Pókháló
Írta: Dudás Éva
Közzétéve 3 hónapja
Megtekintések száma: 271
Pókháló
Arcán úgy szaporodtak a ráncok, mint elhagyott szoba sarkában a pókháló. Már alig nézett tükörbe: nem akarta látni, hogy szaporodnak szeme, ajkai körül az életfájának ezek a kegyetlen évgyűrűi. Ez már nem hiúság volt, ez már igazi fájdalom, az elveszett idő, a tovatűnt ifjúság siratása, az érzés, hogy soha többé nem jön vissza a ruganyos test, a fürge ész, az életteli tekintet. Elnyelte őket a fekete lyuk, amit életnek neveznek. Azon kapta magát, hogy szürreális terveket sző: ki akarta játszani a halált, be akarta csapni, okosabbnak akart látszani. Először a teret akarta kitágítani: videókat nézett a marsjárókról, a spiritről és az opportunityről. Megcsodálta a felvételeken a Mars felszínét. Elképzelte, hogy embereket szállítanak oda. Eddig őrült és veszélyes ötletnek tartotta, de ahogy öregedett, belekapaszkodott a gondolatba: lehetne akár a Marson is lakni. Kitágítani a térben a földi létet. Aztán elszégyellte magát: rakjunk csak először rendet ezen a nyomorult bolygón! Eszébe jutott, hogy ugyanígy elmenekült 40 évvel ezelőtt a házasságából. Talán azzal a másikkal jobb lesz, gondolta akkor. Nem volt ereje toldozni-foldozni az elnyűtt házasságát. Beleugrott egy újba, nem volt nehéz a szenvedélybe menekülni. Úristen, hogy vonzotta az a másik világ, egy másik ember univerzuma. Beleremegett annak idején a gyönyörűségbe. Fürdött, lubickolt, járta a marsjáróval az egzotikus hegyvidéket, nem törődve azzal, milyen kárt okozott az otthagyottak lelkében. Mint egy tájfun, úgy aratta le szerettei csendes, nyugodt életét. Nem győzte utána szeretni őket, duplán, triplán, sokszorosan, görcsösen.
Aztán az időt próbálta kitágítani. Elképzelte, hogy ha már nem él, a gyerekei gondolnak rá, amíg élnek. Majd az unokái is talán jó sokáig. De utána már senki. Nagyon elkeserítette a gondolat, hogy 50-60 év múlva már senki nem fog őrá gondolni. A nagy görög filozófusokra, költőkre, írókra, zeneszerzőkre, hadvezérekre gondolt. Az ő nevük örökre fennmarad. Aztán megint csak szégyenérzet fogta el: a nagy emberek nem azért alkottak, hogy ne feledjék el őket. Azért hagyták ott a kulturális lábnyomukat, mert mondanivalójuk volt. Hangjegyekkel, szavakkal, világrengető felfedezésekkel tudatták az utókorral, mit gondolnak a világról.
Arcán a ráncok szaporodtak, és ami még rosszabb, mélyültek. Francba a szemránckrémekkel! – gondolta. Ez is csak egy olyan termék, amit meg akarnak vetetni az emberekkel. Ugyan mit tudna egy krém megoldani? El tudná tüntetni a fájdalmat, a szenvedést, a bűntudatot? És ha igen, velük tűnne az öröm, a boldogság is? Gyerekeire gondolt. Tudta, hogy szigorúnak kell velük lenni, de belül glóriát rajzolt a fejük fölé. Nem szabadna a szülőknek nevelni a gyerekeiket; az imádás, az isteni fény körülöttük megfosztja a szülőket a szigor képességétől.
Tett-vett a konyhában, teát főzött, de nem figyelt igazán a mozdulataira. Mint már annyiszor az utóbbi időben, vetített belül, „mozizott”, ahogy ő nevezte magában. Úgy érezte, könyveket tudna megtölteni, ha tudna írni. Látta magát kislányként, egy-két emlékkép nagyon éles volt. Bele kell ugrania a vízbe a strandon, az úszótanfolyamon, de fél, pedig már félig tud úszni. Pár percet vár, aztán bátran ugrik. Ezt a tulajdonságát később is megtartotta: fél, erőt gyűjt, cselekszik. Milyen büszke volt, hogy sikerült! Persze, a fiúktól jobban félt, mint a víztől. Félt, hogy megtetszik valamelyiknek. Később, érett nőként már ezt is tudta, udvariasan, de határozottan jelezni: köszöni az érdeklődést, megtisztelő, de nem. Mivel nem volt, aki ezekre a bölcsességekre megtanítsa, könyveihez menekült. Próbálta összerakni belőlük a világot. Úgy figyelte a szereplőket, mintha az utcában laknának. Ma láttam Bovarynét a csemegében, viccelődött magában. Jane Eyre-rel jó barátnők lehetnénk, játszott tovább a gondolataival.
Persze, minden nap gondolt rájuk is: a két férfira, akik mint a szfinx a piramis előtt, úgy őrizték sziklaszilárdan élete templomát. Bántotta, hogy nem tud, nem akar egyedül élni, szeretett volna erős, önálló nő lenni, ugyanakkor jólesett arra gondolni, hogy mindig volt mellette valaki, és ő nő lehetett egész életében. Hirtelen megállt a keze a teakavargatás közben: Úristen, mennyi kincsem volt! És ezeket mind átviszem abba a másik világba. Kiment a fürdőszobába. Felkapcsolta a villanyt, és alaposan megvizsgálta az arcát. Már régóta csak futva és félve nézett a tükörbe. Most valahogy bátor volt. Csendesen szemlélte az arcát, mint a marsjáró a felszínen, mikor képeket készít. Végtelen számú baj, bánat, tragédia történt már ezen a Földön, és ez ezután sem lesz másképp. A Marson is lennének háborúk, betegségek, halál, és ott is hűtlenek lennének a feleségek, mint Bováryné. Rájött, hogy az egész élet ugyanazon események állandó ismétlődése, semmi sem változik igazán. Lekapcsolta a villanyt a tükör felett. Dúdolva öntötte ki a teáját a csészébe. Eszébe jutott a férfi, aki megszólította a múltkor a szaunában. Ímmel-ámmal beszélgetett vele, de most valahogy vágyott rá, hogy tartozzon valakihez, hogy ne egyedül igya a teáját ebben az elnyűtt köntösben.
Holnap veszek egy doboz szemránckrémet. A nagyobb kiszerelést, az olcsóbb – gondolta.