Profán szentség
Írta: Horváth Erika
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 164
Profán szentség
Barátom meséli: felnőtt emberek álltak sorba a községükben, hogy megkapják a „bérmálás szentségét”. Az amúgy tisztességes, kocsmába járó, asszonyverő polgártársak eddig nem értékelték a templom meghitt közegét. Azonban közülük néhányukat megválasztottak az önkormányzat képviselő testületébe, akik ettől kezdve a papi litánia mellett kötelességüknek érezték, hogy a vastag falak között hangot adjanak lelkükben szunnyadó érzéseikről. Nagyot fordult a világ! „Amikor én még kissrác voltam” csak úgy indultam el az Isten Házába, ha anyám kilátásba helyezett egy fakanalas csujogatást a hátsó részemen. Apám ment volna, de ő nem mehetett. Így aztán beadtam a derekam és elindultam a mindig mogorva pappal megáldott, télen-nyáron hideg épületbe. A hatalom keze akkor is elért a legkisebb családtagokhoz. Pontosan emlékszem, hogy az igencsak újdonság számba menő televízió az esti meséken kívül mikor vetített rajzfilmeket. Hát persze, hogy vasárnap délelőtt, amikor a hívő embergyereknek istentiszteletet kellett gyakorolnia. Így aztán az én hitemet elvitte a Kisvakond, valahova a föld mélyébe. Ezek után igencsak fura, hogy bajba jutva mégis hozzá fohászkodom, miként ezt idén nyáron is tettem. Albérletbe kellett költöznöm. Az idő fogytán volt. Tudtam, hogy valahol lennie kell egy kis zugnak, amit képes leszek kifizetni és normális körülményeket teremteni a gyerekeimnek. De nem talált rám. Minden újabb nappal nehezedett a zsákom a kétségbeesés köveivel.
Eszembe jutott, amikor vidékre költöztünk. A Lövölde térről a madárcsicsergésbe. Csodálatos kis lak volt a miénk egy dombtetőn, körülötte csupa erdő, még szomszédunk is alig akadt. Barátaink rettenetesen féltettek, de én erősködtem, hogy zöldövezetben akarom nevelni a gyerekeim. – „Miért tán legelnek azok a gyerekek?” – kérdezték. Sikerülhetett volna minden álmom, ha olyan társam van, aki szintén érzi a vidéki élet gyönyörűségét és gazdagságát. Gazdagság! Hja, ez az a szó, amit ki is törölhettem a szótáramból másfél évtizedes ott tartózkodásom alatt. De mindezt csakis magamnak köszönhettem! Mindig én választottam társat. Általában jól beleválasztottam…. Amikor sikerült megszabadulnom tőle megfogadtam: - ezután csak engem választhatnak. Na, azóta sincs pasim. Hány éve is?
Nehéz élet volt az. Bejártam a pokol minden bugyrát. Nem értettem, - hogy én, aki a büdös nagyvárosban mindent megkaphattam - itt miért nem megyek semmire. Évek teltek el, amikor egyszer csak tehetetlen kétségbeesésemben ordítva kifakadtam. „Jó, megértettem szavad! Megtanultam a leckét! Nagy lábon éltem, de mára tudom mi az érték!” – majd zokogva az asztalra borultam. Hamarosan munkát kaptam. A dolgok kezdtek a normális mederbe kerülni.
Gyönyörű augusztusi nyár van, és megint itt vagyok az emberdaráló betontömbök peremén. Ugyanaz a rémült érzés. Ez nem lehet, hisz én már megfizettem a jussom a bánat oltárán.
„- Mit akarsz tőlem? Mit adjak az én Morija-hegyemen?” Aztán, mint a koncot vetettem oda. „- Jó, soha többé nem iszom alkoholt!” Majd ízlelgettem újra a mondatot. Kissé megdobbant a szívem, amikor a „soha” újra elhangzott. De nevettem is magamban, könnyűnek találtam az áldozatot. Némi lelkifurdalásom is volt emiatt, hamisnak éreztem a felajánlást. Egy alkoholfüggő szájából mégiscsak nagyobb értéke lenne ennek az egésznek. Én korábban sem ittam. Csak ritkán. Esténként egy-két deci bort. Jó, néha hármat, csakis akkor, ha zsírosat ettem. Mindig vöröset.
Esküvőre voltam hivatalos, s a tükör előtt állva morfondíroztam magamban. „- Akkor, ahogy megbeszéltük. Nem iszom.” Úgy éreztem, ez a főpróba. Az esküvőn még hencegtem is a rokonsággal, az absztinenciámmal, ki így ki úgy fogadta, de édesanyám örült. Nem ittam, nagyon büszke voltam magamra. Néhány nap múlva megleltem álmaim lakását: egy régi típusú társasházban, közös udvarral, kellemes, jó emberek szomszédságában, csendes biztonságos helyen.
Októberben azt álmodtam, hogy testvérem megkínált egy kis borral, ráadásul fe-hér-rel! Mondtam, nem iszom, de ő erősködött, hogy „ez olyan márka, amihez mi egyszerű emberek nemigen jutunk hozzá.” Belekóstoltam. A bor isteni volt, de ahogy lecsúszott a torkomon, iszonyatos fájdalom töltötte be lelkem. A tudat, hogy megszegtem az ígéretemet, mindennél erősebb volt. Hálás voltam az ébredésnek és boldog, hogy mindezt napközben nem kellett átélnem. Nem értettem az egészet, hisz nem vagyok alkoholista! Nem is kerülök nap, mint nap olyan helyzetbe, hogy folyton arra a bizonyos mondatra kelljen gondolnom.
Aztán jöttek az ünnepek, a család összetalálkozott a szülői házban. Szeretem az ünnepeket, nagy eszem-iszom, persze tudom, csak eszem, nem felejtettem el. Jókedvű volt mindenki, nemcsak az a kevéske csokoládélikőr rajzolt mosolyt az arcokra, mi tényleg szeretjük egymást. Nem szoktam a testvéreimmel haragot tartani. Néha jól odamondogatunk, de tényleg semmi komoly. Beszélgettünk, viccelődtünk, meséltünk. Apám mindenkinek öntött a saját termésű kékfrankosából. A hőmérséklet különbség miatt a pohár oldaláról könnycseppként gördült le a pára. Nem akartam odanézni, de a gusztusosan megterített asztal elengedhetetlen kelléke volt ez a nedű. „-Igyatok!” - mondta. Én alig hallhatóan megemlítettem, hogy nem iszom, mire ő: „csak megkóstolod az idei termést.” Nem válaszoltam. Tovább könnyezett a poharam. Összefolyt a nyál a számban és arra gondoltam, nem sérthetem meg apámat, meg kell kóstolnom, ezt még ott fent is megérthetik. Szemeztünk és körülöttem eltávolodtak a szavak, mint egy kút mélyéről hallottam a nevetést, halk zsongássá vált a karácsonyi ünnepünk, csak ketten voltunk. Felidéztem emlékeimben milyen érzést hagyott maga után ez a sötétvörös ital. Még élesen élt bennem. Lassan nyúltam utána és lassan emeltem a számhoz. Behunyt szemmel nyeltem le az első kortyot és hagytam, hogy szétáradjon testemben. Minden olyan volt, mint régen, csak most sokkal gyorsabban éreztem a forróságot. Ereimben utazott a gyönyör, kellemes bizsergést okozva végtagjaimban. Ránéztem apámra, aki már várta a dicséretet. Hirtelen hangos lett minden, arcom, fülem kipirosodott és én bólintottam: finom.
Izzadságban fürödve, levegő után kapkodva ültem fel az ágyamban. A sötétben csapkodva kerestem a telefonomat, mire végre a kezembe akadt. Őrülten nyomogattam a gombokat, hogy a fénye megjelenjen, hányadika van? December 14. Az égre emeltem a fejemet és üvöltöttem: „Te aztán semmit sem adsz ingyen!