Ratkovics Flóra - Hajnali szél
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 447
Hajnali szél
R&B-ben ázik az éjszaka, a csillagok helyett csak a cigarettáink vége parázslik vörösen a sötétben. Négyen ülünk egy ismert budapesti szórakozóhely tetőtéri teraszán, nem hallatszik a benti zenéből semmi, még tompán sem, csak a mobilunkon játszunk egy lassú számot – nyugalom szigete a nyüzsgés tetején. Három óra körül lehet, az alacsony padokról épphogy fel tudunk könyökölni az asztalra. Aznap este szívom el életem első cigarettáját.
Adél megtanítja hogyan kell elpattintani, fogni, és lehamuzni, bár eleinte mindent ügyetlenül és mesterkélten csinálok. Egy kicsit meg is égetem magamat. Mind szomorkásan mosolygunk egymásra, dülöngélünk a zenére, mély lélegzeteket veszünk a közös levegőnkből, de nem sírunk.
Aztán Niki és Adél füst és gintonik-ízűen csókolóznak, én pedig Nórának dőlök közben, és az eget figyelem. Felettünk drótra akasztott, búrátlan villanykörték világítanak. Közben a telefonból szóló zene lassan beszivárog a létezésünk minden rejtett zugába.
Niki később bocsánatkérően ránk néz, ezt mondja:
- Néha kell, hogy az ember megérinthessen valakit, úgy, hogy nem jelent semmi többet. Hogy legyen egy olyan valaki az életében, akiről tudja, hogy jól csókol, és bármikor megcsókolhatja.
És én hirtelen pontosan értem, hogy mit jelent ez.
- Én jól csókolok – fejezi be.
Mégis egyedül van velünk. Ismét rágyújt, kérek még egy szálat. Pedig nagyon rossz.
Hosszasan nézzük egymást, csendben, beszéd nélkül, és érezzük, hogy az éjszaka levegőjében megbúvó láthatatlan valami összeköt minket. Négy ember szomorúsága feszül egymásnak, elnyomott érzelmek és félelmek észrevétlenül csúsznak ki belőlünk pórusainkon keresztül a szabadba. Niki énekelni kezdi az éppen szóló dalt, mi pedig halkan csatlakozunk hozzá. A hangunk és a szánkból kiáramló füst burkot von körénk, leszakít, kiszakít minket a világból, a lelkünk megtelik egymás ízével. Talán már egy kicsit kevésbé vagyunk magányosak.
Ekkor ül mellénk a két mongol fiú. A pillanat azon nyomban tovaszáll, de nem bánjuk, hiszen egyből egy új kezdődik helyette.
- Bocsi, kaphatok tüzet? – kérdezi az egyikük tört magyarsággal. A pad karfájára ült, így felém magasodik.
Aztán négy helyett hat apró fény világít már, mi pedig előzékenyen elégetjük az ismeretlenség korlátait. Viccelődünk, meg beszélgetünk egy Mugi nevű alakról, akiről azt állítják, hogy ismerik, de mind a hatan tudjuk, hogy ez nem igaz, csak hülyítenek minket, ahogy a fiúk szokták a lányokat két „nagyon szép vagy” között. Mielőtt felállnánk, hogy bemenjünk, a mellettem ülő fiú lenéz rám.
- Tek vagyok – nyújtja felém a kezét. Ahogy tenyerem elveszik az övében, megsajnálom, hogy nem látom többé viszont. Bőrének melege jobban éget, mint a cigarettám korábban. Maradunk a buli végéig, nagyjából négyig, táncolunk, kiabálunk, éneklünk, fürdünk egymás extatikus tekintetében. Úgy tűnik, vidámak vagyunk. A búcsúdal után kitódulunk a tömeggel együtt, hogy szétszéledjünk mi is az utcai lámpák és várakozó taxik reflektorának citromsárgán ömlő fényében. Előtte még keserédes mosollyal, hosszan öleljük meg egymást. Beterít minket a dísztelen, nagy sötét ég, körülöttünk hangos a világ. Még mindig nem sírunk. A néptelenné vált, elcsendesedett épület üres teraszán csak a csikkek és a lerázott hamu marad bizonyítékaként, hogy ott voltunk, hogy éreztünk, hogy éltünk aznap este. A hamutálban otthagytuk a fiatalságunk egy darabját, amit oly könnyen felkap és elfúj a hajnali szél.