Repülés
Írta: Egervári József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 281
Repülés
Sírni akart, ám egyetlen rohadt könnycsepp sem volt hajlandó előcsordulni szeméből, mintha egész nap csak port, homokot nyelt volna, csikorgott a torka a szárazságtól, égett a szeme a kialvatlanságtól, a kétségbeeséstől összeszorított álkapcsa fájdalmas görcsbe merevítette izmait. Már elmúlt dél, de még semmit sem evett aznap, nem ivott kávét, még egy pohár vizet sem, száz forint csörgött kabátzsebében, ami semmire sem volt elég. Gombás steakre vágyott, barnamártással, frissen párolt zöldségekkel, frissensült hasábburgonyával, mellé finom, száraz villányi vörösbort kívánt. Nem volt több akarata az élethez, mely ötvenhat éve húzta-vonta maga után, akár egy pórázra kötött kutyát, olykor belerúgott, máskor éheztette, néha meg tudomást sem vett róla.
Az első feleségét meg akarta ölni, csak gyáva volt hozzá, bár úgy érezte, a gondolat már majdnem tett, mikor a műhely sötét sarkában dühösen markolászta a kisbalta tükörsima nyelét, szinte látta maga előtt az asszony szétnyíló koponyáját, a vértől vörössé váló, festett szőke hajtincseket, az értetlenül tágra nyíló kék szemeket, a húsos ajkakat, melyek közül még kilógott a rántott csirkecomb egy zsíros falata.
A második feleségét nem akarta megölni, egy másnapos, hányingeres, szédelgős, fejfájós reggel beledobálta kevés ruháját és cipőit egy fekete, elromlott zipzárú bőröndbe, beült öreg Golfjába, s köszönés nélkül elrobogott. Fellélegzett. Első felesége egy elhízott hárpia volt, a második pedig egy jégből faragott szentfazék. Évente tizenkétszer éltek szexuális életet, minden egyes alkalom tíz percig tartott, felöltözve, hidegen, csókolózás, felesleges beszéd, felesleges érzelmek nélkül. Templomba évente száznégyszer ültek be.
Kicsit szar az élet, mondogatta, talán lehetne jobb is, de felesleges panaszkodni, vannak pillanatok, mikor úgy tűnik, még a bili is aranyból van, megáll az idő, s minden gyönyörűséges, Janis Joplin énekel rekedtes hangján, s egyetlen pohár vörösbor bíbor mélyéből feltör minden titok.
Amikor feltörték lakását, még a végighasadt sámlit is elhurcolták egy ócska teherautón, s ott ücsörgött az üres nappali parkettáján egy üveg bor társaságában, akkor gondolkodott el először azon, mi értelme is van az ő életének? Másodszor az intenzív osztály hideg, sárgásfehér fénnyel vibráló lámpáit bámulva jutott eszébe, Istent jobban kellene szeretnie, hátha van még valami terve vele, miután az utcán összeverte néhány ittas suhanc, s mégis túlélte a támadást. Karjukra horogkereszt volt tetoválva, fekete pólójukon, a dzseki alatt birodalmi sas kéjelgett, fekete bakancsukkal pedig több bordáját is eltörték. Minden rúgásnál feljajdult, az ifjoncok meg fuldokoltak a röhögéstől.
Arra érkezett haza, hogy teljesen leégett a lakása, a füst, akár egy démoni sárkány, lassú méltósággal kanyargott ki az ablakokon, olykor meglibbentette vörös lángszárnyait, a háromemeletes épület falára absztrakt mintákat festett korommal.
Sírni akart, de délidőben nem ment neki a sírás, elindult a városközpont felé, leült a terrakotta szökőkút szélére, a magasban táncoló vízcseppek tovább táncoltak felfelé tartott tenyerén, míg egymást lökdösve ismét alá nem hulltak.
Zsebre dugott kézzel sétált a polgármesteri hivatal felé, hétágra sütött a Nap, nem járt semmi sem a fejében, egyetlen gondolat sem, egyetlen szó sem.
Fel akart lépni a járdaszegélyre. Aztán fellépett, ám utána lassan emelkedni kezdett. Kikapta kezeit a zsebéből, ijedten keresett fogódzót, ám semmit sem talált, elkerülte a fák ágait, a villanyoszlopokat, már egészen aprónak látta a téren az embereket.
Ez valószínűleg a halál, állapította meg, s teljesen megnyugodott, kezét egy hirtelen mozdulattal széttárta, s rögtön meg is billent. Akkor fedezte fel, tudja irányítani a mozgást, mintha csak vízben úszna. Hangosan felröhögött, élvezettel, tiszta szívből. Arra sem emlékezett már, mikor történt vele ilyen utoljára, csak nevetett felszabadultan, csorogtak a könnyei, s repült, siklott a levegőben, körberepülte a polgármesteri hivatalt, aztán egészen leereszkedett az utcán komoran siető emberek feje fölé, aztán egészen magasra, fel, egészen fel, majdnem a felhőkig. Csak lebegett és mosolygott. Nem tudta, miért történik ez vele, abban sem volt biztos, hogy megtörténik, de nagyon élvezte. Lassan, nagyon lassan ereszkedett a föld felé, a városháza második emeleténél járt, mikor kinézett az ablakon a polgármester. Kitárta az ablakot, megdörzsölte a szemét, hogy tényleg jól látja-e a lebegő embert, aztán odaszaladt az íróasztalához, s elővette a csúzliját. A fényes csapágygolyók felszántották a levegőt, de egy sem ért célba. A lebegő ember megrettenve bámult a polgármesterre, fájdalom és harag öntötte el, s úgy látszott, elveszíti az irányítást, csapkodott karjaival, körbe-körbe forgott, feje és teste mellett elsüvítettek a csapágygolyók. Váratlanul zuhanni kezdett, egyre nagyobb sebességgel. Nyitott szemmel feküdt az újonnan kirakott, szürke térkövön, feje körül, akár egy óriási, vörös, lassan növekvő virág, finom mintázatban terült szét a vér.
A polgármester merően nézett le a térre, megvető mosoly suhant át az arcán. Senki sem tudhat többet nálam, suttogta rekedten, s visszatette íróasztala felső fiókjába csúzliját.