Az asszony még egy sárga rózsaszálat választ, ráadásként.
Közben a művész úr már a modellkedésről beszél a lánynak, az asztaluk mellett mosolyog, és kényszeredetten tűri, hogy az idegen férfi végigsimogassa a derekát.
Az idős férfi, aki addig végig csendben volt, felhajtja a bort, a poharat odaveri. A vékony falú pohár darabjai szétpattognak a cementpadlón.
Csend lesz, megdermed mindenki. A férfi feláll, egyetlen mozdulattal lecsavarja, tépi egyik rózsa szirmát, a tenyerébe fogja, aztán a másik meg a harmadik rózsáét is. A meglepett lány fejére szórja, hosszú haján a szirmok lehullnak vállára, onnan a földre. Mozdulatlanul áll,
behunyja szemét, az öreg pedig nyakára hullatja tenyeréből az utolsó szirmokat.
Borostás képű, foghíjas vigyorú favágók nézik.
Aztán odalép a férfi, homlokon csókolja a lányt, és odasúgja: – Ne add olcsón senkinek a szerelmedet!
A lány felkacag, kissé erőltetetten.
– Már nem nekem való vagy – mondja az öreg. – A fiamnak… ha még élne.
Elindul a teraszajtó felé, lassú léptekkel. Nem néz vissza, úgy megy ki a kapun. A nagy csendben még a tücsökhang is hallatszik. Ki tudja, talán éppen szerelemről muzsikál, csak nem mindenki érti.