Reménytelenül
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 251
Reménytelenül
Van amikor az ember életútja váratlanul rossz irányba fordul. Hiába próbálod korrigálni minden erőddel, nem sikerül jó irányba terelned. Az csak megy és megy a végzete felé megállíthatatlanul, mint egy fék nélküli szekér a lejtőn lefelé. Egy novemberi, hűvös, esős éjszakán a balsorsod be is következik. Az út itt véget ér, de csak azért, hogy megnyíljon egy még sötétebb, még reménytelenebb szakasza az életednek. Ez az én történetem.
Olyan szép kisbaba volt, és milyen nagy! Akkoriban az újszülötteket még pólyába tették és annak a felhajtható vége még a hóna aljáig sem ért, mint egy kis erőművész pislogott a világra. Nagy volt az örömünk, hogy tíz évi házasság után megszületett. Az apja után az István nevet kapta, de mi csak Istinek szólítottuk.
A növekedésével soha sem volt baj, sőt egy kicsit mindig is nagyobb volt a hasonló korú kisgyerekeknél. Járni egyéves korában kezdett, és azóta talán soha nem állt le. Egész nap, ahogy tőle tellett rótta a köröket a szobában, játékot, ha a kezébe adtam, eldobta, nem kötötte le semmi. A fiúk később kezdenek el beszélni, mondták az ismerősök, mert már három éves is elmúlt és még a legegyszerűbb szavakat sem ejtette ki.
Egy alkalommal, amikor sikerült arra kényszerítenem, hogy leüljön néhány percre a játékai közé, a szemébe néztem. Megdöbbentett, mert olyan iszonyatosan üres volt a tekintete, mint egy mély, kiszáradt kút. Az értelem legkisebb szikráját sem fedeztem fel benne.
Most már tizenhét éves. Aki ránéz, csettint egyet a nyelvével, ez igen, ez ám a legény! Szép, nyúlánk a termete, szélesek a vállai, dús aranyhaja keretezi ovális arcát, szabályosak a fogai. Nekem legjobban a hosszú, fehér, finom ujjai tetszettek, akár egy zongoraművésznek. De mihelyt mozdult egyet, mosolyogni vagy szólni próbált, megtört a varázs. Szája torz vigyorba fordult, artikulálatlan beszéde, nevetése ijesztő volt. Nem is tanult meg soha rendesen beszélni, írni, olvasni. Csak egy dolgot tudott igazán: futni. Hányszor fohászkodtam magamban, a természet, ha már ilyen bőkezű volt a külsejét illetően, legalább egy mákszemnyi értelmet is adott volna neki.
Több fióknyi orvosi iratot, gyógypedagógiai, tanulási képességeket vizsgáló szakértői véleményeket őrzök. Évről évre csak gyűltek a papírok, a fejemben meg keringtek, kavarogtak a bennük foglalt megállapítások. „Nehezen induló, lassú fejlődésmenet”, „beszédfejlődés elmaradása, szótöredékeket használ, csak főneveket ismer, igéket kevésbé”. „Nehezen motiválható, rövid ideig vagy egyáltalán nem képes koncentrálni”. A helyi és a fővárosi szakértői bizottságok véleménye alapján nem volt óvodai nevelésbe vonható. Később azt állapították meg, hogy tankötelezettségét is csak magántanulóként teljesítheti. Nem volt képes a családi életbe sem beilleszkedni. Nagy nehezen sikerült este kilenc óra tájban ágyba kényszeríteni, de pár óra múlva már hangos „hórukk” kiáltással kipattant belőle. Én a gyes lejárta után már sohasem dolgoztam. Munkatársaim elfelejtettek, barátaim elmaradoztak. Nem is tudom, miben reménykedtem, milyen álmokat szövögettem. A vágyaim egyre szerényebbek lettek. Végén már csak annyi, hogy normális családi életet szeretnék, közös kirándulásokat, nyugodt vasárnapi ebédeket, békés karácsonyokat.
Mindig csak arra koncentráltam, amilyen feladat előttem állt. A különböző orvosi bizottságok előtti megjelenésre, logopédusi, gyógypedagógusi vizsgálatra, zeneterápiára. Kisfiú korában még kézen fogtam és vittem, de később a nagy testi ereje miatt én már alig tudtam fegyelmezni őt, bár nem volt agresszív. Gyakran megszökött otthonról, mondhatnám minden nap.
Ilyenkor a városka utcáit rótta, nem bántott senkit, leszegett fejjel rohant végig az utcákon és szinte soha nem talált haza. Rettegtem, mikor éri valamilyen baleset. Az apja tudta a legnagyobb eredményeket elérni nála. Pista olyan feladatokat végeztetett vele, ami igénybe veszi a rendkívüli mozgásigényét, de el is fárasztja. A kerti ágyásokat elválasztó hosszú úton például órákig gyakorlatoztak, felhúzott térdekkel meneteltek a „menetszázad, díszlépés, in ...dulj, ratata-tam” vezényszóra. A másik feladat már nehezebb volt: „békaügetés, kukurikú”. Ilyenkor guggoló állásban kellett végigugrálni a füvön. Hasznos volt, mert ez legalább kimerítette, és éjszaka nem ugrott ki az ágyából.
A legnagyobb mentsváram, segítségem a férjem volt. Pista áruszállítóként dolgozott egy kertészeti cégnél. Gyakran ment távoli helyekre, ilyenkor napokig nem jött haza. Csak akkor voltam nyugodt, akkor szűnt meg a gyomorremegésem, amikor itthon volt. Gyakran mondogatta miközben a hajamat simogatta, Csillagom, az élet szép, de vannak rossz dolgok mindenki életében, amikkel meg kell birkóznia. Akármilyen hosszú útra megyek, mindig haza jövök hozzád, soha nem hagylak magadra, a fiú dolgát meg bízzad rám.
Egy alkalommal vándorcirkusz érkezett a városba. Hangszórós autóval járták az utcákat, hirdették a produkcióikat, harsogott a zene. Isti naponta megállás nélkül rohant egész nap az autó után. A vásártéren táboroztak le, nagy, színes sátrat emeltek, körülötte az elkerített füves részen tevék, zebrák, lovak legelésztek, vasrácsos kocsiban oroszlán bömbölt. Egy kíváncsi kis majom szabadon jött-ment a bámészkodók között. Mondanom sem kell Isti állandó tagja volt esténkén a kíváncsiskodóknak, késő éjjel kellett haza cipelnünk őt. Ez nem zavart bennünket, legalább tudtuk, hol kell keresnünk. Egyik estefelé utána mentem, egy tarka lovat vezetgetett körbe a manézsban. Amikor megpillantott, nem akart megismerni. Az apja egyszer meg azt látta, hogy söpröget az állatok körül. Hagyjuk, hadd csinálja – mondta, ez az első hasznos dolog életében. A cirkusz igazgató egy alkalommal hozzánk fordult, engednénk-e a fiút tornadresszben futni az autó után, mivel ilyen kitartó, rendkívüli teljesítményre képes. Lehetne akár a cég reklámarca, olyan kellemes megjelenésű, jó arcú fiatalember. Biztos vonzaná a közönséget!
Meglepetten hallgattuk a kérést. Talán jót tenne neki, ha ő is érezné, hogy hasznos dolgot csinál. Az egyetlen dolog, amihez ért: a futás, hát csak szaladjon kedvére, mondta az apja. Lehet, hogy még az állatok nyelvén is ért! Így aztán én is beleegyeztem. Isti ezután egy csíkos dresszben loholt a hangszórós autó után ruganyos léptekkel, fáradhatatlanul. Este meg az állatok körül forgolódott. Egy kicsit megnyugodtam, így hagytam, hogy amikor a vándorcirkusz elment, Isti is velük menjen. Talán nekik sikerül, ami nekünk nem. Túl sokáig éretlen gyerekként kezeltük, ez lehetett a baj.
Végre egy kis nyugalom költözött a házba. Megszűnt a gyomorremegésem, a szívem sem kalimpált össze-vissza.
Ráérősen sétálgattam a városban, a kirakatokat nézegettem, már nem is emlékszem mikor tehettem ezt. Egy nap fodrászhoz mentem, sőt új ruhát, cipőt vettem magamnak. Jó lenne beülni valahová egy este vacsorázni, esetleg táncolhatnánk is, mondtam Pistának. Langyos augusztusi este volt, amikor hazafelé andalogtunk, a vállára hajtottam a fejem, bárcsak soha ne lenne vége ennek az állapotnak. Lelkem mélyén mindig is éreztem, – mint egy fekete felhő, úgy borult rám a gondolat –, ez a békesség nem tarthat sokáig. Túl szép lenne. Még mindig milyen jól táncolsz, dicsért meg Pista. Engedd el magad már, minden rendben lesz, szorította meg a kezemet. Nekem meg az járt a fejemben, vajon milyen hírek várnak ránk, ha haza érünk. Esetleg ott topognak a kapunk előtt, visszahoztuk a fiút, használhatatlan. Máskor meg az, nem sokára hűvösek lesznek az esték, jön már lassan a szeptember. Van-e elég meleg ruhája Istinek?
Utána nézek én ennek a cirkusznak, amíg itt van a közeli városban, szállt be az autóba Pista az egyik délután. Nem tudom mit reméltem, milyen híreket vártam, gépiesen pakolgattam a konyhában. Pista mindent el tud rendezni, ezzel nyugtattam magamat. Nem lepődtem meg, egy kicsit sem csodálkoztam, amikor ketten szálltak ki az autóból. Pontosabban Istit úgy kellett szinte kikanalazni,
Ruhája rongyos, hajába beleragadt a szalma, teste – amennyire a szutyoktól látszott – telis-tele karmolással, zúzódásokkal, foltokkal. Pista elmondta, az állatketrecek között mocsokban, állatürülékben fetrengve, részegen találta. Szörnyű mérges lett, kiabált, a vezetőt kereste. Egy széles vállú, hegyesre pödrött bajuszú férfi lépett oda hozzá azzal, jó lesz, ha már elviszi valaki ezt a tökfilkót, csak a baj van vele. Ők nem érnek rá gardírozni. Semmi haszna nincs!
Itthon, kimosdatva, lekezelve egy napig aludt. Ilyet sem tapasztaltunk még. Amikor kipattant az ágyból és kivágtatott a lakásból, látszott rajta ismerős neki a kert. Nagyokat szökkent megismerte a hosszú füves utat, ahol apjával gyakorlatozni szoktak. „Kukurikú”, mondogatta. Sok ruháját ki kellett dobni, mert büdös, foltos volt. Egy új melegítőt vettem neki, sötétkéket, fehér meg világoskék csíkkal az oldalán, hozzá egy fekete sportcipőt, fehér fűzővel. Kezdődött minden előröl.
Állandóan a nyomában loholtam, éjszakánként az utcákat róttam, hogy megtaláljam és haza vigyem. A férjem most is csak vigasztalt, ne lásd ilyen rossznak a helyzetet. Majd jóra fordul. Ez most éppen nem sikerült, de a következő lehetőség már jobb lesz. Félek, soha nem lesz már többé olyan boldog két hetünk, mint ez volt, sóhajtottam.
Végig szenvedtük az őszt, novemberi hideg, ködös, esős napok következtek. Pista végre kivehetett egy hosszabb szabadságot. Vacsorával vártam. Fáradtan, gyűrődötten érkezett haza, rögtön tusolni ment, és csakúgy fürdőköpenyben az asztalhoz ült. Isti egész este a köröket rótta a szobában az ablak és az ajtó között. Idegesítő volt, de már megszoktuk. Alig kezdtünk el a konyhában vacsorázni, amikor észrevettem, Isti eltűnt. Pista felpattant, máris indulok biciklivel, még nem jutott messze, bringával hamarabb megtalálom. Ledobta a fürdőköpenyt magáról, és az első ruhadarabot, cipőt, amit talált, magára rántotta és rohant ki az esőbe. Vártam, sokáig álltam az ablak előtt, rettenetes égzengéssel, mennydörgéssel vonult el a város felett a vihar, sűrű esőcseppek verték az ablakot. Nem mehetett ilyen messze ez a gyerek! Egyre idegesebb lettem. Nem bírtam tovább. Felhúztam egy félcipőt, magamra kaptam a dzsekimet és szaladtam ki a sötétbe. Őrülten futkároztam a kihalt, esőverte utcákon. Máskor is, de hányszor előfordult már ilyen, de még soha nem éreztem ezt a baljós félelmet. Valami történhetett.
Az egyik téren csoportosulást láttam. Rendőrautók villogtak, egy sárga mentőautó is állt ott. Szaladni kezdtem, magam sem tudtam miért, csak azt, hogy látnom kell mi történt, Egy rendőr állt elém és nem engedett tovább. Eltűnt a fiam, ordítottam és eltoltam magamtól. Egy fényes fekete fóliával letakart test feküdt az úttesten. Mögötte egy teherautó keresztbe fordulva. A mentősök tétlenül álldogáltak. A zuhogó eső véres vizet csapkodott az aszfalton. Megláttam a fólia alatt egy fekete sportcipőt fehér fűzővel, felette eső-áztatta sötétkék tréningnadrág szárát, világoskék meg fehér csíkkal. Úgy összeszorult a mellkasom, hogy alig kaptam levegőt. Hát bekövetkezett, amitől már hosszú évek óta rettegtem! A rendőr elkapta a karomat, nem szabad odamennie. Kirántottam a kezemet a szorításából és a letakart testhez rohantan, rávetettem magam. Kisfiam, de csak nyöszörögni tudtam a fájdalomtól, mint egy megsebzett állat. Nem törődtem vele, hogy az eső veri a hátamat, csak a testet szorítottam magamhoz. A rendőrök nem jöttek közelebb. Nem tudom mennyi idő telt el, amikor az egyik mellékutcából jól hallhatóan artikulálatlan óbégatás hallatszott: menetszázad in... dulj, díszlépés, rata-ta-tam! Kábán felemeltem a fejemet, pont a teherautó alá láttam. Az eső az arcomat mosta, de így is jól kivehető volt a kerekek között fekvő összetört bicikli.