Rejtjeles üzenet
Írta: Egervári József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 289
Rejtjeles üzenet
Feküdt a kurva kórházi ágyon, már negyedik napja nem evett semmit, az infúzió monoton unalomcseppekkel csöpögött, miközben még mindig úgy érezte, a sors kaszabolja hasát egy életlen késsel; ha lejárt az idő, nincs mit tenni, aztán meggondolta magát, hátha, mégis; a hajnali napfény körbetáncolta, s egy rejtjeles üzenetet továbbított félig zárt szemhéjai közé, mely megpördült a retinán, belecsimpaszkodott az idegsejtekbe, majd elfutott az agyig, de ott nem lelt befogadást, így kénytelen volt a megfoghatatlanság útvesztőiben bolyongani, a lélek sötét, ismeretlen folyosóin.
– „Kapbe”, Mazsorettke – legyintett dühösen.
– Nem kapom – visított élettársa. – Téged nem lehet szeretni, mert nem hagyod. Nem lehet szeretni, már az ágyban sem.
Még aznap elköltözött.
– De sovány vagy, mi történt veled? – veregette meg vállát Karabi Vendel, volt osztálytárs, közterület-felügyelő és gyakorló alkoholista a Fekete macska nevű, közéleti központ címre pályázó vendéglátóipari egység szürke bádogpultjánál támaszkodva.
– Kórházban voltam, a hasnyálmirigyem begyulladt, a gyáva féreg.
– Baszod, abba az ürgék bele szoktak dögleni.
– Bele. De nem vagyok szabálykövető. Iszol még egy sört?
– Akár kettőt is. Hallom, a csajod is kidobott.
– Ki. Lement rólam az összes izom, úgy nézek ki, mint egy fogyókúrázó kandeláber, és még nem is világítok.
– Majd jobb is lesz, haver.
– Lesz.
Ittak néhány sört, az éjszaka suttogott, érthetetlenül; halotti maszkot öltött a Hold; nem hiányzom én sehonnan, nem is hiányoztam soha, motyogta, bandukolt a nyílt sebektől ájult úttesten, lépteit összehangolta szívdobbanásával, csak arra figyelt, még a kilencvenhatezer-ötszáznegyvenedik lépésnél is, aztán rácsodálkozott könnyeiben a sóra, a molekulák és atomok tülekedésére, az elektronok viháncolására, a bozonok együttérzésére, Isten hallgatására... – míg tartott az út. És már nem hiányzott. És már nem fájt semmi.
– „Kapbe”, Mazsorettke – legyintett dühösen.
– Nem kapom – visított élettársa. – Téged nem lehet szeretni, mert nem hagyod. Nem lehet szeretni, már az ágyban sem.
Még aznap elköltözött.
– De sovány vagy, mi történt veled? – veregette meg vállát Karabi Vendel, volt osztálytárs, közterület-felügyelő és gyakorló alkoholista a Fekete macska nevű, közéleti központ címre pályázó vendéglátóipari egység szürke bádogpultjánál támaszkodva.
– Kórházban voltam, a hasnyálmirigyem begyulladt, a gyáva féreg.
– Baszod, abba az ürgék bele szoktak dögleni.
– Bele. De nem vagyok szabálykövető. Iszol még egy sört?
– Akár kettőt is. Hallom, a csajod is kidobott.
– Ki. Lement rólam az összes izom, úgy nézek ki, mint egy fogyókúrázó kandeláber, és még nem is világítok.
– Majd jobb is lesz, haver.
– Lesz.
Ittak néhány sört, az éjszaka suttogott, érthetetlenül; halotti maszkot öltött a Hold; nem hiányzom én sehonnan, nem is hiányoztam soha, motyogta, bandukolt a nyílt sebektől ájult úttesten, lépteit összehangolta szívdobbanásával, csak arra figyelt, még a kilencvenhatezer-ötszáznegyvenedik lépésnél is, aztán rácsodálkozott könnyeiben a sóra, a molekulák és atomok tülekedésére, az elektronok viháncolására, a bozonok együttérzésére, Isten hallgatására... – míg tartott az út. És már nem hiányzott. És már nem fájt semmi.