Respect
Írta: Egervári József
Közzétéve 2 hónapja
Megtekintések száma: 454
Respect
A fekete BMW porfelhőt kavarva állt meg a keskeny dűlőúton, négy fiatal férfi nevetgélve ugrott ki a járműből, hárman sört ittak, a negyedik egy félig teli whiskys üveget szorongatott kezében, egyikőjük kinyitotta az autó csomagtartóját. Az ötven körüli, rövidre nyírt hajú, borostás férfi hunyorogva nézett ki rá, a sötétben csak teste körvonalait látta.
Ugrás, görényke!, röhögött a pasi, pisztolyt lóbált a kezében. Te barom, nehogy lelődd!, szólt oda neki a másik; az ilyen patkányokért nem kár, van belőlük még elég!, tromfolt a sofőr, ivott egy kortyot söréből, majd az üres dobozt összegyűrte, messzire hajította. Mit csináljunk vele?, kérdezte a whiskys üveget szorongató csenevész fiú, közben a kocsi elé terelték a rémült férfit. Elegáns zakó, vajszínű ing, fekete farmernadrág, könnyű, fekete bőrcipő volt rajta. Hol vagyunk?, mit akartok tőlem, fiúk?, kuss legyen!, tolta álla alá a pisztolyt a leghangosabb. Nehogy lelődd már, te idióta!, üvöltött rá társa. Jól van, persze, nem lövöm le, csak adjatok még egy sört, teljesen kiszáradt a torkom az izgalomtól!, röhögött vészjóslón; vetkőzz, haverka!, ütögette meg a férfi vállát a whiskys, gyerünk, még a gatyádat is!, futóedzés lesz, papa, himbi-limbis futóedzés!, csapkodta ütemesen a kocsi tetejét a sofőr, aztán bontott magának még egy sört.
A férfi lassan vetkőzni kezdett, aztán amikor oldalába nyomták a kemény pisztolycsövet, pillanatokon belül mindent ledobált magáról. Táncolj, papa, táncolj!, visította vigyorogva a csenevész kölyök, a pisztolyos kétszer a megrémült ember lába mellé lőtt; jól szórakoztak, diadalittasan üvöltöttek, magasba emelt kézzel indiántáncot jártak a meztelen férfi körül. Most mi beülünk az autóba, te pedig szaladsz előttünk, papa!, közölte a negyedik, ez lesz a júliusi maratonfutás; félhosszú, vörös haja szemébe lógott, rákacsintott társaira. Vadul felüvöltött a pisztolyos, csuklója alatt csapódott be a rövid nyílvessző, hegye a másik oldalon tíz centiméterre átszaladt, a pisztolyt a lendület az út menti susnyásba röpítette, a fájdalomtól leguggolt, folyamatosan hörgött és káromkodott. A whiskys üveg a meztelen férfi homlokán csattant, aki az árokba zuhant, a négy fiatal beugrott a BMW-be, padlógázzal távoztak a helyszínről.
Szédelegve ült fel, egy magas, vékony, inas férfi állt előtte, hosszú, ősz szakáll és haj, mélyen ülő, sötét szemek; vedd ezt fel, így mégsem flangálhatsz!, dobta oda neki a hosszú, szakadozott ballonkabátot; ez büdös és koszos!, fanyalgott; a Hold fényesen ragyogott az égbolton, akkor ne vedd fel!, mordult rá a férfi. Hol vagyok?; az Isten háta mögött, messze mindentől. Van egy mobilod? Nincs. Itt semmi sincs, közölte.
Felvette a vékony ballonkabátot, a két megmaradt gombot begombolta. Egy keskeny csapáson elindultak az erdőbe; Körtéssy Gábor vagyok, és köszönöm, hogy megmentettél! Megöltek volna, drogos csürhe!; hogy keveredtél ezek közé? Sehogy nem keveredtem, kiszálltam a kocsimból az étteremtől nem messze, megragadtak, az egyikőjük leütött, aztán begyömöszöltek az autójuk csomagtartójába. Nem is ismerem őket, azt sem tudom, mit akartak tőlem.
Szereted a nyulat?, kérdezte a férfi. A város húsz kilométerre van innen. Az éjszakát nálam töltheted. Garambás Péter vagyok.
A parázson sült nyúl finom, puha, omlós volt, Körtéssy már megnyugodott, az omladozó tanya előtt lobogott a tűz, figyelte a férfit, aki lassan, átéléssel evett, alaposan megrágott minden falatot. Te itt élsz? Itt. Egyedül? Látsz még itt mást rajtunk kívül? Nem akarok kíváncsiskodni, csak kérdeztem. De, kíváncsiskodsz. Bocsánatot kérek. Ne kérj bocsánatot, én is megkérdeztem volna. Egyedül élek itt, már egy éve. És jó itt. Kivonultál a világból? Ki. Nem kedvelt engem a világ.
Én sem kedveltem a világot.
Némán ettek.
Mi lesz itt veled egyedül, ha véletlenül megbetegszel? Akkor meghalok. Ne viccelj már, a harmadik évezred elején nem így halnak az emberek. Viccesnek találod? Nem, bocsánat, nem így értettem. Nincs családod? Volt. És már nincs?
Már nincs. Mi történt velük?
A férfi ráemelte tekintetét, rezzenetlen bámult rá néhány pillanatig. A feleségem három éve meghalt. Beteg volt? Nem tudni, egy reggel nem ébredt fel, este, lefekvéskor kérte, hogy szóljak neki, amikor elindulok munkába, mert ki akar menni a piacra. Előtte vitatkoztunk, utálta, amikor híradót néztem a televízióban, utálta a politikát. Sokan utálják a politikát, nem csodálkozom ezen, élhetetlen lesz lassan az ország, bólintott Körtéssy. De az ember nem dughatja fejét a homokba!, mordult fel Garambás.
Befejezték a vacsorát, megágyaztak a tanya egyik szobájában, szalmazsák, durva lópokróc; Körtéssy lehunyta szemét, az illatok orrába szöktek, megcibálták szaglósejtjeit, a nyitott ablakon át beosont az erdő, neszek, zajok, a szél zúgása; csak egér vagy patkány ne legyen, morgott az orra alatt, vágyott biztonságos városi luxuslakásába, aztán elszégyellte magát, ha ez a férfi nem menti meg, talán már átmetszett torokkal fekszik a dűlőút melletti mély árok alján. Az élet viszonylagos, a halál pedig nem tesz különbséget; gyorsan elaludt, álom nélkül, egyetlen egyszer sem ébredt fel éjszaka, mint ahogy szokott, még a légkondi halk duruzsolása sem hiányzott.
Rántottát reggeliztek. Gépésztechnikus voltam, kitettek a gyárból egyik pillanatról a másikra, a lányaim alig beszéltek velem; csak ülsz a tévé előtt, iszod a sört, nem csinálsz semmit!, vágta oda egyszer az egyik, mesélte szenvtelen arccal Garambás. Biztosan tudod, milyen az, amikor elfogy körülötted a levegő; először csak légszomj, rosszalló tekintetek, aztán viták, vagdalkozások; basszad meg az elveidet, apa!, ordítja a lányod, basszad meg!, ötvennégy éves vagy, akarj még valamit az élettől!; de én nem akartam.
Beláttam, hogy az élet sem akar tőlem semmit, mert nincs olyan bennem, amit más ne tudna, nem vagyok tehetséges, nem vagyok gazdag, nem vagyok érdekes. Mindig zongorázni szerettem volna, de anyámék kinevettek, botfülű vagy te gyerek, trombitálni nem akarsz?; én pedig nem akartam trombitálni.
Unokatestvéremnek volt zongorája, néha odaülhettem mellé, elvarázsoltak a hangok, pedig csak bolond módra nyomogattam a billentyűket. Felnőttként vettem egy gitárt, valamennyire megtanultam rajta játszani; amikor összevesztünk az asszonnyal, mindig elvonultam a műhelybe gitározni. Utána könnyebb lett a lelkem. Akartam volna szintetizátorokat, Moog, KORG és jó gitárokat, Fendert, Rickenbacker basszust, olyan igazi ministúdiót, csak magamnak, mert a zene életben tartott, ám sosem volt rá pénzem, itt pedig áram sincs. Ez már így fut ki, ministúdió nélkül. Nagyot sóhajtott, aztán hallgatott.
Folytasd!; kérte Körtéssy.
Mindent elrendeztem, rájuk írattam a házat, a kocsit, a megtakarított pénzemet is ott hagytam a szekrény titkos fiókjában; igen, azt is én csináltam, tudták, hogyan kell kinyitni. Gondolkodtam, hogy mit is tettem én az életemben, mi fontosat, miért kell engem tisztelni vagy szeretni; ott ültem a konyhaasztalnál órákon át, fel akartam sorolni, hogy én miért is vagyok jó ember, de egyetlen szó sem került a papírra, ott világított előttem vakító fehérséggel, kiégette a szememet, feldarabolta éles késsel szívemet, szinte éreztem a fájdalmat, hallottam a vadul fröcsögő vér hangját, és nem értettem, én miért is nem vagyok jó ember, amikor tele vagyok szeretettel, jó szándékkal. Ne haragudj, befejezem, szirupos szarság, amit itt összehordok!; ne hagyd abba, meg akarom érteni, hogy miért gondolod ezt így, miért jutottál ide?; semmi érdekes sincs ebben, ott ültem a konyhaasztalnál, megírtam lányaimnak a levelet, eltűnök az életükből, legyenek boldogok, ott hagytam a mobilomat is; egy táskával a vállamon elindultam világgá. És itt kötöttél ki? Itt. Alkalmi munkákból éltem, mindent elvállaltam, pályaudvaron, istállóban, disznóólban aludtam, aztán itt kötöttem ki, megszólított ez a gyönyörű erdő, elringatlak, megvédelek, dédelgetlek, suttogta, és eltemetlek, ha meghalnál. Kell ennél több?; nevetett hangosan. És a lányaid?, kérdezte Körtéssy, biztosan hiányzol nekik! Nem tudom. Nem hiszem. Amíg együtt laktunk, akkor sem voltam jó semmire, nem becsültek, nem szerettek, mert én csak fafejű, akaratos ember vagyok, aki mindenkinek megmondja a magáét. Hirtelen felállt, összeszedte az edényeket, leballagott a tanya mellett csordogáló patakhoz.
A dűlőút úgy kanyargott, akár egy sárga kígyó; csak ezt a ballonkabátot tudom neked adni, de hátha valaki felvesz így is, kikísérlek a műútig. És legközelebb jobban vigyázz magadra, nem biztos, hogy ismét ott leszek, ha bajba kerülsz; nevetett Garambás Péter, gépésztechnikus, az erdő ura. Körtéssy megigazította magán a koszos ballonkabátot, ő is nevetett; jól nézek ki?, kérdezte, aztán a kezét nyújtotta a másik férfi felé. Örökké hálás leszek neked, és még egyszer köszönöm, amit értem tettél!, soha nem felejtem el.
Augusztus vége volt, már nem hallotta a kombájnok hangját, csak az erdő suttogását, minden visszatért a régi kerékvágásba. Délután vadászni kell, nincs étel, motyogta félhangosan, a számszeríjat tisztogatta, a nyílvesszők fémhegye megcsillant a nyári napfényben, elmosolyodott. Jó fegyver, simogatta meg, ha odakerül a sor, beilleszti az álla alá, ez a rövid, erős nyílvessző felmegy az agyába, csak egy pillanat az egész, még fájdalmat sem fog érezni.
A dűlőúton járművek hangját hallotta, szorosan tenyerébe fogta a számszeríjat; a tanya elé kanyarodott egy nagy, fekete dzsip és egy rendőrautó. Igazoltatták, aztán beültették a rendőrkocsiba. Nem kérdeztek semmit. A dzsipet egy fiatal, szőke nő vezette, bemutatkozott, de nem értette a nevét. Valami doktor volt, nyilván jogász. Nem követett el semmi rosszat, de az is lehet, hogy igen. Már az sem érdekelte, hogy mi fog történni vele. Lecsukják, felakasztják, száműzik, az sem számít. A lányai jutottak eszébe, szentimentális vénember vagyok; elmosolyodott, legalább ők nem érik meg ezt a szégyent, hogy az elvek, az igazság embere rendőrkézre kerül.
Egy szállodába vitték, beültették egy kád forró vízbe, megcsutakolták, utána lenyírták a haját, szakállát, még a körmeit is, megborotválták, adtak neki ruhát, cipőt. Hiába kérdezett bárkit is, hogy most ugyan mi történik, senki nem válaszolt neki, mintha csak némasági fogadalmat tettek volna. Aztán elindultak.
A folyosón belenézett a tükörbe. Ismerős arc nézett vissza. Szomorú arc. Talán nem is él már, ott fekszik a tanya előtt a fűben, jönnek majd a rókák, vaddisznók, farkasok, és felzabálják. Ez most csak álom vagy a túlvilág. Csak a pokol lehet, illúzió, a halál pimaszsága még utoljára.
Egy gyönyörű ház előtt álltak meg, na, ilyen nem lesz nekem soha; Isten, ha létezel, ne tedd ezt velem!, könyörgött némán, még utoljára is bolondot akarsz csinálni belőlem?
Beléptek az ajtón, elámult a gyönyörű berendezéstől, önkéntelenül kilépett cipőjéből, ide nem szabad koszt behozni. A szőke doktornő megfogta a karját, levezette a pincébe. Más boldogan élne ilyen helyen, a pince is gyönyörű volt, megálltak egy párnázott ajtó előtt. Lehunyta szemét. Szóval, ez a kivégzőhely.
Egy hangszigetelt szoba volt, nyilván, hogy ne hallatszon az ordítása. Itt az idő.
Kinyílt az ajtó, beléptek a helyiségbe, a szoba tele volt hangszerekkel, szintetizátorok, gitárok, erősítők, keverőpultok, számára teljesen ismeretlen berendezések. Nem értette, hogy ő hogyan kerül oda, kapkodta a levegőt, valaki csúf tréfát űz vele.
Barátom, itt a stúdiód!, ölelte meg vállát Körtéssy. És a ház is a tiéd. A garázsban áll egy Audi, hogy ne kelljen többé gyalogolnod, az ügyvédnő hozta a papírokat, a bankkártyádat, soha többé nem kell dolgoznod, csak a zenének élhetsz! Garambás Péter döbbenten bámult a férfi szemébe, aztán dühösen; megmentettem az életedet, te pedig csúfot űzöl belőlem?, kiabálta magából kikelve; dehogy, nyugodj meg, ha itt végeztünk, kimegyünk a kertbe, nyulat fogunk enni, remélem, ízleni fog neked. És van még valami. Nézz hátra. Garambás lassan megfordult. Ott álltak lányai, mindkettőnek potyogtak a könnyei, lassan odamentek apjukhoz, átölelték, az ő szeméből is eleredtek a könnyek, pedig azt sem tudta, mi az a sírás, hiszen mindig azt mondta, kemény fából faragták.
Körtéssy mosolyogva, összeszorított szájjal ácsorgott az ajtóban; na, elég az érzelgősségből, éhes vagyok, kész van a nyúl! Átölelte Garambás Péter vállát, amint sétáltak a kert felé; barátom, készítenél nekem egy olyan számszeríjat, mint a tiéd?, kérdezte, de meg kell tanítanod használni is. Csak azért, hogy még találkozzam veled. Nagyon sokszor. Garambás megállt egy pillanatra, ugye, élek még?, nevetett. Úgy tűnik, válaszolta Körtéssy, és ennek nagyon örülök!